Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-11 / 24. szám

XV. évfolyam. Keszthely, 1911. junius II. 24. szám. VIDÉK Politikai lietilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem aduDk vissza. Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK: . 10 K. — f.j Negyedévre B K. — f.| Egyes szám ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 50 t 20 Az utolsó tréfa. Két kalandjáról már beszámoltam ezen a helyen, most harmadszorra • búcsúztatom. Rokonszenves, hangos, mozgékony alakja hiányolni fog az utcáinkról, a szegény fiu elkövette legutolsó szomorú tréfáját, öngyilkos lett, meghalt. A mult hét kedd délutánján őszinte megdöbbenés kisérte a városban szétfutó liirt: Kiss Laci agyonlőtte magát ! Elpusztult egy egészséges, erős, fiatal élet, mely az anyagiak terén is szerencsés csillag alatt született, vagj'onos családból s akinek szülei is élnek. Első hallásra mindenkinek lelkében feltámadt a harag, a felháborodás, az oktalan, gyere késszel előidézett tragédia hallatán ; az első kérdés, a nagy <Miért ?« elitélö sulylyal esett a gyászos eset bírálatának mérlegébe ; amikor azonban lassan kiderült a nyomorúságos, de megérthető ok, a felháborodást elsírnitotta a mélységes szánalom s a részvét, a szerencsétlen áldozat s a sújtott család iránt. A könnyen birálólc a tettet a szegény fiu extravaganciájának rovására irták, pedig aki vele életében csak egyszer is szót váltott, értelmes rendes és élénk gondolatvilágba láthatott be ; nem pillanatnyi őrület adta kezébe a fegyvert, hanem vas logika, amely az immorális törvényeken alapulva épen ugy épit követ köre, mintha az élet legszilárdabb valóságaira rakta volna le az alapjait. íme a képtelenségek borzalmas következetessége, mely az életben legtöbbször léha játék, néha azpnban mély megszívlelésre való kegyetlen valóság ! A könnyelműségében is nagyon rokonszenves fiu vagyonos családból származik, van pénze bőven, de a szeszélyes költekezésekre mégsem elég. Múlhatatlanul szüksége van háromszáz koronára, — ki tudja már hányadszor ; — szülei azonban nem küldenek. Volna, de nem teszik, érezze a könnyelműség következményeit, gyűjtsön tanulságot. A szegény fiu a szeretet jogán zsarolni akar s öngyilkossággal fenyegetőzik, ha a kérését nem teljesítenék. Hányszor megtörténik ilyesmi, nap nap után s a tragikus fenyegetésből komédia lesz. Az apa is komédiának veszi a visszafelel : «Ismerj ük már az ilyen beszédeket !» A fiu is komédiának veszi s elhatározza, hogy ráijeszt az apjára. Meglövi magát, ugy, hogy komolynak lássék, a jobb mellén, ahonnét, messze van a sziv ; erős szervezete van, szerencséje se hagyta el eddig, pár hét alatt kiheveri s ezentúl legalább komolyan veszik. Rettentő gondolatvilág, de pontos logikájú. A durva véletlen azonban beleavatkozik és tragédiát csinál. A golyó pontosan megy, egy vonalnyival pontosabban a kelleténél, átszakít egy fő eret, s a fiu menthetetlenül elvérzik. Orákhosszat kínlódik atett után, minden perc közelebb hozza a rettentő sötétséget, amely nem könynyelmü tréfa többé, hanem megőrjítő valóság, az élet órája lejárt, a fiatalság, az erő nem segit, betoppant a menthetetlen elpusztulás. A BALATONVIDÉK TAHCAJA. FIAMÉ TTA. Történelmi regény. Irta: ORBÁN DEZSŐ. 19 — A herceg ! Nem! Nem ! Az ő vére nem száll a kezemre ! Oreglia makacsul ismételte : — Roan herceg legyen az első ! Esküdjél meg, hogy ő lesz az első ! Lukrécia térdre roskadt a beteg ágya mellett : — Ne ingereld! Engedelmeskedj neki! Esküdj meg rá ! Máté lehajtá fejét s ugy mondá : — Esküszöm! Meg fogom ölni ! Oreglia a következő pillanatban elveszté eszméletét. XXI. Két napra az imént lejátszódott jelenet után a Campo Fiorin álló De Solis csapszék udvarán egy sajátságos társaság gyűlt össze Az idő alkonyodóra járt s a- tágas vendéglő udvarábau egyetlen vidéki nemes fogata sem volt látható. A hatalmas, térnek beillő udvar üvegcserepekkel koronázott vastag bástyái mögött rekkenő- bőség telepedett meg, melynek égető heve elől a beszélgetők egy kocsiszín árnyékában gyűltek össze. Négy, bandita kinézésű, barátságtalan züllött alak állott itt csoportba verődve. A négy közül az egyik vezetőnek látszott. Fél szemét fekete kötelék takarta, ki tudja milyen vakmerő gonosztett emléke s ez még inkább ellenszenvessé tette az amúgy sem megnyerő arcvonásait. Castelar volt ez a spanyol vendéglős, ki a jíörnyékbeli söpredék között egész kis hadsereggel rendelkezett, kik parancsára a legvakmeiőbb gouosztettekre is legott hajlottak. A nevével már találkoztunk egyszer, ha jól visszaemlékezünk, abban a lovélben, mit Doria barisell az eltávozott Cesare Borgia G-arcia Montalvo után küldött. A barisell soraiból már akkor is kitűnt, hogy a spanyol bandita Cesare hű emberei közé tartozott, kinek külömben a nevezett vendéglő képezte fő hadiszállását. Képzelhetjük, hogy most, mikor a Borgia már két nap óta nyomtalanul eltűnt hivei közül, emberei sem maradtak nyugton ; — s alighanem eltaláljuk a valóságot, ha a mostani gyülekezés okát és magyarázatát is ebben az eseményben keressük. Hogy azonban bizonyosak legyünk, lépjünk közvetlen közelükbe, hogy meghalljuk Castelar épen most elhangzott szenvedélyes felkiáltását : — Mégegj'szer mondom, ha ma éjjel nem juttok nyomába, a szélnek kergetlek benneteket ! Az én boromból nem isztok többet ; és a küszöbömet se lépitek át többet, élhetetlen kutyafajzat! Az egyik bandita szégyeukezve mentegetőzött : — Don Castelar, mondom, hogy megölte valaki! Igy nem lehet eltűnni külömben Rómából ! Castelar pattogva válaszolt : — Persze, ha valaki az orrotoknál fogva odavisz a zsákmányhoz ; és szépen megkér, hogy ne sajnáljátok a derekatokat és hajoljatok le érte ; szedjétek föl az aranyakat, akkor nincs vitézebb zsiványfajzat nálatok ; — de amikor egy kis észre volna szükség, vakmerőségre, meg arra, hogy az akasztófán száradni való bőrötöket"' vigyétek vásárra, akkor . . . «meghalt, megölték, elröpült», egyebet nem tudtok kiszimatolni! A szidásra a legfiatalabb felelt : — Eh, ne rágd a szijjat Don Castelar ; ha olyan könnyű mesterség volna ez, akkor úgyse bíztad volna ránk ; akkor tudom te letlél volna az első, hogy a kegyelmes urnák szolgálatokat tégy és mig mi a bajok után csak a markunkat tartjuk, te egy egy egész zsákot cipelj és azt töltsd meg a mi fáradságunk árával ! Castelár összeráncolta homlokát : — Fickó vigyázz ! Mert a nyelvedbe harapsz ! — Előbb harapod meg te a földet, híres Don Castelar, — vágott vissza amaz társainak mormogó elégületlensége közben, — de addig beszólj csak tovább, könnyű mesterség az ; most, ahogy magad se tudsz átlátni a szitán, hát piszkolj csak bennün-