Viharsarok népe, 1955. december (11. évfolyam, 282-308. szám)
1955-12-04 / 285. szám
\JiUúMZU>li hifit 19Ö5 december 4., vasárnap A mi földünk terméséből 'Hóm*, *m, óinál . — jegyzeiek a „János vitéz" bemutatójáról 1. Bónus István: ELHAGYOTT SÍROK Ha őszi szellő avart bolygat S hideg esőtől barnul a tető, Hosszú esték mesélő csendjében Emlékkel üzen a régi temető — Vén szüléim porladó tanyája... Sohse vittünk rá drága koszorút, Mégis a négy kis süppedő földpúp Tavasszal zöldbe, virágba borult. Nehéz szavú öregapáimnak Bimbós tavasszal moccant az ágya, Biztatták a fű-gyökereket Csírázzanak már, szökjenek szárba! A két kékkötős öreganyám is Ébredezett rigófüttyös reggel. Tudták magukról: szegény anyámnak Mennyi gondja van a gyermekekkel, Nem sírtak hát, hogy feléjük sem néz. Hajtott a lelkűk szép vadvirágot. S azok szirmán át mind a négy szülém Kiváncsi szeme a fénybe látott.... Ha ráérős nyárvégi vasárnap Kis csokrokkal megkerestük őket Úgy éreztük: a sírjukról szálló Illattól édes a temetőkert. S mikor búcsúzva a vén fejfáktól Víg gyermekszívvel indultunk haza, Messziről, halkan az enyhe légben Megszólalt a nagyanyáink szava: Nézzétek, sírunkon gazdagon nyit Pipacs, szarkaláb, pitypang és mályva. Szedjetek lelkem, jó lesz otthon, Majd illatot szór szét a kisszobába... r<^n LAJOS: AZ ELSŐ EGYSÉG Ballagott lassan a poros úton, Kis könyvet őrzött tarisznyája, Mintha a legnagyobb kincse volna. Úgy tapogatta, vigyázott rája. v őioosoisl _ Nincs a világnak olyan műszere, Mely megmérne a gyönyörűséget, Hiszen ekkor hozta haza apám Az elsőnek bejegyzett egységet. Bámnézett ő, mint annakidején Én. a csillogószemü kisdiák, Mikor vártam, hogy szigorú apám Megdicsérje jól tanuló fiát. ne nem bírtam szólni, csak megfogtam Azt a megedzett, vaskos két kezét, A boldogság ragyogott arcomon, S öröm kötötte gúzsba nyelvemet. Szorongattuk közösen a könyvet, Kinyílni láttuk a felhős eget. Kissé szégyeltük is a gyengéden Előbuggyant, meleg könnycseppeket. A darabnak elég sok köze van Petőfi „János vitéz'-éhez: a főhős, a szereplők nagy része és a cselekmény lényege Petőfitől származik. De... Petőfinél arról van szó, hogy Kukorica Jancsi és Iluska Tündérországban megtalálják boldogságukat, a falu utolsóiból a tündérek uralkodójává emelkednek. Ebben a felemelkedésben a költő az egész nemzet felemelkedését jelképezte: Kukorica Jancsi és Iluska felemelkedésében a nép emelkedik fel elnyomottságából és találja meg azt az országot, ahol boldogan és szabadon élhet. Petőfi ezzel a szabadság- harcot megelőzően olyan jövőt mutatott meg, amelynek megvalósítására a magyar népet hivatottnak, érettnek, s mindenek fölött méltónak tekintette. Egy, Tündérországhoz hasonló, vagy azt legalábbis megközelítő hazának a megteremtéséért agitált, s János vitéz hőstetteit azért énekelte meg, hogy lássa a nép: mire lenne képes, ha Cselekedne. Azt akarta a költő, hogy János vitézt látva — aki véré- ből-húsából való —, a nép rádöbbenjen saját erejére. A mű tartalmi részeinek minden mozzanatát nem kérhetjük számon a színpadi feldolgozástól, de az eredeti eszmei mondanivalót igen! Hiába azonban a számonkérés, a darab egészen mást ad, mint kellene. Kukorica Jancsi olyasféle utat tesz meg, mint Szabó Dezső „Csodálatos élet“ című regényének a főhőse: mindenütt győzedelmeskedik, meghódítja a világot és végül: koldusszegényen visszamegy oda, ahonnan elindult, mert a furulyaszó visszahívja... Ha Petőfí János vitéz-ének volt tendenciája, színpadi másolatának is volt, csak éppen egészen más: az elnyomott maradjon elnyomott, s az úr maradjon úr. Régen arra nevelték a népet, ami a színpadi „János vitéz“-ből kicsendül, arra, hogy elégedjen meg minden szegény a sorsával, a felemelkedés úgyis visszavezet a kiinduláshoz, mert az otthon — a falu — hívó szava visszautasíthat atlan parancs. Régen — évtizedekkel ezelőtt — természetes volt, hogy így, csúfosan meghamisítva játszották a „János vitéz”-t, ma azonban már másképpen illene mégis. A színpadon keresztül — országszerte — az igazi „János vitéz”-! kellene a néphez közvetíteni... 2. A tavalyi évadban hivatalos és nem hivatalos helyekről többször figyelmeztették a Békés megyei Jókai Színházat arra, hogy olyan feladat megoldására ne vállalkozzon, amelyhez nem elégségesek, vagy teljesen hiányoznak az adottságai, s amelyhez kevés a társulat egészének a felkészültsége. E fierejét felülmúló feladat megoldására vállalkozott. A férfi főszereplőnek, Bánffy Frigyesnek szép hangja van, jó János vitéz-alkat, s alakításában is kevés a kivetni való, de sokszor vaskosan melléfog az énekkel. Ugyancsak kevésnek bizonyult Zólyomi Jenő és Tímár Péter felkészültsége a csősz, illetve a strázsamester megformálásához: játékuk akaratot és lelkes törekvést árul el, de eredményt nemigen. Ezek után hívatlanul is előtolakodik az a kérdés:—nincsenek a társulatnak olyan tagjai, akik a János- vitéz, a strázsamester, vagy a csősz szerepében elfogadhatói tudnának produkálni? Az a valószínű, hogy nincsenek, mert ha lennének, nyilvánvalóan azok játszanék az említett szerepeket... De ha ez nem elég, tovább is mehetünk. Előfordul, hogy az egyik jelenetben " kógyelmeztetés ismétlésére most szükség van, mert a „János vitéz” előadása azt bizonyítja, hogy az elmúlt hónapok alatt ez a jószándékú figyelmeztetés teljesen feledésbe merült. Milyen tényezők magyarázzák és igazolják ennek a kijelentésnek a megalapozottságát és helyességét? Az, hogy a színház ismét rus férfi tagjai huszár-ruhában és barna csizmában jelennek meg a színpadon, a következő jelenetben pedig huszár-ruha helyett bő gatyában, de ugyanazokban a csizmákban. (Bőgatya és barna csizma!) Mi ennek az oka? Csak az, hogy bögatyá- hoz illő lábbelire már nem jutott pénz. Ezenkívül kevés ehA MŰTEREMBEN Kemény, sziklaszilárd jellemet kifejező paraszti arcot mintáz Rajki József szobrászművész, amikor az orosházi művészek műtermében meglátogatjuk. A gyengén fűtött, világos helyiségben állványok, padok, gipsz-modcllek és kész agyag-, vagy gipsz-portrék tanúskodnak arról, hogy itt komoly alkotómunka folyik. Kerti Károly grafikus, Rajki József szobrász és Pusztai Lajos festőművészek dolgoznak rendszeresen a műteremben és tanítanak nyolc-tíz tehetséges fiatalt grafikára, festészetre, szobrászatra. Rajki József mostani munkái és távolabbi tervei iránt érdeklődve megtudjuk, hogy az a portré, amelyen most dolgozik, egy múltszázad- bcli parasztforradalmárt, Ilistóriás Olá Istvánt ábrázolja. Az orosházi parasztok földfoglaló mozgalmában vett részt — bár nem volt orosházi — és ezért a statáriális bíróság halálra ítélte. Orosháza népe saját mártírjának tekbiti és szobrát a tanács megvásárolja Rajki Józseftől. A nemrég elkészült Petőfi- és Táncsics-mellszobrot most öntik műkőbe és így rövidesen rendeltetési helyükön, a Petőfi Kullúrott- honban, illetve a Táncsics Gimnáziumban láthatja Orosháza népe a két szép alkotást. Rajki József legközelebbi munkája a Békés megyei Jókai Színház előcsarnokába készülő két dombormű. Az egyik Jókait, a másik Katona Józsefet ábrázolja, és 120x80 cm méretben, vörös műkőből készülnek. Nagy lelkesedéssel és igazi szerénységgel beszél a művész arról, hogyan kívánja megformálni e két kiváló nagy írónk portréját, hogy az méltó legyen nagyságukhoz. Megvalósulás előtt álló tervei között szerepel a Szépség és ifjúság portré-sorozat, melynek néhány darabja már agyagba formázva, vagy gipszbe öntve készen is van és mutatja az alkotó nagy-nagy emberszeretét, az ifjúságba és szépségbe vetett rendíthetetlen hitét és csodálatos kifejező erejét. A kész, vagy féligkész munkák, tervek, rajzok mind azt mutatják, hogy nagy alkotási vágy fűti Rajki Józsefet — éppúgy, mint megyénk minden, képzőművészét — és kár lenne ezt a vágyat nem felhasználni Békés megye harcos múltjának és gazdag jelenének szobrokban, domborművekben és más képzőművészeti alkotásokban való megörökítésére. Téma van bőven és kiváló alkotóművészek is vannak — csupán megbízásokban van hiány. De ezen is lehet segíteni... (Sándor) Oalbáts Lajos László: Van út a boldogsághoz — Novella —J? óra tavaszba fordult a tél. A földeken már csak szétszórtan láttak hófoltokat a falusiak. A kanális jégtáblája is beszakadozott és a fák is rügyekbe éledtek. A csendes határban koratavaszi szél fütyörészett és néhány varjú kalapálta szorgalmasan a megpuhult rögöket. Hirtelen fölröppentek és károgva arrébb szálltak. Ember járt a határban. Kicsis János, a falu legszegényebb embere taposta a puha földet... Megállt. Aztán maga köré nézett. Harmincéves barázdás arcán gond ült. Fakó ajka összecsu- csorosodott és tömör bajusza is összerándult. Vastag, koromfekete szemöldöke kérdőjelbe ívelt és homloka is ráncokba zsugorodott. Fejében gondolatok motoszkáltak. Lassan felemelte kérgestenyerű, büttykösujjú kezét és hátra tolta kopott süvegét. — Ez a tsz földje — gondolta. — Ezen kezdődik majd el új életünk. Vajon megadja-e ez a fekete föld életünk örömét? Még a télen lépett be egy gombnyi föld nélkül. Előbb Erzsivel beszélte meg, az asszonnyal. Elindult. összehúzta magán foltos kis- kabátját. Csak a földet nézte. Szeretett volna valamit megtudni tőle. Ettől a fekete földtől várta a hangot, a szívet melegítő boldog hangot. * etróleumlámpa világított az alacsonyfalú, gerendás mennyezetű, földes konyhában. Az ajtó mellett egy kemence volt tűzhellyel összeépítve. Az egyik sarokban egy fenyőfa-állvány düledezett lábasokkal, bögrékkel. A hosszabbik fal felől egy asztal szerénykedett étel- maradékos tányérokkal, villák- kai, kanalakkal. A kemence melletti falnál egy ágy állott. Keményre döngölt szalmaalja egy rongyos pokróccal volt leterítve. Egy párna símúlt rajta. Földfekete. Egy ráncosarcú, fehérszakái- lú, nagyhajú öreg nyújtózkodott az ágyon. Szemhéja le volt csukva. Úgy látszott, mintha aludna. Hirtelen kinyitotta a szemét és fejét is oldalra fordította. — Ehetek már? — kérdezte. — Várja ki! — felelte ingerülten Erzsi a tűzhely mellől. Az öreg lecsukta újra szemhéjait. Erzsi sovány alakja torzon imbolygóit a talon.
