Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918
1916. szeptember
186 törekvésem oda irányult, hogy ügyünk előbbre haladjon, hogy híveink minél szélesebb körben gyakorolják magukat a keresztyén áldozatkészség nemes munkájában. Hivatalbeli elődeim is sokat fáradtak és buzgólkodtak már azon, hogy a gyámintézeti munkásság mustármagja terebélyes, árnyékotadó és gyümölcsöt termő fává nőjjön. S nemes buzgalmuk mindig is előbbre vitte az egyházi jótékonyság gyakorlásának szent ügyét. Mindennek dacára azonban még sok teendő marad. Számos egyház volt, amelyik tudomást sem akart venni céljainkról. A közönynek ebből a dermesztő álmából szunnyadó egyházainkat és lelkészeinket felébreszteni és karitatív munkára serkenteni volt egész működési időm alatt egyik főcélom. Hiszen egyházi életünk tespedésének és hanyatlásának éppen az az egyik lőoka, hogy nagyon sok helyen — a templomba járástól eltekintve — a híveknek az egyházi élettel semmi más kapcsolatuk nincs, mint az egyházközségi közgyűléseken való megjelenés s hogy ez sokszor milyen laza kapcsolat, azt mindenki tudhatja. A legnagyobb baj nálunk az, hogy a fősúlyt a külsőre, az adminisztrációra fektetjük és így megfeledkezünk arról, hogy a keresztyénség tulajdonképeni lényege szerint: élet, élet a szeretet gyakorlásában, a lelkek épülésében, élet Isten szolgálatában és a szenvedők és elhagyatottak segítésében. A katolikus egyház híveinek nem enged beleszólást a szorosan vett egyházi ügyek intézésébe, ez a hierarkia kötelessége és előjoga. S mégis — különösen napjainkban — annyi öntudatos katolikust találunk, aki szívvel lélekkel egyházának híve és katolikus voltát minden ténykedésében kidomborítja. Mi lehet az oka ennek az önmagának ellentmondó jelenségnek ? Semmi más, mint az a körülmény, hogy a katolikus egyház értett hozzá: a legkülönfélébb egyházias jellegű társulatok és egyletek útján hiveit magához fűzni. E tekintetben sokat tanulhatunk tőlük. Ne elégedjünk meg azzal, hogy híveink a szokásos istentiszteleti órákban Isten házába jönnek, hogy egyházközségeink férfitagjai egyházunkhoz való tartozandóságukból folyó kötelességeiknek eleget vélnek tenni ükkor, ha az egyházközségi gyűlésen megjelennek és ott pro vagy contra szavaznak, hanem törekedjünk arra, hogy a szeretet és az érdeklődés kapcsai fűzzék híveink lelkét egyházunkhoz. Ezt pedig csak úgy érhetjük el: ha áldozatkészségre szoktatjuk őket, ha hozzászoktatjuk őket ahhoz, hogy a gyámintézet egyházépítő munkájában szívvel lélekkel részt vegyenek. Az áldozatkészség, a jótékonyság gyakorlása a legerősebb összekötő kapocs. S ha mindjárt csak fillérekről is van szó, a szívesen adott fillér is oda vonz, hová adódott s erre vonat-