Viharsarok népe, 1953. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1953-03-08 / 57. szám
s imti szűnik meg az sóim owii!” | .......................................................................................................................................................................... v elünk van újra meg ne kérdezzem: »Te, oeak- ug van. láttad? Nem képzelődtél?« Azt teleli: »Még jobban láttam, mint most téged. Azért szédül még most is a fejem.« — De tényleg Sztálingrádban volt Ő akkor? — No, csak figyeljen... Akkor egyszeribe ijedezni kezdtem a golyók fütyülésétől. Már hogyne! Hi- Bzen itt a lövészárkokban folytonosan a halál cirkál, a fejünket Bem emelhetjük fel, Ö meg csak úgy járkál közöttünk .. . Igaz, hogy Ö jobban tudja, mit miért tesz. Sietek vissza. Hát az állásunkban a gépfegyver mellett ott áll a parancsnokunk, a főhadnagy, meg a politikai tisztünk. A parancsnok köszönetét mond nekem, felterjesztettek azt mondja, Saarafimmal együtt kitüntetésre. A fasiszták jócskán megvilágították az éjszakát. Bn meg, ahelyett, hogy katona-módra válaszoltam volna a dicséretre, csak néztem rájuk és azt gondoltam: »Szóljak, vagy ne szóljak ?« Nehéz volt magamban tartani az örömöt, viszont hátha az én Szerafimom mégiscsak képzelődött a sok vérveszteségtől. Akkor meg hiába keltek itt izgalmat. — No és aztán mit mondtak, tényleg Ö volt? — Csak türelem. Azon az éjszakán pihenőre küldtek bennünket a fedezékbe. Az én állásomat a volgai flottilla fiatal matrózai foglalták el. Egyikük, aki az én helyemre került, azt suttogta: »Azt hallottam, te gyalogos, hogy Ö személyesen itt van nálunk. Való 6zinűleg támadni fogunk«. Nagyon megörültem. -No, gondoltam, Szera- firnnak igaza volt. Hangosan azon - ban fizi válaszoltam, mint katonához ülik: »Hallod-e, flottillás, köss csomót a nyelvedre. Bn is tudom, amit te tudsz, de ha egyszer nem mondták meg nekünk, akkor fecsegni sem kell róla. Katonai titok I« Amikor aztán tüzérségünk kezdte csépelni a fasisztákat, amikor a repülőgépeink felhőként raj- zottak feléjük, minden kétségem elmúlt. Nem hiába mondják az emberek: Sztálin — a győzelem! Arra gondoltam: olvasta levelünket, amiben megírtuk, hogy halálig kitartunk és egy lépést sem hátrálunk a Volgától, olvasta a leveftt és eljött az ő katonáihoz .,, így aztán ott is volt velünk ... No, de későre jár, alhatnánk is. — Jó, hát aludjunk. Jóéjszakát. Elhallgattak. A hóvihar még mindig paskolta az ablakot. A kályhaajtó furcsán zörgőit. Hol az egyik, hol a másik oldalon reccsent meg Amikor visszatértem a kongresz- szusról falumba, Sztaroszeljébe^ összegyűjtöttem barátnőimet és ismertettem előttük a Sztálin elvtárstól kapott megbízást. Olyan eltökéltség lett úrrá rajtunk, hogy elhatároztuk: bármi áron is meglesz a hektáronkinti 500 mázsa, A párt kezdeményezésére országszerte kibontakozott az ötszázasok mozgalma. 1935 november 10-én Sztálin elvtárs fogadta a cukorrépaföldek ötszázasait, akik beszámoltak a régi »százmázsáa norma« fölött aratott győzelemről. A megbeszélés egyik szünetében Joszif Visszárionovics hozzámfordul va igy szólt: — Tudja© Gyemcsenko elvtársim, hogy Ukrajnából jöttek hozzám elvtársak és azt mondták j »Sohasem éri el Gyemcsenko az ötszáz mázsát«. Bn pedig azt feleltem: »Majd meglátjuk«. Mérhetetlen öröm volt tudni azt, hogy a nagy Sztálin, akire egy kétszázmilliós nép bízta a sorsát, az ágy. A sztálingrádi harcos vé- giilis nem jáfllta tovább és megszólalt : — Alszik? — Nem. — Gondolkodik? — Gondolkodom. — Miről? — A maga elbeszéléséről.. . Sztálin — a győzelem. Sokszor el mondjuk ezt és nem is gondoljuk meg, hogy mennyire igaz... Nem nagyon álmos? Ha megengedné, én is elmondanék egy esetet... Ismeri a mi építkezésünket ? — Hogy ismerem e? Hiszen elejétől fogva ott dolgozom a kotrógépemmel. — Jól maga elé tudja idézni a munka terepet? — Meglehetősen. — Ismeri a tervünket is? — Ismerem. Jó, erős terv. Nem hiába állítják példának magukat. — No, akkor képzelje el: feszített tervünk van és hirtelen feltör a talajvíz. Rögtön füstbement a betonmunkák 15 százaléka. Úgy ért ez bennünket, mint egy váratlan hátbatámadás. A grafikonunk pedig pontösan megszabott mindent. Közeledik a magas vízállás és ha addig be nem fejezzük a betonozást, kárba veszett sok hónapi munkánk, rengeteg anyag, sokmillió rubel, no, meg az egész munkadicsőségünk. — Nehéz dolog! — De még milyen! Viszont tudjuk azt is, hegy nincs az a helyzet, amiből ne volna kiút. Hót mi is megtaláltuk a kiutat. Csakhogy a betömnünkák és az ezzel kapcsolatos munkálatok úgy felszaporodtak, hogy majdnem kétszer- annyi munkásra lett szükség. Honnan vegyük őket? Az idő nem áll meg. Egyre zordabb lesz az időjárás, gyülekeznek a felhők a sztyeppe felett. Már a levegőben lógnak az őszi esők, rövidesen vízzel telnek meg az erek, megduzzadnak a patakok, megjön a magas vízállás. — Csúnya helyzet, nem mondom .. i No, de gyújtsunk rá, ha már itt tartunk, — mondja a sztálingrádi harcos és ági’a irányában megint fel izzik a cigaretta. — Bn nem építő vagyok, hanem a gépekkel foglalkozom. Ez az egész história tulajdonképpen nem is tartoznék se rám, se a csoportomra. Dehát lehet itt kibújni a személyes felelősség alól? Szívügyünk ez mindannyiunknak. Bn gépészmérnök vagyok és nem sokat értek az Építkezéshez, de én is világosan látom, hogy micsoda veszély fenyegeti az építkezést. figyelemmel követi munkacsoportom eredményeit. — Sztálin elvtárs, — mondottam — vállalásomat teljesítettem, szeretnék valamilyen új megbízatást kapni. — Akar tanulni ? — kérdezte., — Szeretnék. Szeptemberben beiratkoztam a kievi mezőgazdasági főiskola előkészítő tanszakára. Nem volt ebben semmi rendkívüli. Abban az időben a dolgozók ezrei mentek a munkapad és a traktor mellől ■— Sztálin lelkesítő szavára — tanulni az akadémiákra és főiskolákra. A háború félbeszakította tanul Hiányaimat, úgy hogy 1945 lett, mire bevégeztem a mezőgazdasági főiskolát. Azóta a »Vaszilj©v«-kol- hozban dolgozom agronómnsként. S a jövő kép© még világosabb, új tettekre lelkesít. Mi, szovjet emberek merünk nagy dolgokra vállalkozni mert Sztálin eszméje vezet bennünket. — Az égj-szer biztos. — Akkor ©gyszercsak az a brr kezdte járni az építkezésünkön, hogy Ö eljön hozzánk. — Es tényleg eljött? — Csak várjon ... Reggel, amikor lementem a szereléshez, elém állt a lakatosok biigádvezetőj© és a fülembe súgta; »Jön, repülőgéppel«. »Honnan tudják?« »Mindenki erről beszél.« Érti, ugye, hogy mit éreztünk ? — Értem. — Ö eljön hozzánk, mi meg tehetetlenül várjuk az áradást.. . Látja, maga sztálingrádi harcos és erre büszke. En meg arra vagyok büszke, hogy uráli vagyok. A háború alatt mi gyakran hetekig sem mentünk haza a műhelyből’. Hanem az építkezésünkön azon a napon olyan munka kezdődött, hogy felvehette a versenyt még azzal is, ami az Uraiban folyt a háború alatt: Szinte hihetetlen, hogy nekiláttunk. Átdolgoztunk egy teljes napot, aztán kettőt, hármat, hogy megmentsük a kezünk munkáját a víztől. Ha valakit inár mindenképpen elnyomott az álom, ott helyben feküdt le aludni, nehogy az időt vesztegesse. Az ennivalónkat is odahozattak a munkához. És hogy dolgoztunk! Azt mondják, hogy nincsenek csodák. Bn azt mondom, hogy igenis vannak csodák, csak nem isteni és nem ördögi, hanem emberi csodák. A betonozok azokban a napokban, akár hiszi, akár nem, hétszáz százaléknál is többet dolgoztak. A villanyhegesztők az ezret is elérték. Ha 6ajót szememmel nem látom, el se hiszem. Hősök lettek ott az emberek, hogy megmentsék az építkezést. — Bizony, szokott az így lenni. — Hát, igy volt! Aztán jött egy vonat, munkásokat hozott segítségül és félutról vissza kellett fordulnia. Nem volt szükségünk segítségre. Saját erőnkből birkóztunk meg minden bajjal. — No és Ö nem jött el? — Nem. Legalábbis hozzánk nem. De mi úgy dolgoztunk akkor, hogy úgy érzem, mintha csakugyan meglátogatott volna bennünket, megnézte volna a munkánkat és megdicsért volna érte. — Micsoda erő! — Mit mond? — Micsoda erő van az Ö nevében, azt mondom. Óriási erő I — Úgy is van. — No, akkor# alszunk? Jóéjszakát. — Jóéjszakát, de alig hiszem, hogy aludni tudjunk. Hallottam, amint a sztálingrádi harcos felkel, öltözködik, sóhajt egyet, csizmát húz. Aztán odamegy az asztalhoz és a papirosok közt kezd matatni. A lámpa gyenge fénye kerek fejére, rö- vidnenyirt őszülő hajára vetődött. — Támadt egy ötletem beszélgetés közben. Tudja, holnap számolok be a kotrógépkezelőknek a munkamódszereimről és eszembe jutott most valami igen hasznos dolog. Maga csak aludjon, de én ezt leirom, hogy úgy ne járjak, mint az egyszeri tatár, aki kását látott álmában, felébredt, kanalat keresett, de Írása akkor már nem volt. Egy ideig csend volt, csak pa- pirzörgés hallattszott. Aztán meg- reccseut a másik ágy is. Hallottam, amint a mérnök a ruhája után nyúl. Rövidesen egy másik fej is megjelent az asztal felett, domború homlokkal, búzaszőke, göndör hajjal. — Nem, nem lehet most aludni. Mutassa csak meg az új ötletét. Hátha hasznára lehetek egy kicsit. Ismerem én is a kotrógépeket: földijeim. A mi gyárunkban készülnek. Valahol kint a folyósón lassan, meggondoltan négyet ütött egy óra. lí II lí II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II II íí II Mihail Iszakovszkij s r Ének Sztálinról Dal csendül gazdag földjeinken, folyók bő vize hömpölyög, tavaszi napfény csillog, árad a boldog otthonok fölött... Elvtársaim, a legnagyobbró!. kit forrón, híven szeretünk, legdrágább, legjobb emberünkről — Sztálinról zengjen énekünk. Hogy boldogan éljen a népünk, ő vállalt bajt és gondokat. Ö tartja a lenini zászlót, mit inilljók keze bontogat. Elindultak mezők és gyárak, mihelyt meghallották szavát, fölkeltek a népek, nemzedékek, megvívni a döntő csatát. Sugárzó, jóságos szeméből, mint kútbói tiszta, friss vizet, erőt merítettünk a harcra, az útra, merre ő vezet... A legbátrabb, hős hadvezérről, ki értünk harcol és velünk, elvtársaim, a legnagyobbró! — Sztálinról zengjen énekünk. Ő rálcbeit s a sarki tájra termékeny tavasz költözött, súlyos begyeket mozgatott meg, utat vágott felhők között. Szavára zsongtak buja kertek, zsendült minden a nap alatt, aszályos homoksivatagban bugyogva friss forrás fakadt. Mint áldott napsugár tavasszal, úgy járja át a földet ő, boldogságot, hőstettet érlel kertjében c nagy magvető ... Elvtársaim, a leguagyobbról, kit forrón, híven szeretünk, a kertészről, a drága bölcsről — Sztálinról zengjen énekünk. Vad támadás elől hazánkat öntött vas vérttel fogta át S elzárta dicső győzelemnek acélkulcsával a határt. A Szovjetek Szövetségében bölcs Sztálin aranykönyvre lelt. A népek oly soká keresték, hogy ezer év is beletelt. Erőnk, ifj óságunk, amelyet Sztálin adott nekünk — ör ök. Tavaszi boldog ragyogást is ő gyújtott otthonunk fölött ... Elvtársaim, a leguagyobbról, kit forrón, híven szeretünk, ki népek igazsága, napja — Sztálinról zengjen énekünk. II II II II II II lí Urbán Eszter fordítása. II Soha nem felejtjük el ^íeict 'Az ipar, a mezőgazdaság dolgozói soha nem felejtik el Sztálin ©Ívtárs nevét, akinek irányítása al'att a szovjet mezőgazdaság a világ legfejlettebb mezőgazdasága lett. A szovjet kolhoz- e zo vhozp a ia sztok at a tudomány és a technika Legújabb vívmányai segítik munkájukban, ennek köszönhető, hogy a szovjet mezőgazdaság éyről-évre nagyobb terméseredményeket ér el. Senki nem élt még a földön eddig, áld többet épített, tett volna az emberiségért, a világ dolgozóiért, mint Sztálin elvtárs. Azért fogadják most meg a világ dolgozóinak milliói, hogy követik útmutatását, valóra váltják tanítását.
