Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1912-08-25 / 34. szám

XVI. évfolyam. Keszthely, 1912. augusztus 25. 34. szám. DÉK K *<> 1 i li k;ií lietilap. MEGJELENIK HETEN KINT EGYSZER. VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL i VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat, a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre Fél évre . 10 K. -• f. B K. — f. Negyedévre Egyes szám ára 2 K. 60 1 20 Nyilttér petitsora 1 korona. Vasúti politikánk. Keszthely város vasúti politikája ezideig mindig csődöt mondott. Az előrelátás hiánya volt a főoka, dacára annak, hogy Keszthely város intelligentiájánál, culturájánál és fekvésénél fogva praedestinálva van a Balaton metropolisának lenni — vasúti dologban a Balatonpart legmostohább pontjai közé tartozik. Megközelíthető ugyan vicinálisunk révén, de tudvalevő dolog, hogy az idegenforgalom csak ott emel kedhetik, ahol valamely fővonal vonul keresztül, ahova átszállás és a várakozási mizériák elkerülése nélkül lehet utazni. Mivel vasaltunk azonban olyaténkép épült, hogy a belátható időkön belül itt fővonalról szó nem lehet, arra törekedjünk, hogy a meglevő vicinálisunk keretében gondoskodjunk annak továbbfejlesztéséről. Az 1884-ben alapított keszthely— balatonszentgyörgyi vicinálisra Keszthely város polgárai nagy pénzt áldoztak, melyet azonban a keszthely—tapolcai vonal építésekor, sajnos, elvesztettek. A 94-ben megnyílt, tűrje—balatonszentgyörgyi vasútnál kicsinyes ség folytán elvesztettük a keszthelyi piacra oly nagyfontosságú Zalavölgyet, ami által Keszthely város piaca soha be nem hozható kárt szenvedett. A keszthely—tapolcai vasútra ismét nagy összeget áldoztak Keszthely polgárai, pedig ezáltal saját maguk alatt vágták a fát, mert a Balatonvidék szőlővidékének a forgalmát,mely Lesencetomaj felőlKeszthely feléil ányult,átengedték Tapolcának, sőt elvesztették azt a hasznot, ami Keszthely városra hárult volna, ha a balatonparti vasút végpontja ma Keszthely lehetne. Nem jutott volna akkor senkinek bem eszébe, hog}

7 Tapolca legyen ezen vasút végállomása, hanem természetszerűleg hozzánk került volna az a sok előny és haszon, amit Tapolca ma ezen vasutból élvez, ha a fővonal végállomása itt van. A 90 es években néhai Hertelendy József tervezte keszthel}

7— sümegi vasútnak elibe szegeztük a tapolcai vonalat, pedig az lett volna az egészséges eszme, mert ezáltal direkt összeköttetést kaptunk volna Varmegyével, honnan legalább négyszer annyi utast kaptunk volna, mint ma Tapolcán át, mert 1 és fél óra alatt Jánosházáról Keszthelyie lehetett volna utazni és piacunknak is megnj'ertünk volna egy oly vidéket, amely gazdaságával versenyez az ország legdicsértebb tájaival. Meghozta volna a keszthely— sümegi vasút azt a hasznot is, hogy a hercegi erdőn termelt fát olcsón lehetne Keszthelyre szállitani, megnyitotta volna utaink részére Rezi és Tátika bazaltbányáit és ami a fő, megteremtette volna a keszthely— hévizi vasnti összeköttetési, amelynek előnyeért a város a közelmúltban hajlandó lett volna 120.000 koronát áldozni. Ezen forgalom lebonyolítására, vannak most már elegendő számban automobiljaink, de kérdem, van-e egy ember is (Frisch Samun kivül. A szerk.) Keszthelyen, aki ezek működésével megvolna elégedve. Eltekintve attól, hogy az autók a vidék lófogattal biró lakóinak az életét fenyegetik, továbbá, hogy a meglevő szük uton a közlekedés az autó utasaira is veszélylyel jár, az autón való utazás még sem szolgálja a A B ALATIINVIIÍÉK TAHCAJA. Osváth János szerenádja. Irta: Ivánczi Zoltán. Eldug-va, egy kis félreutcában húzódott meg kopott, sárga falával a korcsma. Ala csony volt ós szük. Sarna a]ta|a fölölt a szél vígan lóbálta az agyonázott faforgácsot, amikor néha jobb kedve kerekedett. De hát most nem volt. Különben nem is akarta zavarni a sápadt hold szerelmeskedését, amely sóvárgóan nézett le onnan a menybéli magasságból az alvó városra. Ugy is megzavarta a korcsmából kihallatszó muzsika. Valakinek igen fájhatott ez a cudar élet. Fájhatott, mert máskép nem húzatta volna ezt a régi nótát: Csak egy kis lány van a világon . . . Ezt egy elkeseredett, vén legény parancsolhatta. Az volt. Vén legény. Osváth János. Az a bires Osváth János, aki valamikor négyesfogaion járt, akinek Somogyban három pusztája volt ... és kí tudná tovább számlálni? Sót, ha még a legendákat is hallaná? Mert ez meg annyi jár róla, hogy elég volna napokig hallgatni. Meg mit is ér az már ? Volt s most — nincs. Elpusztult. Eltűnt, mint a színe* buborék. Semmi sem maradt belőle ... De igen ! Maga Osváth János és a nótája. Igaz, Osváth János is megváltozott külső alakjában; 'alán, ha megemlíthetem, ruhájában, amely kissé kopot*-, tatarozatlan lett rajta, a feszült, magyaros, huszárnadrág zsinórja foszladozol, térde kifényesedett ; a karimás kalap vastag, gyürüs szalagja megfakult, s az árvalánylmj is csak hírmondónak maradt meg benne. Hanem a-'ért Osváth János most is , olyan l

pgény, őszült, kuszált, ritkult hajjal, mint hajdanában, mikor négyesfogaton járt. Alapjában semmit sem változott meg ... S ezt tartotta magáról Osváth János is. Lelke, szive a régi maradt. Az h dacos vér lüktet most is benne, ami ezelőtt, harminc esztendővel, mikor a somogyi puszták elpárolgása után — mint a!.ogy akkoriban még divatozott az urak közt — hivatallal kínálták meg. — Te Jancsi, mondta neki a főispán, ne okoskodj! Gyere hozzánk! Meglátod, micsoda kitűnő dolgod lesz ! S az akkor még fiatal Osváth János nem ment el, mint alioey nemrégiben is visszautasította a liivást, mikor «z egyik nagyúr rokona megsajnálta s be akarta dugni a nyomorgót hivatalba. — Alázatosan köszönöm, öcsémuram, buzgó fáradozását, de idáig nem fanyalodtam még rá. Eleget nyugodhatom majd a feltámadásig halálom után is ! Erős visszavágás volt, de elszivelték Osváth Jánostól. Különben szive is maradt a régi. Összeforrott azzal az édesbxts nótával. Hanem most már ritkábban hullhat könnye. Drágább lett a nóta is. Fura világ, az szentígaz ! Pénz nélkül kezébe nem veszi a cigány vonóját. Ez pedig ritkán van Osváth Jánosnak. De amikor néhanapján akad, nóta is van. Megérzi azt a cigány. Furfangos lélek. Megsejti a zseb titkát. Ekkor aztán húzza, ekkor aztán sir a hegedű, ekkor aztán kopog a szárazfa s hull a könnyű . . . Hullott is Osváth Jánosnak. Mély szemöldöke alól elő-elóperegett egy nehéz: könnycsepp s végiggördült beesett, ránoos, sunyi arcán. Ilyen öreg, szikár csontnak nehezen megy a sírás, de ha megindul, nem is áll meg eg3 hamar. Mikor kedvére kisírta már magát, hirtelen rávágott öklével a vén kecskelábú asztalra, melyen c-örömpölve kezdtek táncolni a nvakas üvegek. A cigányok tudták mi köve' kezik. Ez volt a jel. Elhallgatlak. Az álmos bőgős még egyet-kettőt risszen'ett a dörömbölő, méltóságos húrokon, de a többiek azonnal leintették. — Mehetünk, gyerekek — adta ki,a bandának a parancsot Osváth János. És megindultak . . . Elől ő maga, utána sompolyogva a cigányok. A hepehupás görbe utcára mélységes csönd borult. Fönn az égen a hold is elbujt a sötétkék haragos felhők Közé. A petróleumlámpák kísérteties, imbolygó fénye vajmi kevés világosságot árasztott Osváth Jánosra és a ban£