Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-04-27 / 17. szám

2 BALATONVIDEK 1913. április 27. ismeretlen fogalmak lettek zabolátlan, felfordult társadalmi rendünkben ! Mig azok a lenézett cernagorcok és bocskoros balkáni hordák mindenüket áldozzák a «hazáért», itt, ebben az ezeréves multu hazában a mai kulturhősök pár hónapos türelmet sem készek áldozni a hazáért ! Miniszterek, államtitkát ok nem képesek a gyomorkérdés mterjuvjaira elég megnyugtató feleletet adni, hogy azonnal meg ne szólaltassák a lázadás kobzait . . . <Ki az utcára izgatni faluról-jaltira> kormány és miniszter ellen, Nem elvi vagj

7 országos kormányzati ügyek ma a kormánybuktató okok ós tényezők, hanem a gyomor kérdései . . . Alulról kenyérkövetelés, felülről lekenyerezés ma a kormányzat alfája és ómegája. Nagy országos és társadalmi kérdések, problémák ma kuckóba húzódva hallgatnak, mert a forumot a keuyérkérdés dominálja s érdekli csupán . . . Hogy minő végzetes történelmi alakulások folynak le mellettünk és ellenünk lent Délen, hogy a magas Északon és a Királyhágón túl Erdélyben mi történik és készül ellenünk, kit érdekel ma ebben az országban ? Hogy a Felvidéken és Erdélyben a magyarság csatát vesztett s viharfelhők fenyegetik a déli határokat, ki törődik ezzel ? Hogy nemzetiségeink egyetértése, összetartása erkölcsi, anyagi gyarapodása mellett a magára hagyott magyar elem züllik, pusztul, ki gondol ma erre? Yalamiféle ilyen okok idézték elő a nagy és egykor hatalmas török birodalom szemünk előtt végbemenő pusztulását s mi magyarok nem tudunk és nem akarunk ismerni fontosabb és sürgősebb kérdést a gyomorkérdésnél, melyet, ha ki nem elégit a hatalom, hát azonnal készek vagyunk akár fellázadni is! Ki ellen, mi ellen? Hát a kormány ellen ! Ám ez a lázadási készség azonban messzebbmenő, mint azt az első pillanatra gondolnánk ! Mert aki egy orszég törvén}

7es rendje ellen kész kezet emelni, az bizony a haza ellen emel kezet ! Ami a legszomorúbb s közállapotaink züllöttségére legjellemzőbb, az ilyen kenyérharcot vivó s veszélyes fenyegetésekkel küzdő társadalmi rétegek nem a társadalom felelőtlen proletárseregéből alakulnak ki, hanem oly osztályok, melyek törvényes hatalom, felsőbbség alatt állanak s felelős állást töltenek be s maguk is arra hivatvák, hogy a törvényesség őrei legyenek s a gondjaikra bizott néprétegek előtt a felsőbbségek és hatóságok iránti tiszteletben és köteles engedelmességben elől járjanak s törvények és tekintély ural. mát, mint a társadalmi rend alapját megóvják... Ami pedig,hogy a superlativust is fokozzuk, a legszomorubbnál is szomorúbb az. hogy az ilyen türelmetlen, magafeledt kizendül ések és lázitással dobálózó fenyegetések állásban levő egyéneknél is megtorlatlanul maradhatnak s a felsőbb hatóságok egyszerűen szemet hunynak fölöttük. Nem generalizálunk, de sajnos, ilyen tünetek sürün merültek tel a legutóbbi idők fizetésrendezés kérdéséinél. Most legeslegutóbb pedig a jegyzők országos egyesületének választmányi gyűlésén hangzottak föl ilyen «éles» kifakadások miniszter és kormány ellen. Ismételjük, nem általánosítunk, mert hisz maga a nagy testület komoly hivatásának tudatában a limine utasítja el magától az ilyen hangot, de nagyon jellemzőnek találjuk, hogy az ilyen hangok megtorlás nélkül maradhatnak. Pedig anélkül maradtak már eddig is. Ami már magában is demoralizáló hatású lehet csak. Nagy igazság ugyan, hogy méltó a munkás az ö bérére ! Méltányos és igazságos is, hogy akik bármily munkakörben a közügyeket szolgálják, megélhetésük biztosítva legyen. De viszont méltányos, hogjr a megélhetés feltételeinek követelésében arányos mértéket, türelmes mérsékletet is tanusitsunk. Akik erről megfeledkeznek, nemcsak saját ügyüknek ártanak, hanem a társadalom jogos és szintén éles kritikáját hívják ki. Mert tudni illik, a társadalom nagyobbik része a fizető rész. A mindenkori kormányok csak a fizetők az u. n. adóalanyok által beszolgáltatott bevételek ós jövedelmekből emelhetik az egyes osztályok fizetési mértékét. Abban a nagy kenyérharcban nem szabad tehát fi? gyeimen kivüi hagyni az adóalany képességének mértékét sem s ha a mindenkori kormányok a mértéket kellőleg mérlegelik s nem lehet ez ok sem a türelmetlenségre, sem az <óles hangra*, sem a lázadással való fenyegetésre. Mert az adósok, vagyis fizetők képességének is van mértéke s mi lesz, ha e képesség is egyszer kimerülve, az adófizető milliók is hasonló éles hangot találnának használni s hasonló fenyegetéseket találnak alkalmazni . . . ? Megmondjuk mi lesz: társadalmi anarkia, melyen körvendve nevetnek az o&ztozkodó örökösök... Ott azután szabadon jár be minden zegzugot, felhat, a magasba, megrengeti a mindennapiság ősrégi pilléreit s eljut a föld szivébe is. Minden sejtés most egy bűvös ária, minden ábránd egy lágyan rezgő szonai ina s minden valóság egy hatalmas induló. Rejtett érzéseknek, titkos vágyaknak, a sxiv rejtelmeinek bimbózásáról zendül most a dal. Legszebb hangokon az élet nyilvánul meg. A benuünk rejlő mozgás, munka a természetben saját képét lát]a, hol a fátyol alól ki-kitekiut, az élet, hirdetője, mint mikor az ember forró vére arcába szökik. Elárulja magát az ember belseje, hirdeti magát a környezet is. Mindenünnen integet a feltámadás. . . . A változás mindenütt szembetűnő. De leginkább ott vesszük észre, hol nem rég •éles szemmel vizsgáltuk az alvó mindenséget. A természet, haldoklásakor, nem is olyan régen, dalban szólalt meg komorságom. Most ismét elmentem a helyre, hol lombhullatáskor szomorkodtam. Minő változás ! A tájékot kék ég öleli körül, a napsugár mosolyogva küldi melegségét. Az eddigi szürkeség lassan átváltozik zöld takaróvá, mely alatt rejtelmes titkok gordiuszi csomói oldódnak ; hol nincs valószerűség, hanem mindeu igazi valóság. Az őserő folytonos működésének megnyilvánulásaként az éledőpai ányokeredményekké válnak, a rügy levéllé, a bimbó virággá, a hosszú álom pezsgő ébrenlétté. A csend helyéu u]ra vigság, felhangzik a madárdal, életre uel a természet birodalma, megújul az erdő rejtelmes suttogása, megélénkül a víz partja a hullámok csendes csobogása közben. Ez a valódi feltámadás. Az ébreszti fel a világot, aki alkotta, aki fenntartja, az örök eljövendő feltámadás jeléül. Csodálatosan nálunk akkor éled minden újra, midőn a természet Urának a feltámadását ünnepeljük. Puszta véletlen lenne ez ? Nem, hanem a természet : a teremtel t mindenség viszonyának kifejezése Teremtőjéhez. Én legalább igy értelmezem ezt. * A zajos világ nap-nap után halad előre, ha az idő múlását tekintjük. Hasonlóképen halad előbbre a természet csendes munkája is, ha az eredményeket vizsgáljuk. Az ég kéksége egységesebbé, a napsugár barátságosabbá válik. A természet, csalogató szava csábítóbban hangzik, a lágyan simogató szellő suttogása varázslatosabb erővel hálóz be. Ki tehát újra a szabadba ! Rövid idő után is mily változás ! A színek élesebbek, a színpompa tarkább ; a hangok erósebbek, a szabad zenéje változatosabb ; a mozgás élénkebb, az ébredés szemmelláthatóbb. Minden halad, erősödik s fokozza az örömet, mert közeledik a teijes feltámadás. Reményt ad erre a tarka színekben változatos virágzás, a nap sugaraival küzdő sürü lombsátor s a dalos m«dársereg Istent dicsérő hangversenye. Már ismét megkötötte az évenkint megujuló barátságot a lomb, a virág és a •sicsergó sereg s várják társaságukba a zümmögő barátokat. Akkor lesz teljes e magas, e légi társaság. De nemcsak az övék a tavasz uralma, a természet bűvö* ereje nemcsak bennük válik mindent megörvendeztető ható okká, hanem az örülni legjobban tudó emberben is A tavaszi szellő fuvallata, mint egy varázsvessző, eirógatásával felébreszti nyugalmából az egész társadalmat,. Az erényre s a bűnre, a lelkesedésre s a csüggedésre egyformán képes emberi természet ilyenkor egy uj oldalán mutatkozik be előttünk. Erőtől duzzndóvá lesz a gyenge, vidám életkedvüvé a szomorkodó s új reménycsillag fényét látja felvillanni a kétségbeesett. Hátha ez a tavasz hozza meg az örömet, a boldogságot ! Hátha most válnak valóra színes ábrándjaim, terveim ! Hátha most mosolyog rám a szerencse, az ég áldása ! Nyíltan talán nem mondja ki ezt egyikünk sem, de gyökeret ver szivünkben a leljesülhetetlennek gondolt kívánságok fája, sürü lombsátor alatt várnak megvalósulásra az érvényesülni akaró képességek s fakasztó napsugár után sóvárog bizalmunk bimbaja. * Dalom sohasem zenghet a fájdalom hangjai nélkül. Midőn már eljátszom lelkem húrjain a legtöbb futamot • azt. gondolom, hogy zeném elhaló hangja örömbe vész, akkor szakad el a vidámságot rezgő húr, akkor válik zeném disszonánssá. Pedig befejezésül tartogattam legszebb akkordjaimat, hogy végül egy utolsó fellelkesülésben osodálatosan hirdessem lelkem végtelen örömét. A tavasz valamiképen hasonlít az ifjúsághoz ; ha máshol nem is, legalább a költők dalaiban. A kettő hasonlatossága szebbnél szebb dalok forrásává vált. S e