Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1938. szeptember

15 nevel, tehát jövendőket épít: a család legnagyobb kincsét, a gyermeket a 9. nemzet kincsévé formálja. A gyermek az iskolán át a néptanító kezéből nő a nemzet élére, a nemzet pedig a gyermekek lelkének szárnyain emelkedik a magasságokba és tör az új jövendők felé. A gyermeknevelés igazában nemzetnevelés. Hogy a magunk érdekeit is belekapcsoljam, egyúttal egyházépítés is. Kell is, hogy az legyen, különben nem tölti be teljesen hivatását. Ezért az egyház most is a népnevelés szent ügyének emelésén a nemzettel együtt örül. Különösen a mi egyházunk, amely a népnevelés igazi atyja, bölcsője és megindítója volt s buzgó munkása ma is. Ha valaki tudja, mi százados tapasztalásból tudjuk és valljuk, hogy a néptanító munkája nem merül ki az írásolvasás, a számolás, meg a tapasztalati világra vonatkozó ismeretek elemeinek tanításában. Mi tudjuk, hogy a néptanítóra élő lelkek vannak bízva, amelyeket neki kell erkölcsi értékekkel megtöltenie. A néptanító életet gazdagíthat vagy tehet üressé és értéktelenné. A néptanító Istenhez vezetheti, vagy Istentől szakíthatja el a kezére adott nemzedékek lelkét és életét. Ezért a néptanítónak világosan látó, emelkedett életfelfogású, ismeretekben gazdag, erkölcsi értékekben pazarkodó, nemzeti és valláserkölcsi fefogásában öntudatos és tisztalelkű embernek kell lennie, hogy nemes hivatását Isten és ember, egyház és nemzet óhajtása szerint tölthesse be. A tanítói hivatás ilyetén felfogása teremtette meg egyházunkban azt a régente fennálló jószokást, hogy a papi pályára készülők, de sőt a végzett férfiak is előbb iskolamesterekké lettek és csak azután vállaltak lelkészi állást. A mindent a szakszerűség sokszor szűkös korlátai közé nyűgöző modern tanügyi politika ezt a kitűnő iskolákat és haladó nevelési irányokat termő jószokást megszüntette és a népnevelést uniformizálta, sok tekintetben mechanizálta. Formálisan ma is a Prokrustesz-ágy módszerével kénytelen dolgozni a népnevelő tanító, de hiszem, hogy a néptanítóképzés színvonalának emelésével hatalmas lépést tehetünk az egyéni nevelés felé. Mikor ezt a változtatást örömmel és reménységgel üdvözlöm, rá kell mutatnom arra is, hogy az új törvény reánk nézve mégis kedvezőtlen és máris sok gond forrása. Az államkormány az országban összesen 40 tanítóképző akadémiát engedélyez ezzel a törvénnyel. Ebből 20 az állami, a többi a felekezetek között így oszlik szét: római katholikus 14, református 3, evangélikus 2, zsidó 1. Nekünk most három tanítóképzőnk van. Azok közül egy a nők számára. A három képző közül tehát az új törvény szerint egy nem lehet akadémiává. A kerületek elnökségei, az egyetemes egyház elnökségének meghívására, ebben a kérdésben — sajnos, túlságosan későn, csak június végén — tanácskozást tartottak és ott teljes egyhangúsággal abban állapodtak meg, hogy egyházunk egy férfi és egy női tanítóképző akadémiát kíván fenntartani. Ezt a megállapodást a kormánynak be is jelentették. Kerületünk ebben a kérdésben nagyon is érdekelt, mert az egyetlen evangélikus tanítónőképző az ő tulajdona. Helyzeti előnye tehát egyenesen döntő volt az egyik akadémia igényléséhez. Anyagi helyzete azonban annál kedvezőtlenebb. Mert az új törvény szerint az akadémia növendékei csakis bennlakók lehetnek. Nekünk tehát nemcsak tanintézetet, hanem internátust is kellene építenünk. Az erre szükséges 800 ezer vagy egymillió pengőt azonban előteremteni nem vagyunk képesek. Személyesen tárgyaltam ebben az ügyben Szarvason és szomorúan kellett megállapítanom, hogy sem az egyház, sem a község nem képes megfelelő anyagi áldozatot hozni a tanítónőképző akadémiára. A kerületnek pedig semmi vagyona nincs. Az intézet alapítványai értéktelenek, vagyona semmi. Államsegélyre sem számíthatunk olyan mértékben, hogy az akadémiát vállalhassuk. Ilyen körülmények között nem tehettünk mást, mint azt, hogy a nőtanítóképző akadémiát felajánlottuk Miskolcnak, illetőleg a tiszai kerületnek, amely megfelelő épületekkel rendelkezik. Az egyetemes elnökségi értekezlet köszönet-