Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1929. október

27 híven, a bevett vallásfelekezetek törvényben biztosított egyenjogúsága és viszonossága követelményeit minden kedvezés és minden mellőzés kizárásával komolyan megvédenék, képviselnék, tiszteletben tartanák és erre az elemi kötelességre mindenkit kivétel nélkül rászorítanának: akkor már régen helyre állt volna a felekezeti béke, akkor már régen visszatért volna ebbe az ezer bajjal küzdő szegény országba a háborúelőtti idők megértő, türelmes, nemzetépítő felekezetközi hangulata. A felekezetközi viszonyok javítása érdekében nem egyszer intéztem már kérő szót kerületünk közgyűléséből nemcsak a közgyűlés tisztelt tagjaihoz, hanem a körünkön kívül állókhoz és a hatalmon levőkhöz is, de mindig hiába. Úgylátszik, hogy a rövidlátó elfogultságnak és a közönynek nagyobb a hatalma, mint a belátásnak és a józanságnak. A felekezeti izgatás mind erősebb hullámokat vet és az illetékes hatalmi tényezők mind nagyobb közönnyel, hogy ne mondjam bíztató elnézéssel viseltetnek e nemzetrontó betegséggel szemben. És én az ebből keletkezett helyzetért a legjobb akarattal sem tudom a magyar közhatóságokat a felelősség súlyos terhe alól mentesíteni. Pedig az állam és az egyház viszonyáról a mi tudós és kiváló kultuszminiszterünk olyan szépen nyilatkozott egyik legutóbbi beszédében, hogy szószerint kell azt itt idéznem: „Az egyház és az állani viszonya állandó ápolást igényel, megértést az állam részéről az egyház munkája iránt, megbecsülését a tanítói tevékenységnek; az egyház részéről is megbecsülést az állam ezeréves jogai iránt. Ez a harmónia jelenti a békét a felekezetek között is, mert ha valamiképpen meg lehet menteni a nemzetet, azt csak úgy lehet elvégezni, ha mindazt, ami ebben az országban érték, összefogjuk az újjáépítés nagyszerű munkájára." Bölcs szavak ezek, méltók a megszívlelésre és szükségesek a megtartásra. Hiszünk is bennük és nem kételkedünk, hogy ezeket a mi egyházunkra is vonatkoztatja a miniszter úr. Hisszük, hogy a mi egyházunkat is a nemzetet fenntartó értékek és az újjáépítéshez szükséges erők közé sorozza. Mint történész és mint minden egyház minisztere nem is tehet másképpen. És én mostantól kezdve teljesen bízom abban, hogy igazainkat ezentúl a minisztériumban is megszívlelik és jogos kéréseinket meghallgatják. Bízom abban, hogy nem érkezik többé olyan sok panasz mindenfelől, hogy az újonnan épülő iskolákkal kapcsolatosan egyházunk úgy az építési segélyek kiosztásánál, mint különösen az új tanítói állások betöltésénél nyilvánvaló hátrányt szenved, míg az amúgy is hatalmasabb másik egyház nyilvánvaló előnyökben részesül. Bízom benne, hogy nem kesergünk többé afelett, hogyha mi a szórványokban a vallástanítás, vagy a kántori teendők ellátása érdekében evangélikus tanerő kinevezését kérjük, kívánságunkat meg sem hallgatják és ha néha meg is hallgatják, olyan színezetet adnak neki, mintha az szívességtét 1nek és nem törvényes és erkölcsi kötelezettségnek dolga volna. Bízom abban, hogy az iskolák államsegélyét és a lelkészek kongruáját a békebeli összegnek megfelelően teljes egészében valorizálják és kiutalják. Mert, ha hatalmas, de nem sürgős középületek megszerzésére és tatarozására nem hátráltató a mai, sokszor felpanaszolt gazdasági helyzet, hiszem, hogy a lelki épületek tataro-