Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-05-07 / 19. szám

BALATONVIDÉK krisztusi szellem. Az eucharisztikus értekezletek mikor felélesztik a Jézus iránti szeretet lángját és gyakorlati útmutatásokat a lelkek vezetésében, akkor azokat mindenkinek a legnagyobb örömmel kell üdzölnie, akkor ezek az értekezletek az előadások tanulságaival s nyilvános szentségimádás és körmenet rendezésével híven az Ur Jézus szándékát valósítják meg. Lelkesítjük általuk híveinket, gondolkodóba ejtjük vallásunk ellenségeit, megdöbbenést keltünk soraikban, mert látják azt

; hogy ez a papság mennyire törekszik, mennyire akarja, hogy szeressék az emberek az Istent. Isten ellen ilyképp kevésbbé bátorkodnak felkelni. Szivböl kivánja, hogy gazdag tapasztalatokkal térjenek haza az értekezlet tagjai. Ezen gondolatokkal s óhajokkal nyitja meg az értekezletet. Lelkes éljenzés követte Kránits püspöknek az Eucharista iránti nagy szeretettől áthatatott beszédjét. Most felolvasta Hornig Károly báró megyéspüspök üdvözlő leiratát az értekezlethez, amelynek munkásságára Isten áldását kéri. Indítványára az értekezlet táviratilag fejezte ki hódolatát a megyéspüspöknek s imáit kérte tevékenységére. Az előadói asztalhoz elsónek dr. Hanauer A. István központi papnevelőintézeti lelkiigazgató, társulati igazgató lépett s az «Oltáriszentség a pap életében* cimmel tartott mél}

7reható, sok üdvös gondolatot ébresztő s elhatározásokat keltő előadást. A mint a kispapi életének központja az Oltáriszentség, annak kell lenni az áldozópap életében is. Sürü éljenzés követte dr. Hanauer meg győző, szép fejtegetéseit. Utánna dr. Tauber Sándor szombathelyi theol. tanár, vicerektor beszélt nag}' tanulmányra s tudásra valló készültséggel a gyakorlati szt. áldozásnak az élettel való kgpcsolatáról. rejtegetéseit X. Pius pápának a gyakori szent áldozásról kiadott korszakos encyklikájára alapította, amelynek hitéleti, szociális, társadalmi jelentőségét megkapó vonatkozásokban tette szemléllietővé. Súlyosabbnál súlyosabb érvekkel igazolta be azon tapasztalati meggyőződést, hogy a katholikus mozgalmak sikerének kulcsa a hitélet, az intenzív lelkiélet, ennek forrása pedig az Eucharista, a szent áldozás. Lelkesen megéljenezték a tanulságos s sok uj gondolatokat adó, gondolkodóba ejtő szakavatott előadást. . Most Mihályi}' Ákos egyet, tanár lépett az előadói asztalhoz s nagy figyelmet keltő, a lelkesedés és meggyőződés lángjával lobogó előadás keretében számos praktikus tanácsot adott arra nézve, miként lehet azEucharistiát megkedveltetni, régi prezstizsét visszaállítani a lii\ ek k-özött. A szentmire hallgatás, a gyakori áldozás, az adoracióra vonatkozólag sok szép s könnyen kivihető, megvalósítható szempontot domborított ki hallgatósága előtt. Szűnni nem akaró taps s éljenzés követte az előadást. Végezetül Kánter Károly prelátus ajánlotta felkarolásra s terjesztésre az Oltáregyesületet, amely mikor Isten házának díszéről gondoskodik, egj-uttal bensőséges áldozatkészségre s Krisztus erényeire tanít. Meleg óváció kisérte az Eucharistia fáradhatatlan magyar apostolának szavait is. Kránitz Kálmán püspök ezután villám suhant át a levegőn s a következő pillanatban tompa ütéssel állott meg a kormányzó mellében, ott, ahol a felemelt karja szabad rést engedett a selyemujjas redői között. A karja megremegett, ahogy a tőr az elevenbe ért, a magasra szökkent vér elöntötte kezét, Oreglia tántorogva zuhant a fal mellé, ő pedig keresztül szökellt rajta s mint az űzött vad, rohanni kezdett az utca túlsó fordulója felé. A villámgyorsan lefolyt támadás anynyira váratlanul találta a kormányzó embereit, hogy azok megkövülten álltak helyükön, az egyik karjába kapta a sebesültet, a másik pedig vad ordítással vetette magát a menekülő leány után. Fiametta ekkor már mintegy husz lépésnyi egérutat nyert. Az utca teljesen néptelen volt, mind a két oldalon kertfal övezte s igy senki sem került a menekülő ujjába, bár a kém folyton közeledő kiáltásaiból érezhető volt, hogy kettőjük közt a távolság fogyóban van. Fiametta lélekzetemár akadozóban volt s az utcaforduló' még mindig a távolban látszott s ha a sarok mögött ellenséges kémek várakoznak, a leány menthetetlenül elveszett. Fiametta kétségbeesett energiája lankadóban volt. A vakmerő merénylettel a férfiasság utolsó szikrája is elszállott szivéből, újra nő volt, aki még csak kísérletet sem tesz a védelemre, a kardja érintetlenül pihent az övén, ő meg rohant vakon előre. Elérte a sarkot. Mögötte egy kis beszögellő tér húzódott, meg a házfalak között s ahogy idáig jutott, az egyik árkád alá rejtőzve egy lovast pillantott meg, aki egy nyergelt paripát tartott kantárszáron. Á lovagban megismerte a herceg óriását, Bartolomeo mestert. Lélekzetfogyva, támolyogva futott a lovas felé. Bartoloiíieo mester egy pillanatig sem habozott. Lehajolt nyergében, átkarolta a leányt * egy lendülettel a vezeték paripa nyergébe emelte. Legfőbb ideje volt, mert egy-két p?l-lan«t s az üldöző brávó eléri áldozatát. Bartolomeo paripája magasra ágaskodott, amikor a kém végső erőmegfeszitéssel belemarkolt a ló farkába. Az óriás felordított : — Huj, te kutyafajzat ! De még el sem hangzott a felkiáltás, amikor kardja nagyot suhant a levegőben és rettentő erővel lesújtott a támadóra, keresztben átszelve a karját, ugy, hogy a puszta csonk messze elrepült a kövezetre, véres félivet irva le útjában. A kém velőtrázó sikoltással rogyott a földre, Bartolomeo pedig bátra sem tekintve megsarkantyúzta lovát s Fiametta paripájának kantáisíárát megragadva, tomboló iramban indult előre. A dulakodás zajára négy brávó rohent szemközt az Aranyliliom-utca felől, akik megpillantva a közeledőket, szorosan elálltak az utcát. De mi volt ez az ellentál'ás a rohanó paripák erejével szemben. Bartolom •> m n 1911. április 30. néhány szeretetteljes szóval befejezte az értekezletet, amelynek tagjai nevében dr. Hanauer A. István mondott ugy a felszentelt püspöknek fáradozásaiért, mint a vendéglátó szentferencrendi atyáknak sziveö szeretetükért, amell}

Tel az értekezlet tagjait vendégekül fogadták, köszönetet. Délben 100 terítékű ebéd volt a Polg. Egylet nagytermében. Délután 3 órakor szentbeszédet mondott Kránitz Kálmán püspök a templomban. Utána szentségimádást végzett a papság s a felejthetetlen ünnepet processzió fejezte be. A kisteleki piros zászló. Kisteleken a római katholikus plébános megszentelte a szociálisták vörös zászlóját. Ez a száraz hír olyanforma érzést vált ki a magyar közfelfogásból, miutha ezzel a ténnyel vagy a kisteleki szociálisták szűntek volna meg szociálisták lenni, vagy pedig a kisteleki plébános plébánosnak. Valahogy nehezen észrevehető az a kapocs, ami e két, szakadék szélén álló társadalmi szereplőket összeköti. A tény meglepő s a szakadék csak egymáshoz kapcsolódó láucokkal köthető át. A hir olvasójának legelső érzéke az, bog}' a kisteleki szociáli-ták derék emberek, — nem csak azért, mert pappal szenteltették meg a zászlójukat A kisteleki plébános is derék ember, — ez sem csak azért, mert megszentelte a vörös zászlót ; — hanem azért, mert önálló fejjel, mintegy az egész ország közvéleményének ellenére mertek gondolkodni és tenui s e gondolatból és tettből irigylésre méltó szép eredménj' fakadt. Amely eredmény mindenütt természetes volna, mert sem a szociálisták vidéki képviselőire, sem a magyar papságra megbélyegző bűnöket ráfogni uem lehet esnem szabad, legfeljebb erőt és makacsságot, ami legelső magyar erény vagy hiba, — már ahogy vesszük, — de amely korántsem zárja ki, hogy két erős és makacs társadalmi réteg meg ne találja az eg3'esülés útját. mint a veszett fenevad gázolt közéjük, kestót letiport, a harmadikat kicsi híja, hogy el nem érte az óriás kardsuhintása s amig az a fal mellé hajolt, a menekülők vágtatva törtek át a támadt résen. Mögöttük megelevenült az utca. A sikáto'okból mindenfelől ujabb és ujabb üldözők törtek elő, a környék valósággal viszhangzott a harci zajtól s az egyik palota udvarából két lovas is a tömeg közé állott, akik ugyancsak sarokba szorították a menekülőket, bár ezek az első percekben szerzett távolságot állandóan meg tudták őrizni. így értek ki a Via Latara nyomon követve a dühösen kiabáló kémektől. Bartolomeo és Fiametta a széles uton az ut köz-pén vágtattak tovább. Elébük kerülni ugyan senki sem mert, de minden az utcán lézengő kalandor az üldözők közé szegődölt, növelve azok sorát. Bartolomeo keveset értett a történtekből, de az, amit látott, elég volt arra, hogy a veszedelem teljes nagyságát megvilágítsa. Az őrült vágtatás azért nem látszott fejvesztett menekvésnek. A pompásan betanult paripák hosszura nyulott testtel ütemesen szelték a levegőt s a nyeregben ülőknek, mihelyt megszabadultak a szokatlan helyzet izgalmától, elég biztonságot nyújtottak. Bartolomeo vágtatás közben ráért a leány felé hajolni. — Madonna, mondd! Valami szörinüség történt! Ugyancsak ég a talpunk latt a föld !