Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1926. október

5 elnyeréseért kiizködnek, szentül meg vannak saját személyük nagy jelentő- 2. ségéről győződve és azt hiszik, hogy a hatalmat elnyerve, azt a hatalmon levőknél sokkal jobban és helyesebben tudnák gyakorolni. Ez áll par excellence a politikai téren, de ugyanezeket a tüneteket észlelhetjük a társadalmi élet összes vonatkozásaiban, s azokat, akik ököllel és könyökkel igyekeznek előrejutni, a közönséges életben a nem éppen túlságos tiszteletet jelentő „stréber" elnevezés alatt ismerjük. Amennyire elítélem a stréberkedést, amelynek minden más tekintet mellékes és egyedül fontos a maga elé tűzött cél, annyira nagyrabecsülöm azt a törekvést, amely minden mellékcélzat nélkül, teljes erejéből a közcélt szolgáló reformok megvalósításáért dolgozik. Hála Istennek, vannak úgy politikai, mint egyházi téren igen-igen sokan, akik az utóbbi kategóriába tartoznak, de akik nem várják és nem kivánják, hogy üdvös és szerény működésük nagy dobszóval a nyilvánosság elé kerüljön (amit a stréberekről nem lehet mondani), aminek következménye, hogy csak a legközvetlenebbül érdekeltek részesítik sikerdús munkájukat méltánylásukkal és elismerésükkel. De, tisztelt Közgyűlés, igen messzire vezetne, ha fel akarnám sorolni azokat a kötelességeket, amelyeket hazánk minden igaz fiának teljesítenie és azokat a cselekedeteket, amelyeket kerülnie kell. Ezeknek sokaságából csupán egy mozzanatot kívánok kiemelni és ahhoz néhány reflexiót fűzni. Ez pedig az összetartás és a polgárság egymásközötti békéjének fejlesztése, amely nemcsak kerüli, de kiküszöböli az ellentéteket, amelyek nemzetiségi, faji, felekezeti, politikai, társadalmi és egyéb tereken felmerülhetnek. Ezek közül is csak a felekezeti ellentétekkel kívánok foglalkozni, mert ez tartozik elsősorban egy egyházi közgyűlés érdekkörébe. Hazánkban az 1848. évi XX. t.-c. szabályozta az egyházak egymásközti jogviszonyait és az anyagi rendelkezéseken kívül egyebek között kimondta az egyházak közötti egyenlőséget és viszonosságot, vagyis törvényileg megállapította, hogy Magyarországban egyetlen egyház sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy bármely más egyházzal szemben a nyilvánosságban és közéletben előjogokat gyakorolhasson. A törvénynek ez az imperativ rendelkezése természetesen a római katholikus egyháznak az 1848 előtti időben igényelt és tényleg elfoglalt közjogi helyzete és állásfoglalása ellen irányult, amikor számbeli túlnyomó többségénél, mérhetetlen gazdagságánál és az országban elfoglalt tekintélyes pozíciójánál fogva magát a Regnum Marianumban uralkodó egyháznak tekintette és politikai téren is befolyását érvényesítette. 1848 óta már 78 év folyt le és sajnosan kellett tapasztalnunk, hogy a törvénynek ez igazságos és üdvös rendelkezése, éppen a római katholikus egyház ellenállása folytán, még ma is csak írott malaszt. Történtek ugyan kísérletek, melyek az egyenlőség és viszonosság elvének érvényrejutását megvalósítani igyekeztek és sohasem tapasztaltuk azt, hogy a nagyközönségben ez elvnek diadalrajutása ellenkezésre vagy megbotránkozásra szolgáltatott volna okot.