Viharsarok népe, 1955. december (11. évfolyam, 282-308. szám)
1955-12-27 / 304. szám
1953. december 27.. kedd .5* [/iUauai&U Héfte Testvéri segitsig Az okányi Űj Étel Tsz tagjai december 22-én tartották zárszámadó közg)ülésüket, melyre meghívtak a község egyéni gazdáit is. A közgyűlésen megjeleni gazdák közül húszán felvételüket kérték a szövetkezetbe. A szövetkezet vezetőségének beszámolójából kitűnt, hogy jóval magasabb terméseredményeket értek el, mint a község egyéni "azdái. Búzából például 12,76, árpából 16, zabból 10,8, kukoricából (májusi morzsolt) 21,58 mázsás termést takarítottak be holdanként. Jól jövedelmezett az állatién) észtés is. Csupán sertésből 70 000 forint volt a bevételük. Ezért határozták el, hogy a takarmány egy részét bent hagyják a közösben, s ebből jövőre 200 darab sertést hizlalnak meg. Az elmúlt évben 160 000 forinttal növekedett a szövetkezeti alap. össz-vagyonuk meghaladja a kétmillió forintot. Elhatározták, hogy ötven méhcsaládot vásárolnak, s tovább bővítik a kovács- és szíj - g) ártó-részleget. A szarvasmarhák elhelyezésére száz férőhelyes tehénistállót építenek. A szövetkezeti tagok testvéri segítséget nyújtanak a Zója Tsz tagjainak, akik nemrégen határozták el, hogy az egyes típusú gazdálkodás helyett a fejlettebb hármas típust választják. Az Űj Élet Tsz tagjainak sokévi tapasztalatai vannak a közös gazdálkodásban. A tanácsokon kívül még 15 darab sertést és 5 darab anyakocát adnak a saját tenyésztésükből, kétévi természetbeni törlesztési«. Saiti Sándor. Sarkad. Tíz eve aiakult meg az első tiüdmüvesszővetkezet Rövidesen tíz éve lesz, hogy hazánkban megalakultak az első földművesszövetkezetek. J elenleg csaknem másfélmillió dolgozó paraszt tagja a földművesszövetke- zeteknek. Ez a mozgalom nagy segítséget jelent a falusi dolgozóknak, mert mind a termelésben, mind az áru- értékesítésben segítséget nyújt és ellátja a vidéket iparcikkekkel. Ünneppé vált a párttaggyűlés December 21-én állomásunk kommunistái párttaggyűlésre ültek össze. Értékeltük évi munkánkat, az eredményeket és hibákat. Jólesően állapította meg a párttaggyűlés, hogy fáradozásunk nem volt hiábavaló. Állomásunk valamennyi dolgozója becsülettel teljesítette a párthatározatból eredő feladatokat. E törekvésnek láttuk az eredményét ezen a taggyűlésen, amikor három dolgozónk részesült jutalomban. Hegedűs Béla elvtárs jegyvizsgáló és Zs:ga István elvtárs sztahanovista oklevelet és kiváló dolgozó jelvényt. Csizi Sándor elvtárs pedig sztahanovista oklevelet kapott. A derék munka után járó kitüntetés valamennyiünknek örömet szerzett, s párttaggyűlésünk: ünnepi taggyűlés lelt. Re- I méljük, az új esztendőben hasonló jó eredményekről számolha- í tunk be. Pataki József MÁV-dolgozó, Orosháza. Szóvá tesszük Mondják meg, hogy miért? ötszáz szövetkezeti dolgozó nevében fordulok most a Viharsarok Népéhez. Van egy csúnya betegség: ízületi reumatikus fájdalom. Az orvosok közszeretettel e betegséget fürdővel gyógyítják. Éppen itt a bökkenő. Gyulán van két fürdő is, de sajnos, mi, szövetkezeti dolgozók mégsem keresheljük benne gyógyulásunkat, mert a Kisipari Szövetkezetek Kölcsönös Biztosító Intézete nem köt szerződést a fürdővel. Azzal indokolja: »Nem áll módunkban az összeget fizetni.« Bár az SZTK-nak módjában állt. Ügy oldották meg, hogy »olcsó« legyen, és a csabai fürdőbe adnak jegyet a dolgozóknak. Az utazási költségért és a fürdőért 11 forintot fizetünk, amely Gyulán 4 forintba kerülne csak. Nem számítva azt, hogy egy fél napot eltöltünk azzal, ha Csabára megyünk. Vagy talán arra számítanak egyesek, hogy így majd nem veszik igénybe a gyulaiak a fürdőt? Mi ez, ha nem bürokrácia? Nem szabad ennyire gátolni a dolgozók gyógyulását, hanem inkább elősegíteni azt. ötszáz szövetkezeti dolgozó nevében: Serbán István Cipész visz MSZB elnöke. | DlSZ-élet A csorvási falusi DlSZ-szer- vezet — az igazat megmondva — nem működött. Hosszú ideig az ajtók, ablakok csukva, bent csend és sötétség. Nemrégen azonban eszükbe jutott a fiataloknak, hogy ez így nem mehet tovább. Űj vezetőséget választottak, s azóta megnyíltak a megrozsdásodolt ajtók. Az esték sötét csendjét villanyfény, és a fiatalok kacagása váltotta fel. A hetenként tartandó ifjúsági estéken vidám zene csendül az arra járók fülébe. Megélénkült a DISZ-ben az ifjúsági élet. A szórakozás mellett tanulnak is a fiatalok, létrehozták a Petőfi iskolát, ahová örömmel járnak el. Baranya! János, Csorvás. Több növényvédősser késiül jövőre a Hungária Vegyiművek ben A Hungária Vegyiművek dolgozói hét évvel ezelőtt kezdték meg a növényvédőszerek gyártását. Munkájuk eredménye azóta megtízszereződött. A mezőgazdaság azonban a jelenleginél is több növényvédőszert vár az üzemtől. 1956-ban 9,8 millió forint értékkel több növényvédő szert készít a gyár az ideinél. Ugyanakkor olcsóbban is akarnak termelni. Feladatukhoz nagy segítséget kapnak államunktól, hiszen a többi között jövőre jelentős költséggel folytatják az új DDT üzem építését, erőművet létesítenek, amely gőzzel látja majd el a gyár üzemeit. Három tanítónőről egy szomorú tőríénet Vasárnap délután — karácsonykor! — a békéscsabai állomáson három fiatal lány hívta fel magára a figyelmet. Ruházatukra szerény elegancia, magatartásukra pedig letargikus fáradtság volt jellemző, tehát — félreértés ne essék — nem a viselkedésük, s még csak nem is az öltözködésük volt feltűnő, hanem valami más... Arcukon az ünnepi hangulatnak, mosolynak, derűnek nyoma sem látszott. Ha az ember cipőjükre nézett, akkor kezdte igazán érteni őket: az ugyanis árulkodott arról, hogy hosszú utat tettek meg a legősibb közlekedési eszközön — két lábon. A cipőjüknek csak a körvonalai bontakoztak ki a rárakódott, nehéz, fekete sárból. A harmadik lány egy kerékpárhoz támaszkodott, miközben a legegyszerűbb guruló gép kerekeiről csörgött a pocsolya. Ezek a dolguk keltették fel az általános érdeklődést. A lányok beszélgettek, nyílvánva'óan az út fáradalmait sorolták és vanaszolták el egymásnak... A három lány — három fiatal tanítónő, a gerlai gyerekeknek: másfél év óla közszeretetnek örvendő nevelői, név szerint: Gyerlyás Klára, Mészáros Anna és Pintér Róna. S annak a történetnek, amely talán az állomásnál fejeződött be, a következő volt a lefolyása: hét elején az iskola igazgatója kihirdette a járási tanács oktatási osztályának az utasításait, miszerint a pedagógusoknak le he*őleg részt kell venniök a gyermekek részére rendezett karácsonyi ünnep égen. A távol- maradás indokolt esetben tehát elfogadható... A gerlai iskola említett három nevelője szegedi, illetve Szeged-környéki, természetesen a téli vakáció kezde ekor házán aMak szüleikhez. Ha tehát az utasításnak e leget akartak tenni, száz kilométert kellett utazniolt. Féltek az igazgató áltadJcitátásba helyezett következményektől és — ott voltak az ünnepségen, amely talán egy egész óráig sem tartott. Azután indultak vissza; közlekedési eszköz nem lévén, ketten gyalog, a harmadik lány pedig otthonról hozott kerékpárral jött be Békés- bára. S miért? Egy karácsonyi ünnepségért... Ugye, nevetséges? Az igazgató megakadályozhatta volna az eseményeknek ilyen mederben való lefolyását, de még később is, hibájának elismerése helyett, nagylelkűségé t hangoztatta, dicsekedve azzal, hogy joga lenne szigorúbban is rendszabályozni beosztottjait. Megmondon őszintén, nek em az is eszembe jutott mái — * hovatovább szilárd meggyőződésemmé vált —, hogy az igazgató kartárs a maga karácsonyi szórakoztatására csinálta ezt az egészet, önmagának akart tetszelegni jogkörének túlságos kihasználásával. És azt elfelejtette, hogy egy rendkívül kellemetlen emlékű karácsonnyal ajándékoz meg három ^embert! {Az ember szót többszörösen aláhúznám.) S arra a közismert pedagógiai tételre sem gondolt (vagy nem ismeri talán?), amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a nevelőket ért külső — jó, vagy rossz — hatások jellegüknek megfelelően befolyásolják a mindennapos oktató munkát. Ennek a karácsonyi emléknek lennének teljesen érett gyümölcsei a három tanítónő oktató munkájában, ha nem kapnák meg elszenvedett bántódásukért az őket megillető elégtételt? Aligha... Reméljük, hogy megkapják! Az oktatási osztály az emberi megbecsülés és az igazság eszméje, ergo: a három fiatal tanítónő mellett foglalhat állást! örsi Tóth László December 20-ig 101,3 százalékra teljesítette évi tervét a Battoiryai Gépállomás Lelkes igy ekezetük fob tán a Battonyai Gépállomás dolgozói őszi idénytervüket már december 10-ig 134,3 százalékra teljesítették. A napokban pedig arról adtak hírt, hogy éves tervelőirányzatuknak december 20-ra 101,3 százalékban tettek eleget. ♦ 3 KISS BÉLA: Fekete karácsony 1944, karácsony...- Schnell, schnell,- ordította tor- kaszakadtából a német altiszt és puskája csövével oldalba bökte az öreget. Aztán meg azért szitkozódott, hogy az irányzók gombja beleakadt a keshedt, rongyos ruhadarabba. öreg .ovács Mihály még egyszer végignézett a hóval lepett tájon, veje faluszéli kicsiny tanyáján, amely özvegysége után, már évek óta, neki is otthont adott. Gyűlölet égett a szemében, ahogy a kocsi körül topogó csu- kaszűrke alakokat nézte. Menynyit gürcöltek, verítékeztek Andrással, a vejével együtt, míg ezt a két csikót megvették az őszön. És most viszik! A lovakat is, hogy az összelopkodott holmit ne kelljen elhagyni, és őt is, hogy öreg fejjel béresük legyen. Sápadt arccal fordult el a kocsitól. Lánya ott állt a házszögleten; egyik kezével könnytől ázott arcát törölgetve, másikkal aörcsösen szorítva magához fiát. id meg And:- lágyáztam, ahogy öregségemből tellett — szólt oda remegő hangon. — Nem tehetek róla — tette hozzá, mintegy mentege- tődzés képpen. A fiatalasszony újra felzokogott, a könyörgésekből kifogyva, csöndesen, hangtalanul, csak a könnyek csorogtak végig koránvénülő, gondbarúzdás arcán — Megmondom, édesapám. — Aztán jó legyél kisfiam — simogatta meg a tízéves Miska gyerek fejét. — Nehogy szomo- rítsd anyádat. — Jó leszek, Öregapám. — Tyerünk, tyerünk! — mordult oda az egyik német. — Hát akkor... isten veletek — sóhajtott az öreg. Csak kis unokáját ölelte meg, a legkedvesebbet és forró könnyei ráhulltak a gyerek borzas fejére. Rogyadozó térdekkel lépett fel a ferhécre, vissza-vissza- nézve, mint aki örökre búcsúzik. Odaintett még egyszer a ház felé, aztán meghúzta a gyeplőt. —• Vigyázzon magára édesapám! — kiáltott utána a lánya, de féltő szavát elnyelte a tervniiaa.-^-'-., a lovak dobaja. Benn a házban már koromsötét volt. Siposné lámpát gyújtott, annyi időre, amíg megvetette az ágyat. Csak az egyiket, mert jobb, ha ebben a hidegben odaveszi a gyereket, meg legalább érez valakit maga mellett a nagy egyedüllétben. Éjfélre járhatott az idő, amikor a fia megmozdult mellette. — Ugyan találkoznak-é? — kérdezte csöndesen. — Kicsoda? — rezzent össze az anyja. — Édesapám, meg öregapám. — Lehet. Meglehet — hagyta rá. — És akkor majd együtt jönnek haza. — Mikor? — Nemsokára, csak aludj! A gyerek megnyugodhatott ebben, mert néhány perc múlva egyenletesen lélegzett. Elaludt. Siposné pedig tovább forgolódott az ágyban. Vajon merre járhatnak? Az egyiket még most vitték el, a másikat már fél éve nem látta. Két hónapja pedig már levelet sem kapott tőle. Sokszor félelem fogta el. Messziről ágyúk moraját hozta a szél. A szovjet csapatoké lehetett, mert délről hangzott. Az ablakot takaró papír résein rakéták fénye világított be, s oda- künn süvöltött az éles decemberi szél. Vadul zörgette az ablakot, vastag hótakarót hordva a fal tövébe. — ítéletidő — gondolta félálomban az asszony. Pedig holnap karácsony este, szép, fehér karácsony, és ő egyedül, magá- rahagyottan a gyerekkel. Az ablak megvilágosodott egy pillanatra, majd újra elsötétült. Mintha léptek is hangzottak volna. Az asszony felriadt és fölösen húzódott össze az ágyban. Újra roppant odakinn a hó, és az ablak is megcsörrent. Sípolnának összeszorult a torka. — Már rftegífl jönnek — fogta el a rémület. — Mit akarhatnak? Mit vihetnek még el, hiszen már semmink sincs. Az ablak most erősebben, határozottabban zörrent. Rögtön utána egy fojtott hang szólt be: — Julis! Hallod, Julis?! Egy pillanatra még a szívverése is megállt, aztán kiugrott az ágyból. — András! — sikoltott fel boldog kétségbeeséssel és mint az eszelős, rohant az ajtóhoz. — András, Andrisom — bukott fél- ájultan a borostásállú, katonaruhás férfi karjába. Sipos András az asszonyt magához ölelve lépett egyet, hogy betehesse maga mögött az ajtót. Aztán elfulladva, kimerültén dőlt a falhoz. Az ágyban megmozdult a gyerek. Előbb ijedten figyelt, de ahogy az ismerős hangot meghallotta mezítláb futott végig a szobán, hogy apja nyakába csimpaszkodjék. — Fiam, kicsi fiam... — szorította az magához, ölelte, csókolta, majd maga elé állította a földre. — Megnőttél — nézte határtalan szeretette1. — De fuss ftír- mar az ágyba — kapott észbe , mert így megfázol. — De velem alszik, édesapám! Ugye magával alhatok? — Velem fiam. Mindjárt megyek, csak... — Adjál egy széket — akadt el a hangja és erőtlenül fogódzott meg. — Ülj ide a padkára, itt meleg van — támogatta aggódva felesége. — Nincs talán valami bajod? — ölelte át. ■— Semmi. Csak kifáradtam^ elgyengültem. Az asszony kezében gyufa sercent, de az ura ilyedten kapott utána: — Várj! Tegyél még valamit az ablakra. Miért? Hogy senki ne lásson.
