Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1928. október

8 7—8. Egyben a ker. közgyűlés a megürült ker. felügyelői tisztség betöltését elrendeli, a szavazatok beküldésére határnapul 1929. évi január 31-ét tűzi ki; a szavazatok felbontásával s a további teendőkkel a püspök elnöklete alatt a jegyzői kart és a kerületi ügyészt bízza meg. 8. Dr. Raífay Sándor püspök bemutatja és felolvassa következő jelentését : Tisztelt Közgyűlés! Az elmúlt közigazgatási esztendőről szóló jelentésem tételekor szinte akaratlanul is emlékezetembe tóiul az a tíz esztendő, amelyet Isten kegyelméből a bányakerület püspöki székén eltöltöttem. Hogy ez a tíz esztendő milyen szokatlanul nehéz volt, mindenikünk tudja. Hiszen állandóan csak romokon jártunk, külső és belső világunk romjain. Utunkat mindnyájan könnyekkel öntöztük, lelkünk vigasztalan bánatának fájó könnyeivel. És e könnyekben az volt legfájdalmasabb, hogy senkisem akarta azokat megérteni és letörölni. És én együtt sírtam a sírókkal, együtt gyászoltam a gyászolókkal. De minél nagyobb volt rajtunk a bánat, annál makacsabbul ragaszkodtam az Űrhöz. És mikor most az elmúlt tíz esztendő emlékeit felidézem, szinte elemi erővel tör fel szívemből a hálaadás: „Te vagy az én reménységem, óh Uram Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva! Reád támaszkodom születésem óta, rólad szól az én dicséretem szüntelen! Szájam beszéli a te igazságodat, mindennap a Te szabadításodat, — mert számát sem tudom." (Zsoltár 71.) És én az elmúlt tíz esztendő folyamán szakadatlanul „az Istennek nagy tetteivel jártam, csak az'ő igazságáról emlékezem!" Ha valamit szolgálhattam az idő alatt egyházamnak és hazámnak, ha tehettem valamit a közjó és a haladás érdekében, e természetes kötelességem teljesítéséért is neki legyen hála és dicsőség! Munkálkodásom a nyilvánosság megítélése alatt állt és én a megítéltetés örömeit és fájdalmait egyaránt éreztem. Csak egyet nem éreztem soha: saját lelkem vádaskodását, mintha — már amennyire embertől telik — nem mindig a legjobbat és a legönzetlenebbül akartam volna. Ha gyarlóságból mégis vétettem, azért az emberektől kérem, az Istentől pedig reménylem a bocsánatot. Annál nagyobb szüksége van pedig a közélet emberének az elnézésre és a bocsánatra, mert akaratlanul is belekerülhet olyan nehéz helyzetekbe, amelyekben nemhogy az állásfoglalás, hanem még a puszta tájékozódás is rendkívül nehéz. Áll ez különösen a mi mai helyzetünkről, amelyben úgy az állammal, mint a társadalommal és a többi egyházzal állunk. Ez a helyzet egyszóval minősítve: kedvezőtlen. Országos törvények biztosítják ugyan az egyházak egyenlőségét és viszonosságát, de ez a gyönyörű elv, mely az egyházak testvéries együttélésének, a nemzet és a társadalom javára szolgáló együttes munkálkodásának és a felekezetek békességének egyedüli alapja és biztosítéka, a mi csonka országunkban ma inkább csak elmélet és nem gyakorlat. Mert amely államban