Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1910-05-08 / 19. szám

2 1910. május 8. összeütközés, a döntő mérkőzés még késik. A komoly harc még nem kezdődött meg. A láz még nem érte el tetőfokát, bár már is akárhány ember, kortes és jeíölt van, aki teljesen benne érzi magát a küzdelem hevében és — félrebeszél. Meghívó. A«Zala vármegyei Közművelődési Egyesület* igazgató-választmány a 1910. évi május hó 17-én délelöl.t 11 órakor a vármegyeház nagytermében ülést tart, melyre az igazgató-választmány tagjait tisztelettel meghivja Zalaegerszeg, 1910. május 2. Gróf Batthyány Pál elnök. Tárgysorozat: 1. Jelentés az egyesület működéséről. 2. Folyó ügyek. 3. Jelentós a pénztár állapotáról és megvizsgálásáról. 4. Az 1910. évi költségvetés elökészitése. Meghívó. A«Zala vármegyei KözművelódósiEgy esület* 1910. évi május hó 17-ón délelőtt 11 órakor a vármegyeház nagytermében közgyűlést, tart, melyre az egyesület összes tagjait tisztelettel meghivja Zalaegerszeg, 1910. május 2. Gróf Batthyány Pál elnök. Tárgysorozat: 1. Előterjesztés az egyesület tevékenységéről" 2. Számadások megvizsgálása. 3. Az 1910. évi költségvetés megvizsgálása. 4. Indítványok. A kezdeményezés. A mult év vége felé egy világhírű amerikai publicista járta be Magyarországot, Docsey tanár, aki az Egyesült Államokban megjelenő t Chicago Tribüné* hasábjain számolt be rólunk az amerikai közvéleménynek. Világismeret ós élesen látó szem jellemzi e kritikát, amelynél érdekesebb és egyúttal szomorúbb olvasmányt keresve sem találhatnánk. Egy helyen a következőket mondja rólunk : «A magyar nem szereti a gyakorlati életet. Felfogása a miénktől annyira külömbözik, mint mondjuk az arapahoe indiáné az oklahomai kereskedőétől. De a magyart épen oly kevéssé lehet e miatt gáncscsal illetni, mint az arapahoe indiánt. Egy vagy más okból még mindig nem emelkedett a létnek arra a fokára, hogy bizonyos dolgokat kezdeményeznie kell, ha valamely kitűzött célhoz óhajt eljulni.» Jól megérdemelt arculütés ez, a lehető legudvariasabb formában. Az itt mondottak magyarázatául csak annyi szolgáljon, bogy, ha az amerikai «indiánt» mond, körülbelül ugyanolyan kulturális fokot akar jelezni, mint hogyha mi a kóborló oláh cigányokra gondolunk. A magyar ember lelkéből hiányzik a kitartó törekvés eszméje, hiányzik pedig főként azért, mert «célja* alig van néhánynak közülünk. Ami pedig valósággal csodálatos, mert a magyar ember a világ egyik legelevenebb észjárású nemzetsége, csakhogy benne van az átkos cigány nyavalya, a hasonlókkal szemben érzett keseiü irigység. E miatt aztán a céljai- olyan parányokká zsugorodnak össze, hogy e céloknak igazság szerint csak az életfenntartás minimumának kellene lenni. Az iparos ember dolgozik azért, hogy a mindennapi kenyere, ruhája meg legyen, a segédeit fizethesse s a lakbérét valahogy meg tudja keresni. A hivatalnok ember dolgozik, de csak annyit, hogy a helyét mással be ne töltsék és igy tovább fel a legmagasabb állásokig, mindenki csak annyi kötelességet végez, ami munkaerejének a minimuma. A kezdeményezőket a gyengébbek részéről szánakozó mosoly, a higgadtabbak felöl pedig aggodalmas figyelmeztetés kíséri, amely minden törekvést megfagyaszt. Nagy ritkaság, ha a vezető helyekre olyan energia kerül, amely erejének tudatában kezdeményezni mer. Ilyenkor évtizedeket rohanunk előre, addig, ameddig a vezető munkaereje vagy élete tart. Ezt a fellobbánást azután hosszú tespedés kiséri nyomon. Hogy nagy példákat említsek, gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc megalapozták a mai Magyarországot, a tovább fejlődésjpedig már két évtizede hogy szünetel. Baross Gábor a magyar vasutügyet rendezte; halála óta semmit, sem javult. Gróf Festetics György kulturhellyó tette a mai Keszthelyt, amely azóta térben fejlődött, de nívóban nem. Pedig lehetetlen, hogy városunk vezető férfiai között olyan ne akadjon, aki a tovább haladás útját ne látná, ezeket azonban a kezdeményezéssel járó kritika állítja meg. Felmerült már hazánkban annyi egészséges eszme, hogy azokkal az egész világ bámulatát érdemelhettük volna ki, a kezdeményezésre azonban hiányzik az erő s ezért a külföld szemében indiánusok vagyunk. A magyar ember még a saját életét kényelmessé tenni is könnyelmű. Belátjuk mi azt, hogy az otthon ej őt, önérzetet, kényelmet adó szép dolog és mégis, senkinek sincs otthona. Nincs a lakásainkban egyetlen olyan zug, ahol a ház urainak Ízlése látszanék s ami az élet kényelmének magasabb iskoláját szolgálná. Tanitó mesterünk az Ízlésben az iparos osztály. Amit az előállít, megvesszük s ami e mestereknek nem jut eszébe, arról nekünk sincs halvány sejtelmünk se. Ezzel kéuyelmessó tesszük őket, ugy, hogy mindenki sámfára dolgozik. Epületeink a fő-utcán kicsinyített képei a világvárosi bérpalotáknak, az ujabb városrész-kben pedig még ezeknek is a leszegényitett másai. Ennek oka az, bogy nem ismerjük a körülöttünk levő tárgyak melosát. Ezért látunk épületet, amiknek ablakdíszeit vakolatból gyártott szekrény lécek képezik ; ruhaszekrényeket, görög templomokról mintázott oromdiszekkel ; íróasztalokat renaissance palotákról másolt oszlopokkal ; monumentális szobrokuak indult tintatartókat, szóval mindent, ami nem arra a helyre való. Ez a sok zűrzavar aztán nagyon is hasonlít ahhoz, amikor a kameruni szerecsen gavallér a mellényét húzza fel nadrág helyett ! Mikor következik el az az idő, amikor városunk vezető emberei közül valaki a ]ó ízlést kezdeményezni meri ? merthibájának helyrehozása kóppen küldött általam neked. Páter Benedek: Jó, hagyd itt. De hogy nem jó szívvel kezdek az olvasásába, azt magad is gondolhatod. Attavante : Csak annyit olvass el belőle, hogy némi fogalmad legyen róla, miről van benne szó. A királlyal nagyon könnyű könyvekről társalogni ; vége-hossza nincs, ha elkezdi és mindig csak ő beszél. A végén azután azt mondja, régen nem mulatott már ilyen jól. — Még egyszer, mi az utolsó szavad, tisztelendő atyám ? Páter Benedek: Már kimondottam az utolsót, Attavante. Attavante: Akkor hát nem kívánok jó munkát, csak békességes nyugodalmat. Páter Benedek : (mosolyogva) Meglészen. Neked pedig csak továbbra is jó munkát, holtig ! Attavante : (mosolyogva) Az is meglészen. (Elmegy.) Páter Benedek: (egyedül maradva, föl és alá járkál, elgondolkozva. Később asztalához ül és olvasni kezd. Eleinte csak össze-vissza böngészik a könyvben. Azután előrefordit és a legelején kezdi. Néhány perc múlva újra fölkél, járkálgat, majd visszaül a könyve mellé. Ez többször megismétlődik. — Egy izbeu nagyon soká nem fordit lapot. A szeme merően a könyvnek egy oldalára szegeződik. Azután hátrahajlik a támlán, a szemét lehunyja és lassan tagolva halkan mormol a fogai között) Giustizia mosse il mio alto fattore. . . Fecemi la divina potestate ... La sommá sapienza e il primo a more. . . II. (Másnap. Ugyanott. Az ablakok fatáblái betéve. Páter Benedek az asztala mellett. 01 vas. Előtte ket égő mécses. Két | másik teljesen kiégett a földön hever. — A feszület alatt is mécses ég. — Fráter Boldizsár halkan, óvatosan búvik be a kinyitni csak alig-alig mert ajtón. Minden csikordulásra fölszisszen és ijedten tekintget a páter felé. Az ajtó nyílásán nappali világosság árad be. A fráter kezében lioszszucsövü olajozókanna. Az ajtó minden eresztékébe bedöfköd vele, csak azután próbálja behajtani. Arcán a kétségbeesés kifejezése ül, mert az ajtó most is épp ugy csikorog, mint mikor kinyitotta. Nesztelenül, lábujjhegyen lépked az első ládáig, amelyre föltelepszik. Szeme a páteren csügg. Félóra telik el, míg Páter Benedek visszahajlik a padjában, kezét a nyitva maradt könyv utolsó oldalán pihentetve.) A fráter : (fölhasználva az alkalmat, halkan) Tisztelendő atyám ! (Páter Benedek nem hallja.) A fráter : Reggel van már ! (hangosab'oan) Már régen reggel van ! . . . Nem hallja ! . . . Istenkém, hiszen bele fog vakulni! Tisztelendő atyám, kinyithatom az ablaktáblákat ? (Páter Benedek fölkel és bódultan támolyog az imazsámoly felé, kezében a könyvvel. Boldizsárt nem veszi észre. — A feszület előtt kihull kezéből a könyv és ő maga is térdre esik. Sir. Előbb csak a könnye hull, később már hangosan tör ki belőle a zokogás, mig újra el nem csöndesedik. — A. fráter szeretne is, meg nem is kiosonni. Marad. Óvatosan ő is térdre ereszkedik és egy darabig utána mondja, amit hall.) Páter Benedek : Mindenható Isten, akinek soha semmiféle porból lett nem adhat annyit, még ha egész szivét adja is, mint amennyit te adtál a porból letteknek, hallgasd meg a te kis alig élt öreg szolgádat! (Az ajtón kocogás. Egyikőjük sem hallja. Megnyílik az ajtó. A beözönlő világosság a fráter szemébe tüz. Fölriad ós megismeri a királyt, ki meglepetve lép be a napfényes folyosóról a mécsvilágos éjszakába. A fráternek int, hogy nyugton maradjon. Kissé behajtja az ajtót és az imazsámoly mögött megáll.) Páter Benedek : Életért könyörgök ma hozzád, én Uram, életért könyörgök ! • . . Két esztendőért könyörög a te kis képíró férged, aki nyolcvan hosszú esztendőnek bármelyik órájában megnyugvással fogadta volna kezedből a halált. Két esztendőt, csupán két esztendőt adj uékem, ón Uram, hogy egy örökkön élő nagy emberi munkát néhány századév alatt porrá máló könyvbe írhassak. . . Nem vagyok én művész, csak parányi képirócska vagyok, én, akinél ezer meg ezer különb fog akadni, mig a te parancsszavadra el nem következik a Vég. És ón még sem tudom lelkemben lebírni a felfuvalkodást, mégis a te segedelmedet kérem arra, hogy hivalkodó nagy magambizásában megerősítsél engem. Mert engem is a magad képének mására teremtettél, én Uram, s ha Dante szolgád rettentő szavú tollával akarom öss emérni az én esetlenül gügyögő