Viharsarok népe, 1955. február (11. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-27 / 49. szám
é Kezdeményező emberek Molnár Gyula» Sebok János, Zsugor Mátyás# mindhárman a Mezőhegyes! Cukorgyár szíjgyártói. Ha munkájukat rendbe« végzik — tellát nem rosszabbul és Bem jobban mint mások — észre sem veszik, hogy ők is vaunak. Bezzeg ha üzenikttzbcn a hajtószíjak rosszak, megkérdik: »A szíjgyártók merre vannak? Hogy csinálták?« Azt, hogv most kiemelkedő Jót müveitek, mások bizony alig tudják. Egy plakátnyi papíron, a di- csöségtáblán néhány elismerő szót írhatna róluk valaki. Tizenkét darab 7—8 méter hosszú hajtószíjat készített a szivattyúgépekhez a kp, szíjgyártó-brigád, 12«—120 centiméteres hulladékdarabokból. A da- rubok végeit vékonyít«« után összeragasztották, majd kétszeresen véve összevarrták. Uj anyag nem volt, ki tudja: később lenne-e? Ha kapnának, idejébe« adnák-e? A szivattyúk szíjainak elkészítését előbbre tervezte a vezetőség, hogy idejére meglegyenek. A bizonytalanság később kárt okozhat. Ezekre gondoltak, míg végül Molnár Gyula elvtárs pártblzalml javaslata szerint az említett módon cselekedtek. Száztizenkét kg új anyag megtakarítását Ígérték vállalásukban és 178 kg-ot értek el. Januárban a vállalt 110 százalék helyett 110,3 százalékra teljesítették a 'érvét. A megtakarítás értéke 9523 forint. Kettős az eredmény: van hajtószíj, azonkívül pénzt és anyagot takarítottak meg. Hazafias tett ez. Hiszen ha közömbösek, új anyagra várhattak volna, amiből könnyebb dolgozni. Vállalták, hogy résztvesznek a Gazda-mozgalomban — resztvettek. A kazánkovács-brigád tagjai hasonlóan cselekedtek, ők 890 kg új vaslemezt takarítottak meg. A megtakarítás értéke 1314 forint. Rossz tartályokból vágták ki. Pedig az újból nekik is könnyebb lenne dolgozni és a használt anyagokat keresgélni is kell. Bizonyára másoknak is vannak még eredményei a Mezőhegyest Cukorgyárban a Gazda-mozgalomban — részt Vehetnének benne azonban többen is. Ez a dolgozókon» vezetőkön egyaránt múlik. T. G. — A zsadányi óvoda szülői munkaközösségé nagysikerű mű- oros-estet rendezett 40 óvodás; kisgyermekkel. A közönség nagy éi eklődéssel és elismeréssel fogadta az előadást, anjit tegnap, szombaton megismétel l ek. tyiUaisaiak Hépt Békés megyei művészek az V. Magyar Képzőművészeti Kiállításon A február végén záródó V. Magyar Képzőművészeti Kiállítás összhatása meglepte azokat, akik a felszabadulás óta figyelemmel kísérték képzőművészetünk fejlődését. Az évről-évre bővebben j elentkező hatalmas- méretű vásznakat, az úgynevezett »nagykompoziciókat« hasztalanul keresi a néző. A kiállított művek átlaga magasszínvonalú, néhány kiváló művészünk alkotása muzeális értékű, az egész tárlatra mégis valami óvatos megtorpanás nyomja a bélyegét. Darvas József elvtárs megnyitó beszédében a kiállítás műveinek többségéből kibomló képet illedelmesnek mondja. Hiányolja a »nagy benső feszültséget, az ellentéteknek, a réginek és az újnak azt a rendkívül éles konfliktusokban kibontakozó harcát, s ft harcnak a pátoszát, ami jellemzi a mi életünket.« Kevesli »az Kerti Károly: Tanulmánytcj. igazságot kifejező forró szenvedélyt ezen a kiállításon.« Talán az önkritika tükrében meglátták művészeink, hogy a hatalmas méret még nem jelent monumentalitást, a jól választott téma önmagában nem szocialista realizmus. Igaz, hogy az utolsó négy-öt év lázas kísérletezése közben sok olyan nagyméretű kép született, amely nem leit nagy alkotás, még több olyan képzőművészeti alkotás, amelynek csak a tárgya szocialista-realista, de mégsem helyes képzőművészeinknek arra az álláspontra helyezkedniük, hogy amit nem csinálnak, azt nem csinálhatják rosszul. Mint a lázas betegség megszűnése után az emberi szervezet hőmérséklete a normális alá süllyed, úgy képzőművészeti életünkben a szocialista-realista út keresésének nagy láza után — éppen felszabadulásunk tizedik évében —• váratlan hőcsökkenés állt be. Békés megye képzőművészeit Kerti Károly festő és Rajki József szobrász képviselik az V. A Békéscsabai Erőmííöntőde éiiizem ünnepsége Az egy esztendővel ezelőtt alakult vállalat szép eredményekről számolhat be. Ahogy az üzent fejlődött, ugyanúgy növekedett az üzem teljesítménye, a dolgozók munkalendülete és így a nemes verseny gyümölcseként most megkapták az élüzem címet. Az ünnepségen — amely a Csaba Szálló télikertjében volt — résztvett a Megyei Pártbizottság részéről K. Nagy elvtárs, valamint a budapesti tröszt részéről Bartlra Béla igazgató elvtárs, Petrovics János és Zólyomi János elvtársak. Az ünnepség után közős vacsorán vettek részt a dolgozók ás tánccal, -vidám szórakozással töltöttek ezt az estét. Látogatók Kelti Károly zse’iyci tájképe előtt. halnak útközben. A már halott. Átlépi... Tamás sápadt, mint a sárgafény. Mereven nézi a halottat, akit az orvos átlépett. Pár lépést tesz feléje, aztán felszisz- szeu, mint akit hátbaszúrtak. Leomlik a halott mellé, nézi, az orvos felé fordul, a vállai rángatóznak : — Az édesapám 1... Hadnagy- orvos úr, az édesapám! Az orvos visszalép. A nap már valahol a Káspi-tó felett járhat, félszernéve! bepislog a barak ab- akán, rávilágít az orvos meggyötört arcára. — Az édesapja?... Biztos ez?... Magát hogy hívják? — Ercsi Tamás... — Ercsi Tamási... Az édesapját is így hívták? — és keresgél a halottaktól elszedett személyazonossági kartonok között — itt van!... Úgy van!... Ercsi Tamás 44 éves, Komárom, Gereblye utca 10. Utász-zászlóalj. Tamásnak folyik a könnye apja halott arcára. — Ne hagyjuk itt az én apámat!... Kérem, hadnagy úr! Az orvost mellbevágja a kérés. Pedig ő már itt kínt a haláhn«- zőkön elfáradt, elfásult. Közömbössé lett a mélyről fakadó nagy emberi érzések iránt, mert egész lényét már géppé alakították át a könnyek, a haláltusák. Nem tehetett mást, mint acélkeménnyé merevült lélekkel figyelje a szívek tikiakj át, ártatlan fiatal életek szörnyű végét Az ésszel, a tudománnyal segítsen, de a szíve elrejtőzzék. Most azonban a fiúnak és a halott apának ez a találkozása megrendítette egy pillanatra. Hej tekéből előbújt a szíve. Mit csináljon? Itt kell hagyni a súlyos sebesülteket is. Bármilyen megrendítő is ez a pár pillanat, de szabad egy élőnek a helyét átadni egy halottnak? Szabad egy élőt, egy halottért itthagyni? Nem szabad — tiltakozott benne az ész. De hogy mondja meg az agyonsujtott fiúnak? — Majd meglátjuk, fiam!... Talán... De most sietnünk kell!... Mindannyian fogságba kerülhetünk... Értem a maga fájdalmát, ne is hordja maga fiam a betegeket... Üljön le édesapja mellé... Gránátszilánk érte a fejét, a tarkóján... az agyat is érte... Eszméletlen volt, nem szenvedett. Szedje össze édesapja tárgyait... Ne hordja a betegeket... — Hordom tovább — válaszolt Tamás. És hordtuk tovább. Hang nem tudott kijönni, a torkomon. Kiürítettük a termet. Négy halállal vívódó és a ha'otlak maradtak ott. Indultak a zsúfolásig teletömött autók, tenyérnyi hely nem volt bennük, új kocsik már nem érkeztek. * terem közepén álltmik a " halott apa lábánál. Tamás megszólalt: — Az élők is lemaradtak... Hogy kívánhattam volna, hogy a holtat elvigyék?... De vigyük apámat és temessük el valahol... Az orvos sietett be két katonával, orvosságos dobozokkal, injekciós tűkkel. Injekciókat adtak a haldoklóknak. Ide hordták, ebbe a terembe gyűjtötték össze az ittmaradt súlyos sebesülteket... Az orvos látta, mire készülünk, odalépett hozzánk; — Ennek a baraknak a végén van katonatemető!... Megásott sír- gödrök is vannak, csak el keli földelni... Én nem megyek tovább... Én itt maradok ezekkel a súlyos sebesültekkel és ezzet a két katonával... Orvos vagyok... ember vagyok... Mentem, amelyiket lehet, amelyiket tudom... Lesz, ami lesz! Úgy láttam, hogy az orvosnak átnedvesedett a szeme. A szív most előbújt rejtőkéből. Temettük idősebb Ercsi Tamást a fia segítségével. És egy halotti éneket énekeltünk; »Csalárd színnel fénylő világ, Csak kívülről szép, mint a virág,«. Az ének bujkált a katonasírok .között, elszállt az erdőig, s ott elnyelte a lombok sötétje. Láttuk, hogy már az utolsó kocsi is indulni készült, berregett a motorja. Tamás felkiáltott; — Menj! Hagyj itt!... Nem akarom, hogy miattam esetleg fogságba kerülj! Belémvágott valami. Eldobtam a lapátot. Megöleltem Tamást és futni kezdtem az út felé. Tamás utánam kiáltott és szaladt felém. Ági fényképét tartotta a kezében. — itt van!... Neked ígértem:... Ha e'.mégy, mondj el mindent, szépen és vigasztald őket... A fényképen rajta van a címünk... Az utolsó pillanatban tudtam csak felugrani a gépkocsi sárhány ójára. A kis falu végén dombra kapaszkodtunk fel. Visz- szanéztem, láttam az apja sírja felett hajladozó Tamást. O is nézett felénk. És temetett. * 1946 nyarán Magyar-Kontáromban szálltam ki a hajóból. Cohsetri jártam még erre, bi- ^ hari vagyok, egészen Erdély pereméről. Hajón is azért utaztam, mert sohsem ültem még hajGio, a Dunát sem láttam még soha. Gyönyörködhettem most beülte Budapesttől Kontáromig. És egy fényképet vettem elő, ha beteltem a panorámával, a fényképet nézegettem a fedélzeten. Mi van velük?- Tudnak-e már halott apjukról? Mi van Tamással? fogságba jutott, vagy hazajött? Nem tudom. De ha itthon lenne, írt volna már. Vajon, Ági szabad? Vagy menyasszony? Vagy talán férjhez is ment már? Szívembe nyilallott. Hiszen ezzel is számolni kellett volna! Szívem nagy álma foszlik szét, ha mint asszonyt találom.. De jövök. Jövök lobogó elhatározással, ha Ági is úgy akarja, feleségül veszem. Kell, hogy akarja! Érezni kellett neki, hogy van valaki, egy katona, aki örökké sóhajtozott utána. Talán tud is rólam, talán Tamás irt is neki rólam?... — A Gereblye utcába szeretnék eljutni! — szólítok meg egy ce- pekedő embert a Dunaparton. — A Gereblye utca?... Az itt nem messze van... A negyedik utca ide. Nekiszalad véggel a Dunának... Elindulok. Hangosan ver a szívem. Gereblye utca tíz szám! Már az utcában vagyok. Az utolsó ház huszonkettes. Sorban hagyom el egymás mellett a kis villaszerű házakat... Tizennégy... tizenkettő... hol van a tízes szám? Homok. Nagy booibatölcsér tátong az .udvar közepén. Reszketek. Sokáig ülök a megsemmisült ház udvarán, a kráter szélén. Úgy érzem, mintha örökké itt ülnék és halotti énekeket énekelnék, mint József bűnbánó népe a Babyloni vizeknél. Kiszáradt, rekedt a torkom. következő 1955 február 27., vasárnap Magyar Képzőművészeti Kiállításon. Kerti Károly kiállított grafikái, különösen tanulmány fejei, kiváló rajzkészségről és nagy el mélye-' désről tanúskodnak. Rajki József egy igen finom leányfejet állított ki, amely — az eddigi erőteljesen mintázott, részle'.eket hangsúlyozó szobraitól eltérően — neme réti egyszerű formáinak szépségével ragad meg. Sass Árpád festőművész. Kajfii József: Marika. Kerti Károly: Tanulmányfcj. Valaki vállon érint, te.ocsu- dok. Asszony. Meleg hangon szól; — Táncsak neu) Tamás? felállók. Rámnéz. Nett ismer. — Tamásnak a katonatársa voltam... Mi történt itt?... Az asszony sóhajt, szeme ei borul... Igen, már tudom, mi történt itt. Halkan ered meg ft szava: — Itt nyugszanak valahol a rontok alatt. Anyja és leánya. Szomszédok vártuk, hogy vagy az apa, vagy a kis Tamás hazajön... Kiássa őket a romok alól... De nem jöttek... Majd már mi, szomszédok fogunk hozzá... Maga a katonatársa volt. . Hát magának megmondom, hogy írták a városnak, hogy Tamás meghalt a fogságban... Csak az apáról nem tudunk semmit... Dohát... most már nem várunk . Mi, szomszédok összetakarítjuk a romokat... — Takarítsák... Ne várjanak!,.. \ Utam a Dunaparton. Úgy . éreztem, hogy egy kipusztult, kedves kis családnak az életben maradt tagja vagyok. Az összebombázott kikötőben már tápászkodott az élet. A felrobbantott nagy dunai hidat is építették. Jöttömben is láttam, hogy épül már itt minden, Uj élet a romok felett. Álltam a Dunaparton. Tíz éve lesz már ennek. Halott »menyasz- szonyom« fényképét ölelgettem a szívem felett. És már akkor megfogadtam, hogy ezt az épülő világot utolsó lehelletemig védeni fogom a háborúk pusztításai ellen... — Tíz évig volt Ági a »menyasz- szonyom«. — fejezte be utitár- sunk elbeszélését. — Holt menyasszonyé.. De most már van egv élő... Holnap esküszünk...
