Viharsarok népe, 1955. október (11. évfolyam, 231-256. szám)
1955-10-23 / 250. szám
6 Goldoni: A fogadősné — Sz inikritika — A történelemnek azt a korszakát örökíti meg Goldoni darabja, amely már a feudalizmus bomlását foglalja magában. Az összeomlás előtt álló uralkodó társadalmi osztály legjellemzőbb típusait válogatta össze és csoportosította az iró egy mulatságos bonyodalom köré, s ezzel kapcsolatban annak a meggyőződésének adott — természetesen kora polgárságának nevében — határozott kifejezést, hogy a nemesek nem méltók már az uralkodásra... Nyilvánvalóan nem ilyen közvetlenül és nyersen mondja ki, de abból, hogy a rendkívüli szépségű fo- gadósnéval megcsúfoltatja a grófot, a lovagot és a márkit, csakis ez a következtetés szűr.1 rendezőnek nem, volt könnyű dolga egy rég letűnt világot kellett elővarázsolnia, egy olyan halott kort kellett feltámasztania, a- melyről a ma emberének már csak viharos évszázadokat látott öreg könyvek poros lapjai beszélnek. Goldoni darabja megrajzolja ugyan ennek a világnak a kontúrjait, de ezek magukban még nem elegendők ahhoz, hogy megvalósításuk útján a mi világunk egy másik élő világot lásson maga előtt. Dénes Tibor —« nagyon helyesen — az embereken keresztül igyekszik hozni a kort, a XVIII. század Velencéjét, s amennyiben a színészek teljesítőképessége engedi, sikerül is törekvése. £>e ez magában véve kevés lenne — nemcsak látnunk kell megelevenedve a régen holt világot, hanem nevetnünk is kell azon. Hogy ennek mennyire tudott eleget tenni, arról a tény beszéljen: a magyar színpadok még kevés bukás nélküli Fogadósné-előadást láttak, a Dénes Tibor rendezésében készült előadás elkerülte a bukást. (Ha a színház minden produkciójának olyan sikert kívánunk, amilyen ennek volt a bemutatón, úgy gondoljuk, nem kívánunk rosszat.) Túloznánk, ha azt állítanánk, hogy hibátlan a rendezés • — van fogyatékossága, de nem ki javíthatatlan. A leglényegesebb az, hogy a pozitív figurák halványabbak — Mi- randolinán kívül —, mint kellene lenniök. Ennek az a magyarázata, hogy a konfliktus nem elég élesre kidolgozott: jobban kellene éreznünk, hogy két társadalmi rend összeütközéséről van szó — hogy Mirandolina fogadójában o hanyatló feudalizmus és az izmosodó polgári társadalom csap össze, s győz az utóbbi. Az előadásban legmélyebben átgondolt, legsikerültebb alakítás ß Beck Györgyé, — a minduntalan ősi nemesi származásával hivalkodó For- lipopoli megkopott becsületű jellemét vérbő humorral tárja a közönség elé: szerelmi lángolása, dicsekvése, önteltsége, pimaszsága, vagy hunyászkodó alázatoskodása éppen olyan nevetséges, mint tcibb rendbeli megszégyenülése. Élmondhatjuk, hogy a Goldoni-darab jelen előadásának Beck György Forli- popolí márki-ja alkotja a gerincét. Jó lett volna, ha stílusban őt követte volna minden szereplő. Szilágyi Eta tehetséges színésznő, de azt, hogy egészen Mirandolina tudjon lenni, sajnos, külső adottságai lehetetlenné teszik — vékonyacska hozzá. Érzékeket csiklandozó illúziókat kellene a nézőben felkeltenie, mert csak így éreztethetné igazán indokoltnak azt, hogy a színpadon minden férfi szomjas vágyakozással meresztgeti feléje a szemét. Ezt a követelményt játékkal nem lehet pótolni... Alakítása egyébként tartalmas és kifejező: a polgár ügyességét, raffináltságát, a nemes urakkal szembeni fölényét hitelesen adja, játszi könnyedséggel — de számító huncutsággal — teszi nevetségessé előkelő rajongóit. Csak temperamentuma és Fabrizio iránti vonzódásának meggyőző volta hagy még maga után kívánnivalókat. A darab cselekménye során a nőgyűlölő Ripafratta lovag is Mirandolina imádójává válik,- Pálffy Györgynek ezt a — lovagban végbemenő — változási folyamatot kell ábrázolnia. Munkáját siker koronázza, de az első felvonásban — úgy, mint a nők ádáz és tántoríthatatlan ellensége — nem találja meg kellőképpen a humor forrását. A második felvonástól kezdve azonban mulattató és szemléletes a kibontakozása. A harmadik kikosarazott kérőt, Albafiorita grófot, Bánffy Frigyes alakítja. Nem lehetünk elragadtatva játékától, — olyan hibát vét, amely figyelmeztetés lehet a többi színész számára is. A lényeges és lényegtelen megfelelő szétválasztásával vannak bajok. Helyes a színésznek arra irányuló törekvése, hogy a grófra érvényes etikettnek minden vonatkozásban igyekszik eleget tenni, de nem ez a lényeges, hanem az, hogy feltárja teljes egészében Albafiorita Goldoni tollával megrajzolt jellemét. Ez azonban csak töredékeiben valósul meg Bánffy alakításában, külsőségekre fordít nagyobb gondot — ezért jelenetei több helyen levegőtlenek — a jellem belülről történő kibontását pedig jórészt elhanyagolja, így korántsem annyira nevetséges a pénzével kérkedő grófocs- ka, mint lehetne: a jellemében rejlő komikum javarésze véka alatt marad. Pirronak, a lovag szolgájának nem juttatott nagy szerepet és fontos jelentőséget az író, de figuráját szívből fakadó őszinte szeretettel rajzolta meg. Szerencsi Hugó közvetíti hozzánk ezt a Pirrot: együgvü- ség, de csupa kedvesség alakítása. Véleményünk szerint azonban állhatna jóval közelebb a polgárság képviselőihez, s ennek a közelebbállásnak nem feltétlenül és kizárólagosan a Mirandolina bájainak szerelmes bámulása adhatná az alapot. Persze, nyomban felvetődhet a kérdés: nem túlzott aktualizálás útjára való tévedést, nem a kor szemléletének meghamisítását követné-e el Szerencsi Hugó, ha tanácsunkra hallgatna? Emlékezetünkbe kell idéznünk azt, hogy Goldoni, a feudális renddel szembenálló, feltörekvő polgárság írója, s mindjárt látjuk, hogy szó sincs ilyesmiről. A néphez tartozás jegyeit magukon viselő típusok megalkotásánál éppen úgy a hatalomra leselkedő polgárság szemlélete érvényesül, mint a feudális nemesek megcsúfolásánál, csak nem egyforma előjellel. A polgárság szövetségesének tekintette forradalmának győzelméig a feudalizmus ellenes osztályokat, s irodalmában is ez tükröződik. A polgárnak a szolga is szövetségese — ezt kell tehát a színpadon is bemutatni. Nem _ ViUatsoitUképe lesz nehéz, csak a lovagtól Pirrot jobban el kell választani... Sikerülni fog, mert Szerencsi Hugónak tehetsége van hozzá. Fabrizio pincér esetében már tisztább és világosabb a szituáció. A féltékenység Fabrizio- ból tökéletesen felszínre hozza az urakkal való éles szembenállást. Kicsi, de még így is összetett szerep ez: türelmetlen szerelem, szívet marcangoló féltékenység és izzó gyűlölet egyesül a fiúban. Ennek megoldása Antal László számára — bonvi- ván szerepek után — nem kis feladat, de szépen legyűri a nehézségeket. Eszközeire azonban sajnos, nem annyira a szenvedélyesség, mint inkább a nyersesség jellemző. Két színésznő is szerepel a darabban: Ortensia és Dejanira. Jelenetük nem túlságosan jelentős, annyira nem, hogy a darabnak egyik átdolgozásából ki is hagyták ezt a részt. Goldoni korában persze más volt a helyzet: nagy merészségnek számított prostituáltként becsült színésznőknek nemes urakkal való olyan fajta kapcsolatba állítása, amilyen a darabban szerepel. Ezt azonban ma már nem lehet érezni, sőt* egyenesen azt a gondolatot ébreszti fel, hogy egyidőre leállítja a cselekmény bonyolódását. Ez azért van, mert a jelenet nem válik olyan fontos újabb cselekményszál elindítójává, a- mely megérdemelné a terjedelmes bevezetést. Ezért tanácsos lenne rövidíteni a jeleneten, annál is inkább, mivel az Orten- siat alakító Padur Teréz, de a Dejrnirat megszemélyesítő Len- key Edit játéka sem olyan kivételes művészi teljesítmény, amelynek még a morzsájától is vétek lenne a közönséget megfosztani. A díszletről most is elismeréssel szólhatunk: — szép, — de a fogadó külszíne és a berendezése között valahogy nincs megnyugtató harmónia. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy a fogadó nagyvonalú szerkesztése és tetszetős kivitelezése mellett nem kapnak hangsúlyt silányságuk miatt a berendezési tárgyak. (Természetesen a díszes keretet adó fogadó figyelmen kívül hagyása esetén más képet — nem silányat — mutatna ugyanez a berendezés.) Mellesleg megjegyezve: lehetne arról vitázni, hogy — valóban megkövetel Goldoni darabja ilyen előkelő fogadót? Ez a gondolat nem égi sugalmazásra születik, hanem az úri vendégek elszólásai kényszerítik ki a nézőből. Azok ugyanis több ízben fecsegnek arró.l, hogy nem a nyugalmas szállás kényelme, hanem Mirandolina isteni szépsége csábította őket a fogadóba... A dalbetétek nem mindenütt olvadnak a cselekménybe: a színésznők énekszáma például erőszakkal begyömöszöltnek hat, mert az átmenet kapcsolatosságának megteremtésére nem fordítottak kellő figyelmet és gondot. Mirandolina és a lovag bor- dal-kettőse viszont kifogástalanul illeszkedik. A dalok kedvesek, melodikusak, fülbemászók. Kalmár Péter sem a válogatással, sem a komponálással nem vallott szégyent. Elégedettek lehetünk az előadásai: színvonalas kis produkció, — számban és minőségben nincs több hibája, mint a „Nász- utazás“-nak és a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül“-nek volt. Mondanunk sem kell: az előadást Békéscsabán is minél előbb látni akarjuk! Csak egyet furcsál- lunk: miért Békésen volt ennek az előadásnak is a bemutatóia? ' * (/eh/e r()étix mufijleiféiui Dúlt... Súlyán ember már kevés volt a faluban, mint Gödé Péter. Ezt a keménykötésű, konok pa* ^ rasztot az idővel rohanó változások semmiképpen sem tudták magukkal ragadni: éppen úgy túrta szűk mezsgyék között szorongó földecskéjét, mint az apja, s esténként az ágyban, elszende- redés előtt éppen úgy elmormolta a Miatyánkot, mint gyermekkorában. A feleségének nem volt szava a házban, mint az anyjának, és az újdonságoktól éppen úgy idegenkedett, mint valamennyi nyakas őse: még a villanyt sem vezettette be, pedig egy év óta az utca valamennyi házikója sugárzó fénnyel fogadta az estéket. A vezetékes rádióról meg — hitbuzgó kálvinista lévén — egyenesen azt tartotta, hogy fabatkát sem ér, mert soha nem közvetít istentiszteletet... Az élet elég mostohán bánt vele: a szűkös falatokért kérgeseálett meg a keze és szürkült meg az üstöké. így aztán nem is csoda, hogy az életről különös felfogást oltottak szép nagy busa fejébe a szeszélyes esztendők. De ez a felfogás agyának mélyebb üregeiben élt csupán, felszínre csak egyszer tört még. Akkor, amikor a szövetkezet elnöke a közösbe csalogatta. Azt mondta neki: — Amíg annyi földem volt, hogy arasszal is meggyőztem a szélességét mérni, nehéz sorom volt. 1945-ben, amikor adtak hozzá néhány holdat, jobbra fordult az életem szekere. Azóta meg ; vagyok a sorsommal elégedve. Ennél többre én nem vágyom... Minek vakaródzak, mikor sehol nem viszket a testem? S szavát állta: élte tovább megszokott életét. Korán kelt, napestig dolgozott. Jól gazdálkodott rendes adófizető volt, s nem szerette, ha nyugalmát, békés napjait zavarják. Azt tartotta, hogy az ember sorsát a mennyből irányítják, s az égi kormányzók nem akarnak rosszat, hiszen a Mester is azt tanította, hogy szeressük felebarátainkat, mint magunkat — na már most: ha valaki az ember békességét bolygatja, az a mindenhatóval ellenkezik. Ezen az alapon aztán a faluban igen mindenkit istenfélő halandónak könyvelhetett el: a tanácséi* nököt éppúgy, mint a szövetkezet elnökét, vagy a községi párttitkárt, mert azok valamennyien azt az álláspontot képviselték az első és egyben utolsó emlékezetes kísérlet óta, hogy Gödé Péterrel nem érdemes bajlódni, mert nála a legszebb beszéd is falra hányt borsó... Egyetlen ember kötött csak megbonthatatlan szövetséget a sátánnal, s ez pedig tőszomszédja, legjobb cimborája — Oláh Gergely volt. A nnak, hogy legénykori jóbarátjáról rossz véleménye alakult ki Gödé Péternek, nagy oka volt... Vasárnap délutánonként e— szokásához híven — kitanyázgatott a háza előtti kis lócára, a nagyapjával egyidős öreg akác hús árnyékába, s pipaszóval mulasztotta az időt. De alig helyezte kényei embe magát a keskeny deszkán, komája máris ott somfordáit körülötte valahányszor és mire két szót váltottak egymással, melléje telepedett a hirtelen szőke, szikár ember. Nem bánta, elvégre két* tesben a percek gyorsabban peregtek, no meg, ha haragudott is Gergelyre, mégiscsak szerette. At bosszantotta csupán, hogy Gergely — mihelyt arra lehetőség kínálkozott — rákezdte, hogy így a sző* vetkezet, meg úgy a szövetkezet... Gödé Péter csak nagyokat hallgatott, vagy hegyeseket sercintgetett olykor-olykor, mintha a vén akác tövét célozgatná. De az egyik vasárnap már mégis megsokallta és beleszólt a komája hőzöngésébe: — Hagyd el, Gergely! Észrevehetted volna már, hogy az egyik fülemen bemegy amit mondasz, a másikon meg kijön. Látni szeretnék már valamit! — Nem mondta meg nyomban, hogy mit szeretne látni. Előbb lefitymáló pillantással végigmérte a kiváncsi szemeket meresztő Oláh Gergelyt, s csak aztán folytatta: — Girhesebb vagy, mint voltál... Biztos vagyok abban, hogy a fiad, az a kis taknyos . is úgy a földhöz mázolna, hogy odaragadnál. Rongyos is vagy... Még most is abban az ünneplőben jársz, amelyikben velem legénykedtél. Azt is tudom, hogy nem éltek olyan fene jól: a kutyátok nem ropogtat többször csontot, mint a mienk... Hát, akkor minek jártatod a bagólesődet? Itt aztán abbahagyta, érezte, hogy talán többet is mondott, mint amennyit akart. Feleletet várt -- most már kedve lett volna a vitatkozáshoz. De Oláh Gergely meg se nyikkant. Éppen esteledett: a lenyugvó nap bíborvörös sugarai egy szakadozott gúnyájú téveteg felhőcskével tusakodtak az utca végén. Oláh Gergely odapillantott, majd elővette a lajbizsebéből az óráját és megállapította a nap- ról, meg az óráról, hogy tanácsos lesz hazasétálni, amíg ki nem kajabál rá az asszony. Lassan emel- kedett fel a kislócáról, kinyújtózkodva megropogtatta a gerincét, majd két ujjúval megérintve a ka- lapja szélét, köszönést jelzett és lomha léptekkel elindult. Gödé Péter száján majdnem káromkodást csúsztatott ki az indulat. Először azt gondolta, hogy 1; megbántotta a komáját, később azonban valami olyan érzése támadt, hogy az kieszelt valamit, s az- ért hagyta őt úgy faképnél... Nem tévedett: Oláh Gergely valóban azt határozta el magában, hogy nem marad Gödé Péter adósa. De erre csak a következő vasárnap délután derült fény...
