Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-07 / 10. szám

XIX. évfolyam. Keszthely, 1915. március 7. 10. szám. Előfizetési ár : ^^^ ^^ ^^ ^^^^ _ ^^ ^^^ W Kéziratokat a szerkesztőség B^k flA I JB Hl Jk IÁIM Ml l^k W®IJF évre . . . 5 K - H | H | | | KkD H| B • M HM Negyed évre •K 01 • •• • • • mm » • • Ka Hü a Egyes U I BJa | H B Slp K 1 B B Hm talba Nyilttér soronkint 1 korona. Kéziratokat POLITIKAI HETILAP. nem adunk vissza. Szerkesztőségés kiadóhivaMEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. ÍSSl^ Heti kis tükör. A kukoricaliszt. «A kukoricaliszt het lyes készítési módja és eltartása» cim alatf dr. Szilágyi Gyula müegy. rk. tanár a következőket irja : A malomipar jelenlegi kifejlett állapota mellett a kukorica teljesen kifogástalan lisztté dolgozható fel és nagy tápértékénél fogva mint élelmiszer, egyenértékű a kalászosokból készíthető lisztekkel. A kukoricát csakis teljesen száraz állapotban szabad lisztté őrölni, hogy víztartalma több ne legyen, mint a buza vagv rozs rendes víztartalma. Ez esetben a kukoricából jó lisztet kapunk ugyan, de az ilyen liszt nem tartható el huzamosabb ideig. Az ilyen liszt is huzamosabb idei raktározás mellett könynyen megavasodik sok zsírtartalma miatt. A modern malomipari berendezéssel a kukorica héját is elválasztják s így oly kukoricalisztet kapunk a szem egyéb részeiből, mely tartósság tekintetében vetekszik a buzavagy rozsliszttel. Magyarország kukoricatermelőinek nemtörődömségé következtében millió és millió métermázsára rug az a kukoricamennyiség, mely a helytelen kezelés folytan megdohosodik, csírázik. Az ilyen hibás kukoricát aztán semmi egyébre felhasználni nem lehet, mint szeszgyártási célokra, rla valaha a magyar gazdákat terményeik okszerű kezelésére figyelmeztetni kellett, akkor most e súlyos időkben valóban elérkezett az ideje annak, hogy a milliókra menő károsodástól megóvjuk és komolyan figyelmeztessük kukoricatermelőinket, hogy végre rendezkedjenek be nedves kukoricájuknak beszárítására. A szárító berendezés igen csekély költséget igényel és feltétlenül kifizeti magát egy olyan termelési évben, midőn a kukorica a nedves időjárás miatt tulnedves marad és nem ritkán rövid idő alatt egész termésünk megdohosodik. A természet gondoskodott arról, hogy a kalászos növények éretten hulljanak a gazda ölébe. A kukoricatermésnél a természet mulasztását a technikai haladással könnyen pótolhatjuk és csekély költséggel juthatunk oly helyzetbe, hogy értékes terményünket a romlásloj) megóvjuk. A hadisegély. Nagyon komoly dologról van szó, nincs kedvünk tréfálkozni. Mégis, mert találóan jellemző, egy aktuális anekdotával kezdjük: — Mikor lesz vége a háborúnak, tekintetes uram? kérdi a béresasszony. — K' tudná azt, Zsófi ! — Óh, csak sokáig tartana .... merthogy csak addig kapjuk a «hadcsekély. » Rádupláz erre a szomszédasszony: — Biz ugy. Bár az én uramat is elvitték volna. De igy nekünk dolgoznunk muszáj. Ez az adoma — mely nem mondvacsinált, hanem történeti, mert másmás változatban majdnem minden községben csakugyan megtörtént — azt a szomorú tapasztalatot igazolja, hogy egyesek erkölcsi érzületére olykor a jótékonyság inkább ártalmas, semmint hasznos. A jobblét némelyeket restté, tunyává, dologtalanná tesz. Ez pedig a mai zord, komoly időkben kétszeresen országos veszedelem. Mert inig a gazdasági erő javarésze a Kárpátokban vagy az Al-Duna és Száva partján védelmezi a haza határait s közvetve a saját otthonát, saját tűzhelyét is: addig az itthonmaradottak a tűzhely körül ölbetett kézzel, ingyen jólétet élveznek az állam segítségéből. Olyan jólétet, aminőben azelőtt a kenyérkeresőjük és a saját kezemunkája után soha részük nem volt $ aminőt némelyek maguknak úgyszólván még álmukban sem mertek volna 8 hónappal ezelőtt reményleni. Félhavonkint pontosan megkapják a család itthonmaradt minden tagja után kiutalt hadisegélyt, ha nincs saját házuk, ha zsellérkép laknak, még házbérre valót is kapnak, hát igy nagyon sok esetben egyszerűen megrántják a vállukat: Készpénzből élünk. Minek dolgoznánk? A sült galamb úgyis a szájunkba repül. Már pedig az ország üdve, a háború sorsa attól is függ, hogy az itthonmaradtaknak és a hadbavonultaknak legyen mit enniök s majdan legyen mit, eladniok, pénzzé tenniök. Magyarország földmivelő állam. Ha nem vetünk, nem aratunk. Itt egy talpalattnyi földnek nem szabad megmunkálatlanul, bevetetlenül maradnia. Kik végezzék el az idén a tavaszi és nyári mezei és kerti s minden más gazdasági munkát ? Csakis az ítthonmaradottak. Még pedig öregek, fiatalok, emberek, asszonyok, lányok, gyermekek egyaránt, összefogva lelkesen s mindig arra gondolva, hogy nemcsak önmagukért, hanem egyúttal a hazáért és hadbavonult szeretteikért is dolgoznak. Igy volt ez a balkáni háború idején az ottlakó népeknél is. Soha gazdagabb termésük nem volt, mint éppen a háború utáni nyáron. Pedig ott csupa asszony- meg gyereknép végezte az összes gazdasági munkát, A BALATOIWIDEK T

ARCAJA Látomás.*) Irta BERKES RÓBERT. Madárdal csicsereg, csattog fenn az ágon, Tarka mezőkben, tarka, vadvirágon Templomi szent ihlet ; az isteni tájon Színpompa lehelleí : a tavaszi álom. Nótatermó erdő, ember ritkán járja, Most is csak mert küldik: császár katonája. Együgyün barangol, ellenséget keres, Pajtása az persze, csak sapkája veres. Kürtharsona járja be a széles völgyet, Hogy mindenki hallja, a dobos is pörget. Lehet az is, győztek. Lehet, hogy megunták. Ki keresi, kérdi ? Fő az, hogy «lefujták» ! Vadvirágos pázsit puha zöld szőnyegén Szétszórva lepihen a sok fáradt legény. *) A háború kitörését niásíélévvel megelőzőleg, mikor még az egész ország a legnyugodtabb békében élt és egy bekövetkezendő háború lehetőségében senki sem hitt, jelent meg e költemény lapunkban, melyet a szerző egy Komáromban töltött fegyvergyakorlat alkalmával irt. Most, hogy témája komoly valósággá vált, megujítjuk a «Látomás» közlését. Szerk. Jó kedvük mutatja : visszhangzik az erdő: «Ne könnyezzél Rózsám, már csak egy esztendő !» Megkérdem egyiket, felel mint a másik, Falujáról beszél, haza, vissza vágyik. «Estharangszó. Templom, hol éd's anyám imáz. Muskátlis ablak. Kert. A Nagytéri kis ház. . .» «Az apám beteges, a várást megunta, Alig-alig győzi, mert sok ám a munka !» "Hát a lányok ?» — Kérdem. «Nem gondol már rájuk? Nem volna-e vesztén gyászos a ruhájuk ?» Egy darabig csak néz, azt a vállát vonja, Bajszán pödör egyet, végtére megmondja : «Biz»

> a kérem van egy. Falu virágszála, Szeretem, meg 6 is. Anyja nekem szánja." «Nevét is megmondom, nincsen titok benne, Bagosi Pál Marcsa, szivem édes szentje." Nem is kérdem többet, mégis beszél egyre, Félig lehunyt szemmel megered a nyelve. II. Napsütötte arcát elmosódva látom, Könny ül ki szavára mind a két pillámon. Nem sejti, nem látja az álmodó legény ; Felhók tömörülnek a béke kék egén. Csapatok indulnak a Drina partjára, Kifent késsel, karddal, a király szavára. Megterhelt válluknál súlyosabb a lelkük : Harci vágy, szeretet hadakozik bennük. Belgrád falánál bömbölnek az ágyuk, Qolyóverte porban már egymást se látjuk. Tizezrek megölve, százezrek kidűlve Rohanunk előre gyilkos csata-tüzbe . . . Előre katonák I Bátraké az élet ! Trombita-szó harsog : a halotti ének. Adáz tusa-harcnak megtépett zászlója Rongyos foszlányai búsan csüngnek róla. Hősi tetemek közt halódik egy vitéz, Merevedő szemmel, bágyadtan messzi néz ; Átszellemül arca, vonaglik a szája . . . Faluját, mátkáját utoljára látja. III. Odahaza várják. Kisirt szemmel anyja, Dagadó kebellel hős fiát az apja. Falu templomában fakult Mária kép ; Hozzá emeli fel összekulcsolt kezét, Imádsággal kéri, segedelmét várja : Bagosi Pál Marcsa, falu legszebb lánya. A télre tavasz jön. Tavaszra újra nyár. Csata, hősök, csak a mesében élnek már. Meggörnyedt, öreg lett Falu-virágszála, Szűzanya képére tekint fel orcája: «Hol késik, hol marad az ő katonája ?» S hogy megjön a párja, egyre várja, várja !