Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-10-30 / 44. szám

XIV. évfolyam. Keszthely, 1910. október 30. 44. szám. BALATOHVIDEK PolitiKai hetilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kézilatokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre . 10 K. — f. B K. — f. Negyedévre Egyes szám ára 2 K. 50 f 20 í Nyilttér petitsora 1 korona. Utazás egy drótostót körül. A vidéki lapok rendes hibájába beleestünk néhányszor már mi is, — akkor ugyanis, amikor országos fontosságú kérdésekben mondtuk el a véleményünket. Olyan véleményeket, amik a mi szócsövünkön keresztül csak nagyon kevés embert érdekelnek s amely cikkeknek a hatása és eredménye kevesebb a semminél. Ezt a haszontalan hadakozást messze elkerülöm most, amikor soraimban egy drótostótról és a jó élvezhető tiszta vizről fogok beszélni. Hogy kerül a drótostót és a tiszta viz egymás mellé, ez a nagy rébusz, amely megfejtését az alábbiakban találja meg. Bizony csak akkor, amikor a tót a gyaloglásban és kiabálásban elfáradt, a pálinkára pedig hiányzik az aprópénz. Ilyenkor iszik a tót és lehetőleg baktériummentes vizet, artézi vizet iszik. Eddig senkinek semmi beleszólása nincs az ügybe, minthogy azonban az artézi lcut vizéből mások is isznak, én, te, ö és még sok más száz ember ; — a kérdés kiáltó fontosságúvá válik, — mert, higyjék el nekem kedves olvasóim, hogy önmagunkra nézve százszorta nagyobb fontosságú még az angol világhatalmi kérdésnél is az a pohár ivó> viz, amelyben egy-egy bacillus épen csak árra vár, hog}

7 a mi testi mivoltunkban gyarapodjék és szaporodjék a tifusz, kolera és más nehéz nyavaják örök fenntartására. Minthogy Írásomnak határozottan az a célja, hogy a dolgok mostani állapotában végérvényesen elvegyem mindenki kedvét az artézi viz élvezetétől, nem fogok tétovázni és a legvilágosabb színeket használom, amikor leirom, hogy hogyan iszik egy tót, ahogy azt az elmúlt napok egyikén megfigyeltem. Mindenekelőtt kifújja az orrát. Ez az első momentum. Azután tenyerével a vízcsap alá nyúl, oldalt sercenti a vizet, ez a második. Ezután beleszürcsöl a tenyerébe e noha ütköző vérbaja miatt sürgősen kórházi kezelésre szorul, ez őt nem zavarja, hanem iszik annyit, amennyi jól esik. Ezután a tenyerét hozzácsapkodja a nadrágjához, köp egyet és <Ablakut csinányi, ablakut* kiáltással indul tovább az útjára. Az üresen maradt csaphoz pedig oda áll kannájával a következő cselédleány tele tölti és viszi hazafelé. Es ebből iszunk én, te, ő, és még sok száz más ember. A városi elöljáróság pedig a kolerás idők miatt végig vizsgáltatja .a magánkutakat és ha több férget talál bennük mint ami célarányos, sürgősen ajánlja a drága jó artézi vizet ; igyunk a drótostótrul. A bacillusokkal pedig kacérkodni bajos, amit a városunkban (a mienkben, akárhogy bérbe vette is előttünk a Csákárpád) ázsiai mértékben terjedő járványok is élénken igazolnak. Amikor a kolera felénk mutogatta az ökleit, a városi elöljáróság levetette a kútról az addig ott csüngött pléh poharat. Ugyan miért ? Valószínűleg azért, hogy a Szentháromság-té' i facérok egymás után használva tovább ne adják az esetleg kitörő járványt. A cél nagyon szép, csakhogy most, miután Szentháromság-támogató munkátlanokról gondoskodva van, ne feledkezzenek meg rólunk sem, jakik íme egy koszton vagyunk ő velük. Mert a facérokon A BALATONVIDÉK TAHCAJA. Mese. (Vége.) — Ugy isztok, mintha méreg volna — modta a király vidáman. Es az urak összenéztek és a királyt megdöbbentette ez a gyanús dolog. Ámde finom volt a bor és illatos és enyhe mámor csiklaudozta a királyt. Féktelen kedv izgatta és szélesen hadonázó kezekkel billegetett. — Menjünk a kertembe és folytassuk a mulatozást ! — mondta a palotauraknak. Föltárta az ajtókat és bámulva látja, mint állanak őrt fegyveresen a küszöböknél a katonák. Mi ez ? mit őgyelegtek itt ? . . rabot őröztök-e a börtönajtónál, vagy mi ? — Az urak bámultak, hogy a király milyen gyerekesen balgatag és nem tudja, hogy őrök csakugyan a királyt őrzik, akinek minden órája bizonytalan, ha nem törnek-e iá ellenségei. — Ezt nagy kérésre el is mondták neki a királyi palota nagy urai. Megborzongott a háta az uj királynak, bogy ó nem volna más, mint fogoly, azzal a különbséggel, hogy korona van a fején. L>e a pohárcsengés ós jókedv kizavarta fejéből a gondolatot. Kiállt a királyi vár fokára, szétnézett a messzeségen, mert igen magasan épült a királyi palota. — Ez mind az enyém, a mit látok ! — gondolta magában. — Gyerünk ki az országomba ! hozzátok elő a szép paripáim legszebbikét ! — Amint mondta, hát látja ám a vár fokánál, hogy fegyveres katonák sorakoznak és fölhallik a parancsszó, hogy induljanak az utak mentére örökül, amerre a király erihalad. — Saját földemen akartok fegyveresen őrizni engemet ? — méltatlankodott a király. — Hisz a tulajdon palotádban sem biztos az életed, hogy volna biztos az utak mentén ós országodnak ösvényein ? —

1 Aki ezt mondta, komoly öreg ur volt és nagy szánakozás ült orcáján, melljel a királyi ' ura fölött szánakozott, aki nem tudja, hogy minden lépés bizonytalan a király számára tulajdon országában. Alig döbbent meg a király afölött, hogy őt, a leghatalmasabb urat ugy sajná'ják, mint az utmenti koldust, ime ekkora öltözeteket hoznak a szolgák, melyekkel föl készülni kellene a királynak az útjára. — Mik ezek a nehéz kacatok ? — forgatja a király az egyik-másik ragyogó ruhát. — Uram, királyom ! — mondják neki — nem nehéz ez a régi királyi ingekhez képest ; ez a legújabb föltalálás, a legkönnyebb acélkemónységü páncél, melyről a leggyorsabban repülő golyó is visszapattan, ugy mint a borsó a falról, — De hát csak uem vagyok fogolymadár — mondja a király — a kire golyóval, fegyverrel vadásznak ? . . . Az öreg palotabeli ur megint szomorú szánakozással nézett a királyra és megint csak bóliutott a fejével, mintha mondta volna : bizony, uram, királyom ! te az vagy . . . rosszabb a fogolynál, mert annak legalább szárnyai vannak a golyó elöl való repülésre. A királynak szivébe markolt ez a nézés ós ami kis jókedve volt is, elpárolgott. Némán engedte magára húzni a páncél inget, amely alatt a szive nehezen dobogott. De hát jó. Majd ott kint az erdők, mezők feledtetnek minden rossz gondolatot. Erdők, mezők szépségei, ,mmd az enyémek — gondolta a király. És lovára pattant és repült, mint « madár és forro vágy fogta el szépséges erdők reugetegébe kalandozni Ámde az őrök útban voltak és néma tisztelettel intettek a királynak, hogy se erre, se arra nem szabad menni, hanem csak erre, meg erre, ha kedves az életed ! Megborzadt a király és valami éhes vágy fcgia el a lelkét, ami hasonlított a szomjusághoz, amelyet nem engednek neki