Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1912-10-20 / 42. szám

XVI. évfolyam. Keszthely. 1912. október 20. 42. szám. v 1 V>lilikai lietilap. MEGJELENIK HETEN KINT EGYSZER: VASÁRNAP. A BALATON VI ü É K T A R C A JA. Várromok közt. ... (Visszaemlékezések a Balaton kőiül fekvő várromokra.) Ii'ta Gárdonyi Gáspár. Mohlepte várromok álltok-e még ? Viharverte fal k magasan hordjátok-e fejeteket,? Most, hogy távol vagyok tőletek, most emlékszem igazán szívesen rátok. Az idő vasfogának ellenálló csonka falaitok egyes kövei mint a múltban történő esemény mozzanatai egy képpé rakódnak öszsze képzeletemben. A letűnő napfényben feketéllő árnyatok szemem előtt lebeg. Vissza-visszHszáll emlékezetein) e go yótól ál lyuggatott bástya-ok, lekopott vakolatú te iinetek s gazzal benőtt várudvartok. Most emlékezem rólatok . . . Nyári nap hevében álltam az alattatok csörgedező kis patak partján. A patak régi meséket suttogott fülembe dicső időkről, letűnt századokról, hős várvédőkről s hősük után hervadó várkisasszonyokról. De szépen mesélt, H patak. Szerelmesen hall gattam szavát. Minden csobbanása egy rege volt, mindtn habfodrocskája egy igaz történet. Sokat tudott mesélni. Hasonlóképen az ősi várromok is. Némán, szent ihletéssel tekintettem rájok. Képzeletem gyors szárnyakon járta be a letűnt idők himes-virágo mezejét. A tarka mezőn még a virágok is beszéltek. Szép regéket tudtak a yárkisasszonyokról. Épen most regélnek egymásnak, most kezdi rá az egyik gyöngyviiág a maga virágnyelvén . . . Együtt illatoztunk a várudvar kis kertjében gyögyvirágok, rezedák, szegfűk s liliomok. Gyönyöiü gondozónk volt. A várkisasszony szebb volt mindnyájunknál Ugy szeretett bennünket, mintha testvérei lettünk volna. Értett a nyelvűnkön, tudta még a gondolatainkat is. Mikor köztünk járt, jobban illatoztunk, kitárt kelyhünkkel feléje hajladoztunk. Szerelmes szavakat intézet t hozzánk, simogatott bennünket, Lű ápolónk s gondozónk volt. De már rég elköltözött közülünk. A feledés fátj'ola borítja. Nyári égi öl letűnt csillag, csokorból kihulloit virág lett belőle. Más idők akójn, más szivek vidámitója. Cs k néha em'ékezünk m»*g róla. A romok is mesélek. Ágyudörgésről, vér^s csatákról, elesett, vitézekről ; rettenthetetlen hősöktől, igaz hazafii,kiól, erősleHtü magyarokról. Néma beszédjüket is megértem. Szivemhez szólnak, szivemmel hallgatom n>eséjöket . . . A bérci várra nehéz idők következtek. Bántotta hz ellenség szemét hogy a kis vasfészek nyomán a szél büszkén lengeti zászlaját Körülvette a várat, hogy kipusztítsa hősi népét. Ne'.ezen ment a dolog ; az ostromlók embereikre akadtak. A zászló még sokáig lengett. Ez fokozta az ellenség dühét, viszont azonbmi erőt önt öt' a védőkbe. Hisz a zászlóról a szent Szűz képe tekintett le rájok. Nem is boldogult az ellenség, mig az újkori Ephialtes sóvár lelkét a gonosz ördög hatalmába nem kerítette. Égyik katona elárulta a várat, kapitányát, bajtársait s nem tudta, hogy ekkor önmagát is eladta. Mert az igaz hősök megdicsőültek halálukban is, mig az áruló életében is gyalázatot nyert. Ezt beszélik ft várfal kövei. S a boltives szobák maradványai helyeslőleg integetnek reá. Most ők veszik át a szót. Meséjük a hősök jámbor feleségeiről szól. Mig a férfiak a harc hevében értök, a hazáért s a becsületért, küzdöttek, a tűzhely mellől, a meleg családi fészekből a buzgó ima tömjénfüstje szánt a& ég felé. Olt volt a feszület, előtte még a rettenthetetlen harcos is térdre borult. S együtt repült az ima hangja a kisharang szavával a Mindenhaló zsámolya elé. Szép idő volt az, midőn a kemény harcos is az örök megváltás emlékét hordozta szivében. Teste bár küzdött a harcmezőn. lelke az Istennél időzött- Akkor a földi ember az égi szó jegyében küzdött. Erről regélnek a vártorony csonka maradványai is. A baglyok s denevérek serege a szent helyen tanyáz. Mivé lett a hősi lak : ragadozók tanyájává ! Mivé lett a vár: omladozó romokká! A várkisaszNyepozvolim. Politika és költészet. Irta dr. Tihanyi Barna. A magyar irodalomtörténet ismerői tudják, hogy a politika és költészet nálunk mindig szoros viszonyban volt egymással. Hol a politikai mozgalmak, törekvések, eszmék termékenyítették meg a költészetet, hol a költészet irányította a politikai küzdelmeket. Nálunk tehát a politikának a költészettel való szövetkezése nem megy újság számba. Es ami az ujabb időben történt a költészet szent ligeteiben, mégis meglepő és egy kissé szokatlan. Arról van ugyanis szó, hogy míg a mai költök legtöbbje jól, rosszul, de többször rosszul, mint jól. önmagával bíbelődik, saját becses énjét igyekszik az érdeklődés központjába tolni, más dolgokkal mitsem törődik, addig egyik, nem a legújabb iránynak hódoló költőnk, a haza sorsáról való tépelődése közben megír egy allegorikus verset, amelynek leplén minden értelmes olvasó átlát és ebben a versben a különben kuruc érzelmű költő felcsap a kurucok ostorozójának. Ábrányi Emil j\Iyepozrolim c. hatásos költeményéről van szó, melynek egész tisztán kivehető célja az, hogy az ellenzéken végig korbácsoljon s ha lehet, a haza érdekében jó útra terelje, mig nem késő s mig nekünk is fájdalommal fel nem kell kiáltanunk: Finis Hungáriáé! Ábrányi Emil ezt a verset az <Az Ujság» tárcarovatába helyezte el s ig}' a különben hatásos költemény egy kissé pártszinezetüvé változott és mintha kormánypárti zamatot kapott volna. Mintha ? Sőt egészen ! Mert tudni kell, hogy a kép hatásában a keret is sokat számít és a tokaji bornak sem mindegy, hogy milyen hordóba öntik. Emeli a dolog érdekességét még az is, hogy Ábrányi Emil már anynyi márc. 15-iki hazafias költeményt irt, hogy egész füzetre valót adott ki belőlük a Magyar Könyvtár. Azok a márciusi dalok pedig a Nyepozvolim költőjének gondolkodásmódjával szöges ellentétben vannak. És itt a dolog píkántériája. Ha Ábrányi a legszélsőbb márciusi elvektől nem féltette a hazát, miért lett most egyszerre olj-an nyulszivü ? Valamikor a nemzet legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály is jósolgatta a nemzet halálát, de ő tisztán és kizárólag mag}?ar nemzeti szempontból, nem egy párttöredék szemüvegével nézve a korabeli szomorú viszonyokat. Az ő szempontja általános volt s azért hatása is egyetemesen nyilvánult s nem volt bántó. Ábrányi ezt el nem mondhatja. Neki ezért a versért nem fognak tapsolni széles e hazában, csak szűkebb körben. Szóval a politika azon nyersen nem vonulhat be a költészetbe, mert akkor a költészet szolgai szerepet vállal, az pedig magasztos hivatásával össze nem fér. Hogy azok is megértsenek, akik a I'ölteményt nem olvasták, elmondom a tartalmát is egy-két szóval. A Beszkidek felöl egy sápadt, rongyos, félig ember, félig kisértet ment a költő felé. Minden fényes múltra vallott rajta. A költő szóra akarta birni, de az csak nézett.