Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-03 / 49. szám

XX. évfolyám. Előfizetési ár: Egész évre 10-— K Fél évre . 5 — K Negyed évre 2 50 K Egyes sz ára 0 20 K Nyilttér soronkint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOSutca 58. szám. Keszthely, 1916. november 12. KESZTHELY, HÉYIZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ POLITIKAI HETILAP. szám. 46. Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízatásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóh<atali Interurbán : 15. Advent. , Beléptünk az egyházi évnek vonzó és kedves szakába : az Adventbe. Az Advent négy vasárnapját megüljük szokásos hévvel s aztán reánk köszönt a szentvigilia, a legszentebb éjfél s a Karácsony három misés ünnepe. ZV\i az Advent 7 Elmúlt idők emléke. Régi korok létét, reményét, vágyát ünnepeljük benne. AntiFónákat énekelünk, melyekben évezredek fájdalma s reménye sir föl. De fel sir a jelen fájdalma is s egy Forró vágy a béke után. Bár a szent Karácsony meghozná a mindnyájunk által oly hön óhajtott békét, melyért milliók imája száll az egek Urához a szép, csendes hajnali miséken ! Keszthely gyásza a királyért. Bevégeztetett. Első Ferenc József, Magyarország apostoli királya nincs többé . . . Muló porhüvelye csütörtök óta ott pihen az enyészet honában a bécsi családi sírboltban. De csak teste, testének porhüvelye, mert lelke és emléke élni fog időtlen időkig a történelem lapjain és népeinek szivében. Megrendülve vettük a lesújtó hirt haláláról, igaz, mélységes fájdalom tépte a keblünket és keserű könnyek árja tört elő szemünkből . . . Sajnáltuk benne a nagy, bölcs uralkodót s a jóságos szivü, sokat szenvedett embert. A béke fejedelme volt és mégis, élete nem volt más, mint a küzdelmek és szenvedések szakadatlan láncolata. Egy hosszú életen keresztül küzdött, dolgozott példa nélkül való szorgalommal és kötelességtudással, nagy tekintélyének teljes latbavetésével a békéért. Hasztalanul. Nem adta meg neki a sors e lefőbb óhaját, legfőbb kívánságát. Szerette volna életét ugy befejezni, hogy népét jólétben, megelégedésben, boldogságban lássa, de a sors mostoha volt hozzá. Népei e rettentő világháború erőpróbáit éppen most vívják, most szenvedik, amikor Ö eltűnik a világátalakitó események színpadáról. Tragikuma, hogy nem érhette meg dicsőségesen harcoló seregeinek végleges győzelmét. De egyet látott, látta a magyar nemzet fiainak hihetetlen, szinte legendás hősiességét, emberfeletti önfeláldozását és tántoríthatatlan hűségét. Ez a tudat bizonyára megédesítette ürömpoharát és könnyebbé tette az élettől való megválást. Koporsóján ott fekszik a magyar nemzet koszorúja is. Vajha megadná nekünk a jóságos Isten, hogy koporsójára mihamarabb reátehetnénk az arra legillendöbb diszt: a győzelem pálmáját és a béke olajágát. Jó királyunk ! Nyugodjál addig is békében ! A magyar nemzet mélységes gyászából méltóan vette ki részét Keszthely város lakossága is. Bíboros megyéspüspökünk rendelete értelmében a király temetése napján a plébánia templomban délben és este hat órakor félóráig, úgyszintén az erre következő két napon délben fél óráig szóltak a harangok. Csütörtökön, a temetés napján, d. e. 9 órakor ünnepélyes »Missa de Requiem pro defuncto Rege Apostolico* gyászmise volt, melyet dr. Dunszt Ferenc apátplébános mondott, fényes papi segédlettel az összes városi hatóságok, testületek és a nagy közönség jelenlétében. A plébánia templom bejáratát ez alkalomra gyászszövetekkel vonták be, a hajó közepén katafalkot állítottak föl, melyet délszaki növények vettek körül. A gyászmise alatt a keszthelyi ének- és zenekeovelők egyesülete Eckhardt Antal karnagy gyönyörű Requiemjét és Libera-ját énekelte a szerző vezetése mellett a legnagyobb precizitással, gyönyörűen, szívhez szólóan. Reggel fél 8 órakor az Irgalmas Nővérek zárdájában, 8 órakor pedig a plébánia templomban az elemi iskolások és a főgimnázium ifjúsága hallgatott gyászmisét. A gyászmise után a zárdában a zárdabeli iskolásoknak, a főgimnáziumban pedig a községi elemi iskolásoknak volt külön-külön emlékünnepélye. Városunk izraelita lakossága is méltóképen vette ki a részét a gyászünnepélyből s áldozott az elhunyt király emlékének. Az izraelita imaházban, dr. Büchler Sándor rabbi tartott gyászistentiszteletet nagyszámú közönség s az ez alkalomra külön meghívott városi hatóságok és testületek részvételével, mely alkalommal gyönyörűen megkonstruált, magas szárnyalású, megható emlékbeszédet mondott az elhunyt nagy kiA BOSZU. Gyönyörű jelenség volt, eszményi szép, amint ott állt Irmus a borostyánnal befuttatott kertiház ajtajában. Halvány arcára az izgatottság gyenge pirt varázsolt, zilált barna fürtéi enyelegve játszottak a lanyha esti szellővel, kezeiben egy őszirózsa lankadt szirmait tépdelte, nagy, fekete, égő szemeivel pedig nyugtalanul tekintett a mindinkább közeledő magas, sötét alak felé. Óh, hogy ismerte már azt az elegáns, kellemes megjelenésű férfiút, kinek látása mindig egy édes érzést csalt ki szivéből. S most mégis, ha arra gondolt, hogy oly hoszszu idő multán ismét szembe áll vele, s a következő perc talán élete fordulópontját képezi, hideg borzongás futott végig tagjain és szerette volna megállítani az idő kerekét, hogy ez a kinos perc sohase következzék be. Már hallotta a közelgő gyors lépéseket, s a kertipadra roskadva, kezeibe temetve láztól égő homlokát, várta a történendőket. Egész testében megremegett, amint meghallotta azt a jól ismert erős, férfias hangot. — Irmuskám, édes, végre itt vagyok.. De mi az, mi történt ? Ön sir és nincs számomra egy tekintete, égy szives „Isten hozott"-ja ? .. . Talán tévedtem volna Önben ? Nem, ez lehetetlen. Mondja édes, miért nem szól, miért nem oszlatja el egy szavával a kinos bizonytalanságot ? Irma felemelte a fejét, már nem sirt, megkeményítette szivét, szemeiben csak a bocsánatkérés kifejezése ült, amint megszólalt : — Már rég vártam e pillanatot s most mégis nem tudom hol kezdjem, amit Önnek mondani fogok. Az ember felhevülésében sokszor a pillanat hatása alatt cselekszik, háttérbe szorítva szivét, sőt lelkiismeretét is, nem törődve a következményekkel, melyek talán egész életére kihatnak, csak a boszu szavára hallgat. Ez történt velem is. — Már mint kis leány különös ragaszkodással viseltettem Ön iránt, — folytatta a leány önvallomását — s ez a baráti érzés később igaz, mély szerelemmé változott. Hogy Ön milyen érzéssel viseltetett irántam, nem tudhattam, miután erről soha sem beszélt, de egyes cselekedetei után azt sejtettem, hogy kölcsönösek érzéseink. Egy napon azután megváltozott ezen véleményem. Másoktól tudtam meg, hogy Ön hosszabb időre elutazott. Elment anélkül, hogy tőlem elbúcsúzott volna. E fölötti elkeseredésem nem ismert határt. Késő estig bolyongtam itt a kertben s végre arra az elhatározásra jutottam, hogy igyekezni fogok elfelejteni a multat és mindent, ami Önre emlékeztet. S hogy boszum annál teljesebb legyen, elhatároztam, hogy az első férfinek, aki szerelmet igér, viszont én is szerelmet hazudok és . . . és a felesége leszek. — Másnap nálunk házibál volt, — tolytatta — hol az ön öccse is megjelent és csodálatosképpen, talán a sors egy különös szeszélye folytán, szokása ellenére akkor sokat foglalkozott velem és végre is megkérte kezemet. Én egy percre megborzadtam a puszta gondolattól is, de a másikban már felülkerekedett bennem a démon. A boszu győzödelmeskedett bennem és . . . „igent" mondtam. Másnap már megbántam elhamarkodott cselekedetemet, melyért keservesen meglakoltam ; de nem akartam bűnömet azzal" is tetézni, hogy az igazság bevallása által boldogtalanná tegyem fivérét. — Nem akarom részletezni azt a sok szenvedést, melyet azóta kiálltam, csak anynyit mondok meg, hogy kezdtem sejteni, miszerint sikerült a korábbi érzéseket elfojtanom és már egészen bele voltam törődve változhatatlan soromba. De ebben is csalódtam. Az Ön váratlan megjelenése megbolygatta összes terveimet, mert érzem, hogy feledni Önt soha sem fogom. Ne haragudjon őszinteségemért, de most azt kivánom, bár soha se láttuk volna egymást viszont. Szegény Irmuska ! szólt a fiatalember résztvevőleg. — S most még csak arra kérem, hagyjon el örökre, mert ha közelemben lesz, nem leszek képes teljesíteni kötelességemet. Ha engemet nem is tekint, tekintse fivérét. Óh én tudom, hogy Ön sokkal jobban szereti őt, hogysem boldogtalanná tudná tenni. Az én szivemet pedig bár elhervasztja a korai tél, de igérem, hogy azért soha sem fogja megtudni fivére tőlem, hogy nem szeretem őt. Elhallgatott s szemeit felemelte, de megrettenve sütötte le ismét, hisz annak a má-