Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-09 / 28. szám

8. BALATONVIDÉK 1911. juliu

s 16. sék azt legalább egy pillanatra áttekinteni. Julius hó 2-ika van, itt állok a lapos mezei kis bérletemen, szemlélem a sárguló kalászokat és gondolkodom, alig hiszek magamnak, hogy e nagy uradalmi birtok felaprózott parcellái nekünk szegény kisgazdáknak érlelik gyönyörű termésüket. Képzeletemben előttem látom a mi kegyelmes herceg urunk nemes alakját, aki jó szivének sugallata folytán meghallgatni kegyes volt a hozzá intézett kérelmet és nagy terjedelmű birtokait nekünk, a falu népének oda adta mérsékelt haszonbérért, hogy mi, akik főldmivelésre születtünk, szorgalmas munkánk által magunk és családunk megélhetését könnyebben biztosithassuk. Azt hiszem, hogy az a 900 család, akik igy földet kaptunk, együtt érzünk, amikor azt mondom, hogy áldja meg az Isten a mi kegyelmes urunkat, aki alkalmat adott nekünk arra, hogy szép magyar hazánkhoz hűek maradjunk, itt éljünk s haljunk. Továbbá látom azt a másik nagy embert, aki ezer gondjai dacára nem restelt azon fáradozni, hogy mi ezt a birtokot megkapjuk, akinek láttam az örömtől sugározni arcát, mikor saját szemeivel meggyőződött róla, hogy szép termést ígér a föld aki oly sokat tett és fáradozott csak azért, hogy a szegény, elhagyatott, de becsületes földműves nép ne pusztuljon, hanem éljen. Áldja meg Őt az Isten, aki mindent érdem szerint meg tud jutalmazni. Merengésemből a pacsirta ébresztett fel, a földművesnek e kedves madara, aki ott fent a felhők világában kis nyelvecskéjével dicséri az egek Urát, kinek mindenható akaratára megtermékenyül a verítékkel áztatott talaj, mintha példát mutatna nekünk, hogy merre van az az ut, amelyen reményteljes fohászaink felszál ljanak. Most érzem csak igazán, mily boldog a földműves, ha van földje, amit műveljen és mily szép az ő foglalkozása; szemléli az elvetett mag csírázását, látja a kikelt növény fejlődését, beérését, amelyre következik a le- és betakarítás; ekkor újra készen áll a föld háta, hogy ekéjével felhasogassa azt s az elvetendő mag részére elkészítse. Ha jó volt a termés, vigan foly a munka, ha rosszvolt az esztendő, akkor sem csügged a jó földműves, hanem megujult reméltekkel és erővel fog neki a munkának ; hajrá, majd a jöxő esztendő jobb lesz és felsóhajt : Istenem áld meg a rögöt, amelyre verítékemet hullatom. Eszembe jut az is, hogy mily szegény az a földműves, aki papírzacskóban hordott liszttel neveli családját és látom, hogy ez a staneclis élet nálunk meg fog szűnni, pedig vannak egyesek, akik ezen épen nem örvendeznek. Hogy ez igy van, bőven igazolja a következő kis eset. Folyó évi junius hó 14-én ügyesbajos dolgaim elvégzése céljából Keszthelyen járván, útitársammal betértünk egyik szatócs üzletbe, kinek tulajdonosaiX.Y. polgártársnőnk nem tudom az illetők miféle névre hallgatnak, csak annyit tudok, hogy az idősebbiket kis borzasnénak hívják, a másik pedig ennek leánya és igen régen hallottam, hogy özvegyek ós mint tudom, liszt eladással is foglalkoznak. Tehát amint már fentebb emiitettem, betértünk egy kis bevásárlásra, miközben az idősebbik hölgy igy kezdi a beszédet : Kedves N. ur (urazott persze, mert az ő üzletében voltam) maguk a mi jó rokonaink, nézd leányom, ezek a jó zsidiek, mondja csak kérem, szólt ismét hozzám fordulva, ha maguknak meg annak a többi jó rokonaiknak azon a lapos mezőn és Váluson mindenük megterem, kinek adunk mi el akkor valamit? Megállt az eszem egy pillanatra és csak annyit tudtam mondani, hogy majd adnak el a többi kuncsaftoknak; — belül pedig némán felsóhajtottam: ó mi szerencsétlen emberek, kik ily drága jó rokonokkal dicsekedhetünk. Dolgainkat végezve, ott hagytuk a két jó rokont, társamnak pe. dig azt mondottam, rakd össze az eddig vásárolt staneclikat e két jó rokon emlékére, mert nem lesz már többé szükséged azokra, beszüntette a parcellázás. Most pedig bezárom hosszura nyúlt levelem és maradok a tekintetes elnök urnák alázatos szolgája Tóth Péter Cászló. Siófoki fürdőélet. Mint a fürdőstatisztika mutatja, az elmúlt évben a legnépesebb volt Siófok. Az idei szezon elején sem mutatkozik elmaradás, inert már csak kisebb lakások lakatlanok, de a lóversenyek napjaiban ezeket is lefoglalják. Az igaz, hogy a legkellemetlenebb a megérkezés, mert a pályaudvaron majdnem széjjel szedik a vendéget a kereskedők, pékek, mészárosok, cipészek, akik üzletfeleket, keresuek, de hát ezt a lét kérdése okozza. Ha végig nézünk a községi korzón, a mulatóhelyeknek egész sorozatát, találjuk. A veszprémi káptalan vendéglőjében «P«iádi Náci>, a fürdőtelepi sétányon pedig nappal a székesfehérvári honvédzenek«r, este pedig Mngyari debreceni hirneves zenekara hangversenyez. V«n mozi, cabniet, úszóverseny, lóverseny — s még e hóban megérkezik száműzött rohanjon el e helyről, s hogy többé e küszöböt soha át ne lépje, s mint valami kivert vad, tajtékzó szenvedéllyel lappangjon a herceg háza körül mindaddig, mig az esküjét be nem válthatja ; — Fiametta azonban nem volt oly okcalan és dőre, hogy ezt az eredményt megkockáztatta volna. Még csak nem is színlelt, érezve azt, hogy a törpe most minden szemrebbenésére figyel s a jelen pillanatban csak olyan alattomosság vezetne célra, amely mestermü lenne a maga nemében; — erre pedig nem érzett erőt. Folytott hangon, mélyen átérzett nyugalommal fordult tehát a törpe felé : — Hallgass ide Máté, — amit most elmondtál borzalommal tölt el, de egyúttal megnyugvással is. Legyen ugy, ahogy te mondád ; — még három nap s azután dőljön el miuden. Menj azon az uton, amelyre fogadalmat tettél s ha a mi védekezésünkön győzni tudsz, ám hajtsd végre a tettet is. Megnyugtat ez a helyzet, mert bizom benne, hogy a nagy csapás elhárul a féjünk felül, — s igy legalább most már pár nap alatt véget ér ez az izgalmas küzdés, mely — mondhatom neked — kifárasztotta lelkemet. Itt Fiametta hangja még jobban felvette megszokott köznapi csengését: — S most ! Máté kérdőleg tekintett leányra: — S most ? — Miután már az ördögnek eleget szolgáltál, szolgálj addig tovább nekünk ! — Fiametta ! Parancsolj, mond, hogy mit tegyek ? — Légy segítségünkre ! — Parancsolj úrnőm ; a szolgád vagyok a régi hűséggel és elszántsággal, e két napig ! — Jó ! Felelte a leány. Tudom, hogv csak két napig tart már a hűséged, ne beszéljünk hát erről tovább ! Még a mai éjszaka nagy tettekre serkent bennünket ! Máté teljesen visszanyerte a régi jókedvű nyugalmát : — Beszélj a tervekről ! Hallgatlak úrnőm ! — Az első tett, hogy egy embert el kell tennünk az útból ! A törpe összevonta szemöldökét s tétovázva kérdó : — Megöljem ? — Oh nem, — kiáltott Fiametta élénken, — nem vagyunk mi spanyolok! Nem tőrrel kívánom az emberünket ártalmatlanná tenni, hanem csellel és ravaszsággal. — Bizhatsz bennem, — felelt a törpe, — még soha nem voltam olyan ravasz, mint aminő most leszek ! — A másik feladatunk, hogy egy második embert is ártalmatlanná tegyünk ! — Ki az az ember ? — Arra majd rátérek később ! E célból pontosan megállapított tervem van, de az elsőnek ügye kissé homályos előttem ! — Ez tehát maradjon rám ! Légy nyugodt úrnőm, nem fogsz csalódni bennem ! Mennyi idő van még a tettre ? — Ennek éjfél előtt meg kell történni ! — S a másik ? — Az éjfél utánra murád ! E pillanatban me nyílt a ház kert felé veze'ö ajtaja, s a küszöbön Allegre alakja tünt fel, mögötte egy sunyi, ugráló tekintetű emberke következett, akinek képére emlékezünk még ! Castelar volt ! A törpe helyes ösztönére hallgatva hajolt a leány felé és suttegva kó dó ? — Ez az emder . . . . ? Fiametta elénette a kérdést és ugyan ugy felelt: Igen, ez az első ! S ezzel felkelt a helyéről, hogy a belépők elé siessen. XIV. Castelar arcán élénken meglátszott az öröm, hogy a látogatása eddig minden baj nélkül esett meg. Ez a spanyol tele volt gyanakodással s ha első pillanatra ugy is viselkedett, mint aki Fiametta előadásának mindenben hitelt ad, azért ez a könnyen hivósége csak látszólagos volt. Félt a franciáktól, de azért az igéit nagy jutalom is izgatta, ami akkor várt volna rá, ha Cesare Borgia megmentésében részt vesz Sokáig hakozott ; de most, ahogy láttuk, mégis csak elmerészkedett a spanyoloknál sokkal ügyesebben taktikázó franciák ezen titkos fő hadiszállására. Fiametta barátságosau fogadta a spanyolt s legott rátért a tárgyra, valóságot haditanácsot tartva, melyben m«>s már Al legre is részt vett, bár > « z '*m< * marosan Máté vet'e át.