Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-10-31 / 44. szám

XIX. évfolyam. Keszthely, 1915. szeptember 12. &7. szám. Előfizetési ár : H*B| jSm M JRi Mö" §KMk- Ipl |§ "tói jlf p PN| MM Kéziratokat a szerkesztőség mM. BALATONVIDEK ^ Nyilttér soronkint. korona KESZTHELY, HÉVÍZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK Kéziratoka

t nem adunk vissza. Szerkesztőség és kiadóhiva- lf<DE> EIT ELŐMOZDÍTÓ tal a «volt Gazdasági Tan- • % Szerkesztőségi és kiadóintézet épületében,. Jf> ~ J[ rJP J J JJ JTJ I I

3. hivatali Interurbán: 51. 1915 november 1. Hideg őszi szél süvölt végig a Balaton hátán. A fagyos lehellet megdermeszti a természet színpompás növényzetét s aszottan, szárazan, sárgán csüng alá a liget fájáról az élettelen falevél. Minden az elmúlás, a vég hideg borzalmát jelképezi, ahova csak a szemünk tekint. November elseje van. Ezt a komor, bús napot szenteljük már régi időktől fogva a halottak emlékének. A szomoru sírkertek domború hantjai ilyenkor megelevenednek. Virágkoszorúk, égő mécsesek jelzik a soha el nem enyésző emlékek ébrenlétét, a kegyelet gyönyörű virágainak hajtását. Az év e napján kimegyünk a temetőbe. Kimegyünk az elköltözöttek néma hónába, hogy felkeressük őket könnyeinkkel, virágainkkal. Szomorú évforduló! De a kegyelet e szép ünnepe az idén a szokottnál is szomorúbb jelentőséget nyert. Soha nem volt ez az ünnep annyira mindenkit magával ragadó a visszaemlékezésre és a halottak emlékének ápolására, mint ma, mikor hadaink tizenöt hónap óta állanak szemben ádáz ellenségeinkkel s a modern háború mindéi borzalma dönti korai halálba a nemzet legértékesebb emberanyagát. Alig van ember ma széles e hazában, akinek halottja ne volna s akinek szivét a fájdalom ne marcangolná hozzátartozójának elvesztése miatt. Hiszen az idén különösen bőséges aratása volt a halálnak. S ha a halál kaszája érett kalászt térit le lábáról, még csak belenyugszunk valahogy a végzetbe, de vájjon hol és mibe találjunk megnyugvást és vigasztalást akkor, amikor a halál kaszája egy daliás ifjút, egy élete virágában levő embert, a család büszkeségét, reményét, oszlopát, fenntartóját dönti le korai sirjába?! Ha virágot ültethetünk az elköltözött kedves halott sirjára s a bánat könnyeivel öntözhetjük azt, ha koszorút köthetünk fejfájára s az emlékezés fáklyáját meggyujthfrHuk sirdombia fölött, akkor némileg megkönnyebbülve és megvigasztalódva távozhatunkatemetöböl, a kedves sirdombtól. De vájjon miben találjon megkönnyebbülést és vigasztalódást az az anya, az az özvegy, az az árva, akinek drága halottja messze idegenben, jeltelen sirban alussza örök álmát s akinek még a bánat könnyeivel sem öntözheti sirját e napon, a kegyelet, a megemlékezés e szent ünnepén ? ! Ezekre a mindnyájunk részvétére érdemes, szerencsétlen embertársainkra, a háború özvegyeire és árváira kétszeresen fájdalmas lehet a halottak napja, a megkoszorúzott kereszt, a virágos és kivilágitott sir látása. Ne növeljünk tehát amúgy is szivettépő fájdalmukat, ne halmozzuk el virágokkal itthon porladó és békében elhunyt szeretteink sirhalmát mi sem és ne gyújtsunk világító mécseket a megemlékezésnek, hanem inkább kerüljük a fénvt, a pompát és ne a külsőségekben, hanem szivünk, lelkünk igaz érzésében emlékezzünk meg az idén halotíainkról s a Halottak napjának szokásos adóját adiuk inkább szentebb célra. - _--...' Halottak napján gondoljunk az élőkre. Azokra, akik a harcterekről A BALATONVIDEK TARCAJA Temetőben. Zúgnak-búgnak a harangok Ébredni kezd árva lelkem : Eszembe jut egy halottam, Akit már-már elfeledtem. Kimegyek a temetőbe, Sorfa járom fényes hantját, Márványkövek el nem oltják Gyötrelmeim újult lángját. Aranyozott betűk között Hogy a nevét nem találom, Betűzgetem a neveket Korhadt, köny mosott fejfákon. Nincs . . . Csak bolygok és kiérek A temető legvégére, S leroskadok egy elhagyott, Jelnélküli sír füvére . . . MISUTTA KÁROLYNÉ. Hősiesség. Irta : Posch Zsigmond. Példa nélkül áll az a hősiesség, melyet a most duló világháborúban a közös hadsereg magyar része kifejt és döntő súllyal érvényesül a végső győzelem felé haladd erőfeszítésben. A mostani küzdelem népek harca népek ellen. Ez esetben nem a hősiesség eszméje, mint elvont fogalom lelkesíti és készteti a magyart a szinte emberfeletti cselekvésre. Nemis az antik hősiesség magasztos példái müveinek ezúttal bámulatos csodákat, melyek a költő lelkét alkotásra megihletni, a közönséges halandó lelkét pedig önfeláldozó készségre rábirni tudják. Ha a harcok, melyek immár egy évnél tovább szünet nélkül folynak, a népek harcai népek ellen, akkor valami más eszménynek kellett testet öltenie, mely az eddiginél szokatlanabb hősi önfeláldozás ragyogó epizódjait tette lehetővé. A hadi szervezet új rendszere a népek zömét vetette a harctérre, milliókat milliók ellen szólított versenyre. Ezzel szemben az egyéni vitézség — amennyiben egyáltalában még érvényesülhet — elenyészik a tömegek mindent elsöprő nyomása ellenében. És mégis mit látunk ? A tömegharc óriási méretei ellenére, a tömegeknek a háború rendszerében mégsem jutott döntő szerep. Ha nem igy volna, a magyarságnak, mint hadi szervezetnek és nemzetnek a sokszoros túlerővel már rég meg kellett volna semmisülnie. Azt látjuk és a háború folyamán mind kézzelfoghatóbban válik érezhetővé, hogv e nagyszabású mérkőzésekben a népek faji qualitásainak jutott a döntő szerep. A magyar faj hősi virtusait nem értethetjük meg magunkkal, ha elvont ideák hatékony erejét és a bennök rejlő cselekvő energia tetteket kiváltó momentumát tekintjük. Nem készteti a magyart hősi kirohanásra sem a Kant-féle kategórikus imperativus, sem a Fichte-féle fogalmi kötelességmeghatározás. Ez ideák a személyiség komoly és nagy értékeit kiválthatják a német jellemben, mely a tudomány igazságait tőle telhetőleg igyekszik összeegyeztetni az élet praktikus céljaival, de hidegen hagyják az abstractiók iránt különben sem nagyon fogékony népünket és éppen nem jöhetnek számba a^hősiesség qualitásainak fölfokozásánál. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom : a most folyó harcokban a hősi ideál forrásai és gyökerei a közösségi néptudatban, a nemzeti politikai néptudatban keresendő. Az alábbiakban ezt kifejteni igyekszem. A magyar faj vezető és kormányzó képessége most, a létünket, fennmaradásunkat kérdésessé tevő veszedelem napjaiban, leginkább bizonyult elsőrangú politikai tényezőnek. A magyar vezető szellem szociális és politikai tekintetben a soktagu, szétágazó nemzettestet a vérbemarkoló megtámadtatás nyomása alatt, szikrázó, kemény acéllá forrasztotta össze. Mindent magával sodró titáni erővel, ellenmondást nem tűrő egylelküséggel kovácsolta egybe a magyar faj vezérlő szelleme szilárd népegységgé nemzetünk sokféle népegyedét. Fajunk államfenntartó ereje az egységben és egységtudatban gyökerező hősi qualitásait átömlesztette az államtest jogara alatt élő minden más fajba. Innen a virtuskodó hősök — magyar, horvát, német, oláh — egyéniségen és fajon fölülemelkedő és tűitevő, egyértelmű erőpróbája. A nemzeti-politikai egységes néptudatot a magyar állam területén a jogegyenlőség érlelte valósággá és

( a közveszedelem juttatta köztudatra. Ilyen erőkifejtés, mely a nemzet erőit megtízszerezni volt képes, — 48 előtt elképzelhetetlen lett volna. Hozzá hasonló titáni munka csak valamely nép nagy és hatalmas erkölcsi regenerálódása előestéjén tapasztalható. Jövendő nagy hivatás előtt álínak a turáni népek, jelesen a magyarok. Az állam