Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-09-03 / 36. szám

XX. évfolyám. Keszthely, 1916. szeptember 3. 36. szám. Ü BALATONVIDEK S , KESZTHELY, HÉYIZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRA

TYÉK 7 , „ Kéziratokat nem fe.rt^^tó^ ERDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ adunké tOfWTH UJOtPOLITIKAI HETILAP. SSSüiSi A román becstelenség. Románia, a mi »hü szövetségesünk* hadat üzent nekünk. Nem csak eljárásának gyalázatosságával lepte meg a világot, hanem a mód példátlan aljasságával is, ahogyan árulását elkövette. Ilyen becstelenséget még ebben a világháborúban sem látott a világ, mint amilyennel Románia járt el velünk Románia az Osztrák-Magyar monarchiának szövetségese volt a hadüzenet pillanatáig és szemérmetlenségében odáig ment, hogy a szövetség felmondása nélkül üzent hadat szövetségesének Egy nappal a hadüzenet előtt Bratianu al egnagyobb határozottsággal jelentette ki bukaresti követünknek, hogy a semlegességet fenn fogja tartani, pedig már ekkor a bécsi román követ zsebében volt a román külügyminiszter által aláirt hadüzenet. Szinte hihetetlen, hogy mi ezzel az aljas, kétszínű néppel, amelyben a tisztességérzetnek még a csirája is hiányzik, néhány nappal előtt még baráti, sőt szövetséges viszonyban álltunk. Románia elvetemültség dolgában túllicitálta még az olaszt is. Olaszország legalább felmondotta a szövetségi szerződést. Nem volt ugyan oka reá, de legalább valami formát, valami mázt keresett a hitszegésre. Románia azonban egyszerűen átugrotta azt az erkölcsi távolságot, ami a szövetséges és az ellenséges viszony közt van. Rajtaütéssel akart betörni Erdélybe s attól remélt sikert, hogy meglephet bennünket. De készen talált bennünket. Amilyen ravasz és rosszhiszemű volt a hadüzenet, ugyanolyan volt Románia első haditette is, meri be sem várva, mig a maga által kitűzött időpont bekövetkezik, már megdördültek ágyúi és puskái, arra számítva, hogy a határon álló csapatainknak még nem lehet tudomása a hadüzenetről s igy könnyű sikereket érhetnek el, amelyeket aztán nagy győzelemnek fújhatnak fel. De az az éberség, amellyel vitéz csapataink ezt az első orvtámadást kivédték, bizonyítja legjobban, menynyire tisztában voltunk mi azzal, mi fenyeget bennünket Románia felől. Időnk volt minden pontot megerősíteni, minden embert odaállítani a maga helyére, aki ott lábához tett fegyverrel várta a történendőket. Katonai helyzetünk tehát nem lett roszszabb a román háborúval; mert hiszen azok a csapataink, amelyek az erdélyi határon állottak, azok az ágyuk, melyek az erdélyi határ védelmére lettek felállítva, most lépnek aktivitásba. Köröskörül vagyunk véve ellenségektől s nincs a határainkon egyetlen pont sem, ahol ne ellenséggel találnánk magunkat szemközt. De azért nem kell csüggednünk és nem kell bizalmunkat és reményűnket elveszítenünk, annyival kevésbbé, mert nem vagyunk egyedül. . . Németország már megüzente a háborút Romániának s ezt a hadüzenetet a »szerzödések gyalázatos megszegésével* indokolta, melyet Románia Ausztria-Magyarországgal szemben elkövetett. Nincs tehát semmi okunk sem arra, hogy Románia hadüzenete folytán kedvezőtlenebbnek lássuk a jövőt. A románokkal való háborút minden magyar ember külön magyar háborúnak tekinti és elszántan, lelkesedéssel veszi fel a küzdelmet uj ellenségével szemben. Összes ellenségeink között egyedül a Románok azok, akik területi épségünk ellen törnek. Oroszország és az egész entente Judáspénzül ígérte oda egész Erdélyt, Bukovinát s a Bánság egy részét RoSIR A NÓTA . . . — FALUSI LEVÉL. — Szürke esti homály borul a falura. Kinyitom az ablakot s a zöld zsalugáteron keresztül beszűrődik a dal. Először a kurta korcsma néhány rekedtszavu, mindennapos ivója kezd bele, valami szomorú katonanótdba. Nem is kell válogatni. A mi katonanótáink olyan szomorúak. Különösen mostanában terem a legszomorubbja. Nem is csoda, hisz a béke napjaiban sem volt sok örülnivalója a magyar katonának. Mintha a bujdosó kurucokkal letűnt volna a jóviiág. . . Vagy talán azelőtt sem volt jó világ ? Vagy talán csak az én hangulatom oly borús, hogy ilyennek látom a katonák dalát ? Lehet, hogy igazságtalan vagyok velük szemben, de bármennyi legyen is a mókás, a jókedvű katonanóta, én mégis csak a szomorúakat hallom legtöbbet, sőt nem akarok nagyot mondani, de nem is emlékszem rá, hogy vigat hallottam volna mostanában, pedig tudom, hogy van ilyen is. . . És én merem állítani, — akárki mit mond — lehetett ugyan vig, csapongó a >standbeli» katonák dala még a háború idején, hiszen ők voltak azok, kikről a nóta mondta : — Elvitték már a legények elejét, most azonban a nagyobbrészt szinte gyermek, vagy az öregebb, családjáért aggódó népfölkelő* szivében inkább a mélabús, merengő nóták teremnek. Vannak azért vig dalaik is katonáinknak, de, hogy a köztünk élő orosz foglyoknak lennének, azt már alig hiszem. Vagyha vannak is, otthon hagyták, nem hozták el magukkal. A harctérre minek vigyék ? Ott kancsuka várja őket. Vagy tán kancsukával csalják ki belőlük ? Itt pedig nincs kancsuka, amely kicsalja a szomorú, elcsüggedt emberekből . . . Lehet. Engem mindig ugy elbusit az a szomorú, vontatott orosz dal. Nem is hallottam mást tőlük, csak szomorút, csak bánatosat. Ha elhallgat a korcsma borizü danája, rögtön megüti fülemet ez a bus melódia. Ilyen lehetett hajdan a mi török rabjaink dala, a nagy Hunyadi idejében, a Zrínyiek korában. . Hát a mi drága szeretteinknek, kiket a muszka horda elszakított tőlünk messze, Szibériába, lehet-e kedvük vígságra ? Bizonyára ők is itthonhagyták, vagy legalább is a harctéren felejtették a vig dalokat. S mint valaha a bujdosó kurucok nagy Törökországban a Marmara partján hallgatták a tenger mormolását, ugy hallgatják most a modern idők modern kurucai Japán-tenger partján, Szibéria földjén, keleti pusztákon tengerek zúgását, szelek suhogását. . . Belesirják a tenger-zugásba, a szél-suhogásba hónuk szerelmét, bus életük egész keservét. Ha meg is szólal a dal sóvárgó ajkukon, csak a legkeservesebbje. Eszükbe jutnak a kárpáti harcok keservei, a nyomorult hadseregcsalók panamái s a családos népfölkelők siralma, följajdul a sivár orosz puszták fölött : Odafönn a Kárpátokban Dörögnek az ágyuk, De sok szegény katonának Elfagyott a lába . . . Nincsen, aki megsajnálja, Csak a sok apró gyerek Ott a falujába' . . . Megszólalnak a csonka hősök is s fölzokog a dal a szerelmes legény ajkáról, ki még nem felejtette el választottját megpróbáltatásai közepette sem : Ellőtték a jobkaromat, Folyik piros vérem. Nincsen nékem édesanyám, Ki bekösse nékem. Gyere, kisangyalom, kösdbe Sebeimet, gyógyítsd meg a Bánatos szivemet.. . De rá-rá gondolnak a szerető édesanyára is, aki nem fogy ki soha az értük való aggódásból s akinek könnyei barázdát szántanak gondterhelte arcán : Sirhat eleget az az édes anya, Akinek a fiát viszik háborúba. Vagy kezét, vagy lábát, golyóval ellövik, Meg sem hal szegény, mégis eltemetik. Ilyen szomorú emlékek juthatnak eszükbe itthoni szeretteikkel kapcsolatban. . . Bár ezt nem hozza el a posta, de azért eljön zugó szelek szárnyán, keletről szálldosó fekete felhőkön. S mi csak innen sejtjük. Megérzi a lelkünk a szivek néma zenéjét, bármily messze légyen. Ha terem is más nóta, a szomorú ajkakon, lehet-e ez más, mint hajdan a marmara-parti kurucok kesergője ? Hiszen e hősök labancverő kurucapáink méltó unokái! Hej ! Igy ismétlődnek meg a történelem nagy eseményei ! Honvédek léptek a kurucok nyomába. Csodákat müveitek. S mi az uj idők csodáin merengve, meghajtjuk fejünket hőseink emléke előtt. . . Ily gondolatokban ringat el bus katonáink és a még busább foglyok dalainak szomorú melódiája. SZIGMA.