Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1901–1907

1901. szeptember

8 1. gyökeredzik! Nekünk nincsenek milliókra menő alapítványaink, örökségeink, nagyterjedelmű egyházi birtokaink: egyedüli kincsünk és gazdagságunk a nép — és annak valláserkölcsi lelkülete, jóindulata és áldozatkészsége. A ki a népet elhanyagolja vagy megveti, az a Krisztus egyházát árulja el. A ki neveli, gondozza, oktatja, lelkesíti és vezeti, — az érdemessé teszi magát a jók elismerésére és az Isten legbővebb áldására. Ha a valláserkölcsi élet vérkeringésének ezen felfrissítő anyagát elvesztettük, ezzel elvesztettük egyházunk létalapját is. Éppen ezért igen nagy sajnálattal tapasztaltam, hogy a kerületnek a nép javára, s ezzel az egyház üdvére irányuló s egyházi törvényünkön alapuló határozatait némely esperesség félreértette; sőt akadt papi értekezlet is, mely a cura pastoralisra vonatkozó törekvés ellen óvását jelentette ki. Ezt a körülményt igen sajnos megtévelyedésnek s egyenesen az egyházi törvény elleni törekvésnek kellene mondanom, ha nem tudnám, hogy egyszerű félreértésből származott. Főtisztelendő egyházkerületi Közgyűlés! Mikor az Isten országának terjesztéséről van a szó, akkor annak foganatba vételénél ilyen félreértésnek történnie nem kellene. Mikor az egyházi főhatóság, kötelességéhez híven, sürgeti az egyházi törvény végrehajtását, akkor ez ellen alsóbb lelkészi köröknek óvásokat tenniök nem szabad. Ha sérelmesnek találják magokra nézve a kerületi határozatok valamelyikét, erre is megvan a törvényes mód és alkalom. Két éve annak, hogy az esperesi elnökség egyházlátogatási szabályzatára és a cura pastoralis mikénti gyakorlására vonatkozó utasítás munkában van. Senki sem érzi jobban, mint én, hogy ez igen nehéz kérdés, melynek helyes megoldásától egyházi életünk megújhodása függ. És mert nehéz, mert sokféle felfogást kell egyesítenünk, nem ütközöm meg a felett, hogy a munka lassan halad; hiszen a természetben is tapasztaljuk, hogy a legerősebb és legtartósabb lények lassan növekednek. De azt mégsem lehet elfogadni, hogy a cura pastoralis szabályait szakaszokba foglalni nem lehetne; mert a mit emberi kötelességnek nevezünk, azt mind lehet szakaszokba foglalni. Megengedem, nem tökéletesen, de az egyház közszelleme által lehetőleg jól. A ki híven szokta teljesíteni kötelességét, annak nincs oka félnie a szabályzatoktól, s adandó esetben nem fog a „szent lélek teremtő erejére" hivatkozni ott, hol neki magának kell átteremtenie a tévelygők lelkeit. De nem akarok e kérdéssel bővebben foglalkozni. Most a szóban levő nagy kérdés félreismeréséből és a munka lassú haladásából azt a tanulságot vonom le, hogy ne markoljunk sokat egyszerre; s ehhez képest ezúttal csak egy új kérdést leszek bátor megfontolás és megoldás czéljából felvetni, s ez: papnevelésünk reformjának nagyfontosságú kérdése. Már többször nyilatkoztam e kérdésről is; de mindezideig nem jutottunk odáig, hogy az megvalósítás czéljából napirendre került volna. Távol áll tőlem, hogy az én felfogásomat az egyházra tuk-