Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-16 / 11. szám

BALATONYIDEK 1918. március 16. carum est,» a haza földje minde­neknek drága s csak te hagyod el­veszni ! ? Az árva magyar nemzet Istene maga ébresztgette e szavak­kal tespedő népét s szólította liarc­vonalba Árpád ivadékát : fel száza­dos álmodból, mert elér nemzeted nagy átka; fel a szent küzdelemre, mert veszélyben a hon ! Nemzet­ideálod fénye kialvóban, gyújtsd fel, élesztgesd a kialvó szikrát ! S a nemzet felkelt, fegyvert ra­gadott, trombitaharsogásra, dobper­gésre készen állt a sereg. Készen arra, hogy megmutassa a világnak őserejét s küzdjön nemzetideáljáért. Nem volt a szabadságharc <bellum matribus detestatum,> anj'áktól át­kozott háború, mert az anya maga küldte a harcba férjét s gyermekét! S nem volt egy magyar sem gyáva, szembe nézett az ellenséggel mind­ahány ! Az egekben azonban mást ha­tároztak a nemzetről. A harci di­csőség csillaga leáldozott, szárnya­szegetten bukott le a légből Kelet büszke sasa. A nap beborult hazánk felett, eltűnt az utolsó reménysugár is. Nem maradt más meg, mint a gyászfátj'olos a,nyák bánata s a haza keserve . . . Ma e gyászos kimenetelű sza­badságharc őseinek emlékét üljük, első sorban azonban azokét, akik a kialvó szikrát lángra lobbantották s a nemzetet felébresztették. Az ő nevükkel pedig a szabadság napjá­nak áldozunk s az önzetlen haza­szeretetnek gyújtunk fáklyát. E fen­séges nap igaz magyarjaira való visszaemlékezést a nemzeti érzés, a hazafiúi kegj-elet a feltámadás ün­nepévé avatta. Nemcsak a hála le­ró vásár cl) cl tisztelet és bámulat ki­fejezésére, hanem azért is, mert szü­nös-szüntelen szükség van egy ilyen napra,egy ilyen emlékeztetőre, amely intő jelként álljon az utókor elkor­csosult fiának szeme előtt ; azért, hog} T a rá való gondoláskor mindig eszünkbe jussanak a szavak, me^-ek fülünkbe dörgik hűtlenségünket, fo­gadásra és szent esküvésre szólíta­nak fel bennünket, hogy elvünket a szabadság sugalja s attól nem tán­torit el bennünk se kincs, se rang, se kord . . . Mert szomorú valóság, nem ta­gadhatjuk, hogy kiveszőben e honfi érzés. Látunk ugyan ezreket, «kik ajkaikon hordozzák a szent nevet, kik magasztalva említenekmindent ; ami a honi föld határain belül ta­lálkozik . . .», de tudjuk azt is, mert keserves tapasztalatok árán megta­nultuk, hogy nem ez a hazaszere­tet, «mel3 7 az erények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog.» Petőfi ébresztő szózata nemcsak az akkoii magyarnak szólt, szemre­hányása nemcsak az akkori magyart illette, a súlyos szavakat mély meg­döbbenéssel magunkra kell alkalmaz­nunk. A különbség csak az, hogy dicső elődeink magukra vették a hazaszeretet számtalan keresztjét, mi pedig erre gyávák vagyunk. Hogy ők leroskadtak a kereszt alatt, az ránk nézve nem kibúvó, nem mentség. A mi fejünkre mondja ki a költő az ítéletet, midőn a lomha nemzetnek szemére veti: máshol már magasan ragyog a nap s nálunk még csak nem is hajnalodik. De mif nekünk hazaszeretet ! Mi azt gondoljuk, hogy boldogsá­gunk betellett, hogy eljött már a «szép derült ünnep» s boldogságunk közepette nem vesszük észre, mert nem akarjuk észrevenni, hogy nyitva áll már számunkra a történelem azon lapja, amelyre lélekharang csengés közben gyászos szavakkal csak azt írja rólunk az Idő : <-Éh egy nép a Tisza iáján, Századokig lomhán, gyáván /» Magyarok ! Nem sajog a szive­tek ennek csak a gondolatára is ? Nem mardossa belsőtöket erőszak­kal elnémított lelkiismeretetek? Nincs bennetek a honfoglaló ősök véréből egy cseppnyi sem ? Csak volna elég erőm. volna elég hatalmas szavam arra, hogy a hazaszeretetet úgy raj­zoljam le, hogy magával ragadja a honfiak szívót ! «Szent hazaszeretet, mibe márt sam tollam ?>, hogy fen­séges képedet úgy fessem le, hogy minden magyart elvarázsoljon ! Igaz. hogy sokszor nehéz a ha­zát szeretni. Azonban igaz az is, hogy <ducunt volentem fata», hz engedékenyt a sors vezeti. Nekünk nem szabad engedékenyeknek len­nünk. E honban, e megszentelt föl­dön, hol minden virág magyar vér­ből fakad, hol minden porszemet Őseink lelke véd, nem vallhatja ma­gát igaz mag3 rarnak az olyan em­ber, akibe nem szállott vissza elő­deink nagy lelke, törhetetlen akarat­ereje. A damoklesi kard most is fe­jünk felett villog s nem tudjuk, hogy melyik pillanatban csap le ránk. Ha nemcsak szóval, hanem tettel is magyarok vagyunk, mutassuk meg, hogy «még van lelke Árpád nem­zetének !> Kárörvendők sokszor mondták már, hogy hazánknak vége van. Ez mindig olyankor történt, amidőn a nemzet széthúzott s maga kereste a veszedelmet. A múltban ilyenkor támadtak nagy embereink, kik meg­mentették a hont, de vájjon a jö­vőben lesznek e ilyen honmentők ? Taft a félhivatalos mulatságok egész so­rozatát avatta fel. Böjt alatt négy kon­certet adnak * négy kerti ünnepélyt má­'jmban a Fehér Ház pázsitján. Ezen ünne­pélyekre c<ak a magas állású, vegy az el­nökkel rokoni vagy szoros baráti viszony­ban álló személyek hivatnak meg. Általá­nos szabály, hogy néhány magasabb állami méltóság kivételével mindenkit csak egy ebédre, egy koncertre és egy kerti mulat­ságra hivnak meg. Mindaddig, inig Taft elnök lakója a Fehér Háznak, a fogadtatások csupa fe­szes fejedelmi kihallgatásszámba mentek. Mindez másképpen alakult, Taft elnök fel­lépésével. A kongresszus 50 ezerről 75 ezer dollárra emelte a köztársasági elnök évdiját oly célból, hogy a vendéglátásra nagyobb összeg fordittassék. A 100 millió lakossággal biró gaz­dag Amerika szemben a 20 milliónyi sze­gény, de gavallér Magyarországgal, csak 376 ezer koronát fizet évről-évre ; addig a magyar nemzet évente 11,300.000 koro­nával járul az udvartartás költségeihez. Az elnöki vendéglátás alkalmával mindenkinek fel kell mutatni a meghivót. Kevéssel ezelőtt még háromrendü meghívó volt szokásban." Az elsőrendű a dipl omáciai testület tagjai szflmára szólt, a másodrendű a legfelsőbb bíróság tagjai számára volt fenntartva, a harmadik pe­dig a hadsereg és a haditengerészet szá­mára szólt. Taft elnök és neje Mrs. Taft, e téren nagy reformokat, hoztak be, úgy intéz­vén a dolgot, hogy egy fogadtatás se áll­jon előkelőség dolgában a másik felett. Azért a meghívók már nem viselik e sza­vakat : <To meet the Diplomatic Corps» — <To meet the Army and Navy» -itb., hanem egyszerűen csalt az áll a meghí­vón, hogy : «The President and Mrs. Taft request the pleasure of N. N. Company on .. . date» vagyis az elnök és felesége szívesen látják N. N.-et stb. Fogadtatások alkalmával a vendégek a Fehér Ház keleti termében gyülekezni k s aztán egyes sorban áihuladnak a bék­terembe. A bejáratnál az elnök hadsegé­dei teljes katonai díszben várják a vendé­geket s megkérdezik minden egyes érke­zőtől — katonai fegyelem szerint talán még a tulajdon édesapjától is —. hogy : «Your uame please» ? «Nevét kérem.» A bemondott nevet a hadsegéd az elnöknek bejelenti. Miután a vendég előlép, az el­nök kezet fog vele, nevén szólitván ven­dégét, mire a vend 5g meghajlás nélkül viszonozza az elnök szemébe nézve a kö­szöntést, «Good evening Mister President !» Az elnök nejét mély meghajlással szokás üdvözölni. Úgyszintén mérsékel­tebb meghajlással a kormányméltóságok nejét, akik a kékteremben sorban állasak. Eközben a katonazene játszik, majd a ven­dégek daliás katonatisztek segédlete mel­lett az étterembe vonulnak és aszlalhoz ülnek. Rendesen 1200 vendéget, hivnak meg minden egyes fogadtatásra s azok közül 1000 rendesen meg is jelenik. Majd pedig éjjel 11 órakor a zenekar bevonul a keleti terembe és táncra hívogat Az ebéd ren­desen tánccal végződik. A konzertck — melyek Mrs. Taft ál­tal inauguráltáltak — sokkal kisebb tár­saság számára rendeztetnek, mint az ebé­dek ; nem több mint 400 vendég szokott itt jelen lenni. A koncert és a kertiünnepélyek meg­hívói nem az e'nök nevében küldetnek szét. E meghívóban az elnök nejének neve áll, minden hivatalos ielleg nélkül. E meg­hívókról hiányzik az Egy. Államok cimere, amellyel jogszerint csak oly meghívók di­szitl.etuek, melyek az elnök nevében kül­detnek szét. Az elnök neje által rendezett fogad­tatásoknál először a Fehér Ház úrnője fo­gadja a vendégeket s csak azután menuek az elnököt üdvözölni. Majd az elnök a vendégek köze megy, épen úgy, min* minden szíves házi­gazda tenni szokta ; esetleg a táncban is részt vesz. Chester Arthur elnök óta (1S81) Taft volt az első elnök, aki táncolni szo­kott. Rendesen 1—2 túrt szokott tenni. Mint a legtöbb magas uövésü ember, ugy Taft elnök is, dt-cára 300 fontos testsvf lyának, graciosusan táncol. A Fenér Ház umője szokás szerint csak a négyesben vesz részt. A kerti ünnepélyek — melyeket Mrs. Roosevelt, honosított meg — szintén az elnök neje által rendeztetnek. A május délutáni ünnepélyek a fényes női ruhák­kal, katonai uniformisokkal, kifogástalan, frakkokkal, a művészi kerti díszítésekkel, a zöld pázsit hátterében a méltóságteljes

Next

/
Oldalképek
Tartalom