Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-07-08 / 27. szám

XXI. évfolyam. Keszthely, 1917. augusztus 12. 105. szám. Előfizetési ár: Egész évre 10 — K Fél évre . 5'-, K Negyedévre 2 50 K Egyes sz. ára 0 20 K ftyllttér soronklnt I kor. Sierkesztfiség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOSutca 58. szám. ALATONVIDEK KESZTHELY, ÍIÉV1Z S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ TÁRSADALMI HETILAP. Kéziratokat a szerkesztőség címére pénzesutalványokat, hirdetési megbízatásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán : 15. Aratnak. Megpendült a kasza a magyar rónákon. Az érett kalászok kévékbe dűlnek, a kévék keresztekbe sorakoznak s amint szaporodnak a kévékbe kötött életnek keresztjei, azon arányokban könnyebbedik az aggodalom, a nehéz várakozás keresztje, mely az élet gondjaképen nehezedett lelkünkre. Mindig nagy dolog volt a magyar földön az aratás. A magyar embernek mindig a lelke közepén ült az aratás reménye, várakozása, gondja s a pengő kaszák muzsikája, az aratók dala volt az a nóta, melyet legörömestebb hallgatott, amely megszabta jókedvének mértékét. De mi volt a múltnak minden reménye, gondja, várakozása a mostani aratás fontosságához képest? Soha az aratáshoz annyi és oly nagy érdek nem kapcsolódott, mint a jelenben. Ott élt, mozgott a kérdés a hadvezetök lelkében jjamidőn,a térkft-pekre hajolva számítgatták a védekezés és támadás eshetőségeit, számolniok kellett azokkal a jelentésekkel is, melyek a közelgő aratás várható eredményét tárták fel előttük. A nemzetek sorsát intéző elmék odakapcsolták szándékaikhoz a vetések állásának kérdését s a dolgozó, munkás népnek milliói szorongó várakozással lestek minden napot, minden órát, mely közelebb hozott bennünket az aratáshoz. Még az a városi nép is, mely csak hírből ismerte az aratást, mert igy nyár idején, midőn kiözönlött a vidék nyaraló, fürdő helyeire, többnyire csak a megraKOtt asztagokat látta, csak a gépek bugását hallotta, szóval a készre jött, — most az a városi nép is, kezében a kérdéses értékű kenyérjeggyel, SZÍVSZ rongva gondolt az aratásra, amikor prolongálhatják majd a kenyérhez fü/ött reményeit Ha nem tudtuk volna, most bizonyára megtanultuk, hogv mit ér nekünk — a föld Ez a drága magyar föld, melynek védelmében három év óta véreznek hős katonáink, de amelyet bizonyára nem védelmeznének oly nagy szeretettel, lelkesedéssel, ha esz• tendőben egyszer nem volna — aratás De ez megvigasztal, kárpótol minden verejtéket s talán még a véráldozat iszonyatosságát is envhiti fis mintha a nemzetek élete felett őrködő Gondviselés is még jobban a lelkűn

kbe_-.aka.rta vubu tiyomai a földnek szeretetét, az aratásnak kiszámíthatatlan értékét, talán soha, va^y nagyon régen nem tartotta olv hosszú és kínos aggodalomban a várakozó lelkeket, mint ez évben A tavasznak száraz melege szinte hideg verítéket sajtolt az aggodalommal terhelt homlokokra A májusnak kegyetlenül szép derűje soha oly komor felhőket nem termelt a számitások egén, mint most. De az a drága magyar föld kitartott. Mintha megértette volna, hogy eső helyett mennyi vér hullott ki érte, szomjas repedései között is növelte, érlelte a kalászi, táplálására azoknak, akik oly hiven küzdenek érte. Légy áldott drága magyar föld ! Ha valaha, ugv most, mikor áldás borit az érett kalászok képében, most érezzük igazán, hogy érdemes éretted küzdeni, nélkülözni, szenvedni s ha kell — meghalni. Mert te hálás vagy az áldozatokért, mi is hálásak leszünk áldásaidért s még jobban szeretünk, még lelkesebben védelmezünk a jövőben ! A keszthelyi piaci árak. IQI7. julius 4=én. — Hust — drága volta miatt csak a legritkább esetekben, vagy ünnepeken ehetik a közönséges halandó ; mert a hus manapság csak a konjunkturás hősök és hadseregszállítók tápláléka.Csak azok engedhetnek meg maguknak ilyen fényűzést A kenyér és lisztadag pedig oly csekély, hogy ahhoz csak nagy óvatossággal, szinte félve nyúlhat az ember, hogy a hó végéig elég legyen. A városi közönség jó része tehát már eddig is nagv nélkülözéseket szenvedett s mint valamikor a zsidók a Messiást, ugy várta a nyarat, azt remélve, hogy a hus és liszt hiányát majd gyümölcs-, főzelék- és zöldségfélékkel fogja pótolni. E reménységben azonban keservesen csalódott. A keszthelyi piacon gyümölcs- és zöldEmlékezés a Balaton poétájára. (Soós Lajos halálának i5=éves évfordulóján.) A gyöngyöző hullámu Balatont, aki csak egyszer is látta, nem felejtheti el. Hát aki mellette született, mellette élt, kinek búja-baja hozzá fűződik, milyen vonzalmat érezhet e tóhoz 1 Nemde lélekben hozzá távolból is yissza-visszajár, vele pihen el, vele álmodik, — még ébren is folytonosan ? Éppen 15 éve annak, hogy eldördült a gyilkos cső. mely önnönszabta halált hozott boós Lajosnak, a Balaton poétájának (1902 julius 1.—1917 julius 1.). A balatoni nimfa hárfájáról a gyászos órában lepattantak a tarok, a Balaton mélyének kristálypalotáiban elhalkultak a tündéri nóták, még a gém is gyászosabban búgott fői, a sikongó s'irály éles siráma is tompább lett s a Balaton óriása megmozdult a fenéken, mozdultára száz illeg száz hullám redőzött végig a partok kanyargóin, a viz fodra haragos-zöldre változott s Tihany fokáról kiszállt a hullámkorbácsoló vészes fergeteg. Meg kellett éreznie a természetnek s a kedves Balatonnak, hü fia, rajongó költője gyászos kimultát. Annak a költőnek, akit ismert a balatoni ringó hullám, minden bokor, árok, suttogó lomb megszóllitott jártában-keltében, kit pihenni hivott a berek árnya, akit mig itt pihent, nem tépett a bánat, sőt dalának föl magasba lengő szárnya támadt ; ki igv kiáltott fel a természet templomában— a szép Balaton partján (Természet): Imádva borulok kebledre : természet ! Nincs a templomoknak ily orgonasipja ; Midőn jegenyék magas sudaráról Száz meg száz madárdal az eget hasitja. Az én gyónószékem a te lombos erdőd, Itt sóhajtom én el titkaimnak titkát ; Midőn a Balaton suttogó habjai A szivem, a lelkem szeretni tanít ák. Hite árbocára zászlót emel itten az ég pereméről lehajló szivárvány. Itt tört reményeinek szétdúlt omladékain édes-kedves álmok tündérvára épül, a harmathintő éj csillagtáborából vezérfáklya gyűlik, ha u.tja sötétül s a kelő hajnalon, zugó zivatarban itt nyilatkozik meg előtte az Isten. És ő természet templomával szinte nem tud betelni : A te nagy templomod oly dicső, magasztos; Csodás fenségében eltörpül az ember ; Mint repülő szárnyak aláhulló pelyhe, Amidőn dagályát emeli a tenger. De bármily szép másfelé a természet pompája, mégis csak a harmatos virág kelyhe, suttogó lomb, bugó gerle, minden fűszál künn a réten. Ismerőse a legkisebbke rög, a feléje szaladó patak, mely átöleli mint ezüstszalag, a zugó erdő, az árnyas berek. Nem is tud megválni tőlük s idegenbe messze szállni. Ahol annyi sebet kapott, ahol kedvesét ölelte, — ahol szive-lelke gyökeret vert, mint a kőris. Elhagyni azt a fészket, mely örökké dalra készteti dalával, hol lelke álma olyan édes s nem zavarja kufár lárma (Induljak már ?). A Balaton nagy kék vize, ringó habja szálló, csendes alkonyatkor tükrén rengő millió csillaga, a parja körül nyiló virágok illatárja, szűz berkeiben, fészket rejtő domb alól csattogó ének, a párját hivó csalogányajk, mely szeret, sir, zokog, dalol, — mámorba ejti, elkábítja a költőt. Itt tanult meg szeretni oly forrón, hiven, azért vágyódik vissza mindenünnen szegény, fájó, beteg szive. Ide száll lelke, hol enyhet lel minden gondolatja neki, kit mély sebek kínoznak.. Hiába megy a költő messze a Balatontól, azért lelke visszaszál feléje s aki tán figyelne, meg is hallhatná a márványsima tó fölött szárnva suhogását. Ha zörren az ablak, ha koppan az ajtó, az ő várdorlelke kalandozik ottan s mint a fellegekből lehajló szivárvány kedveseit sorra összeölelgeti. Ott van lelke a kelő nappal, vagy ha az éj fátylát leejti az alkony, — ott van mindig a Balaton partján (Ott. . .) Hiába bolyongott külföldön, hiába ölelték át pálmalombok, hiába hivta a narancsliget hűvös árnya, hiába himbálta zailó tenger, - lelke rajtuk elmerenget, de azért csak nem lett hűtlen. Illatárban, verőfényben, tüzes csókban, tüzes borban nem tudott ugy elmerülni, hogy ne gondolt volna vissza. A gyönyörű Velence, melynek pompájához halvány a szivárvány, a csodás Miramáre, a Karszt édene, hol a virág tépetlenül is ut-