Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1901–1907

1906. szeptember

12 6. barátság érzelmeit ápolja, mert meg van győződve, hogy ezt az egész ország magas érdeke követeli, de követelik a protestáns egyház érdekei, követelik múltjának emlékei, a jelennek küzdelmei és a jövőnek reményei is. Korunk rohamosan tör előre. Mindnyájan érezzük, hogy nagy feladatok megoldása előtt állunk. Nagy bölcseségre, higgadtságra, erőre és kitartásra van szükségünk; és mindenekfelett nagy szükségünk van az Ég hatalmas Urának bőséges áldására, melyért ezúttal is könyörgünk, midőn arra kérjük: terjeszsze ki áldó kegyelmét a mi egyházunk vezéreire, a mai napon fölavatott főpásztorunkra és egyházunk jelen és távollevő minden egyes tagjára, hogy virágozzék közöttünk az Istennek országa a megváltó Jézus nevének dicsőségére. Amen. Ezután Scholtz Gusztáv püspök mondta el általános érdeklődés mellett székfoglaló beszédét: Nagyméltóságú egyházkerületi felügyelő Úr! Mélyen tisztelt egyházkerületi Közgyűlés! Magasra emelt az egyházkerület híveinek bizalma, a legmagasabb polczra, melylyel egyszerű alkotmányunk értelmében rendelkezik. S midőn imént az Úr házában letettem az esküt s midőn most e fényes gyülekezetben az egybegyűlteken végig jártatom szemeimet, azon eskünek minden egyes tételénél, e gyülekezetben minden egyes egyházi és világi tagjának láttára, megdobbant szívem, mert azt kérdeztem magamtól: Ember! Van-e erőd, hogy mindazt teljesítsed, a mit fogadtál? Van-e bátorságod élére állani azoknak, kiket multjok, jelenők egvaránt szent egvházunk legjobbjai közé soroz? És az órának reám nézve természetes hangulatába, a megindultság hangulatába csak egy szót, egy imádságot, egyetlen egyet tudok beleszőni: „Kérlek Uram, tarts meg! Kérlek Uram, adj jó előmenetelt" (118. zsoltár 25.) Midőn a multat, egyházkerületünk múltját vizsgálom és tanulmányozom, e multat, melynek utolsó negyven évét, kis kivétellel, a kerülettel átéltem magam is, szerény lelkészi állásomban, hol mint csendes szemlélő, hol mint igénytelen közmunkás, e helyen, melyen most én állok, oly férfiak alakjai tűnnek fel lelki szemeim előtt, kiket életükben a kartársak rajongó tisztelete vett körül, kiknek sírjára a hálás egyház kegyelete az emlékezet glóriáját árasztja ki. Székács, ki a gyenge ifjút pappá avatta, Szeberényi, a tudós, ki bölcs tanácsával támogatott, Bachát, a szeretett jó barát, kit vérző szívvel láttam csak közelebb sírba szállni, közben — az Istennek hála — még köztünk levő Sárkány, apostoli szelídségű atyai barátom, kinek egész múltja tündöklő visszatükrözése