Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1910-01-16 / 3. szám

8. BALA'fONVIDÉK 1910. január 1. tönkre menve, idegenek segítségére szorulunk ? Mit ér az önálló magyar hadsereg, ha csak arra jó, hogy a darabont rendszer mellett kormányzó hatalom vele szedesse el éhező gyermekeink szájából az utolsó falatot? Tudniok, látniok kellett azoknak, kik a törvényen kivüli állapot felidézőí voltak, hogy mekkora veszedelem fenyegeti az országot és népét az ő légből kapott frázisaik miatt. Ha pedig tudták és látták és nem siettek a megtépett alkotmány védelmáre, ha nem siettek az adózó nép érdekeinek megvédésére, akkor ők nem igazi letéteményesei a nép akaratának, nem méltók arra a bizalomra, mit eddig beléjük helyeztünk s méltán tör fölöttük s eljárásuk fölött pálcát az igazán itélő közvélemény. Olyan képviselők kellenek nekünk, kik nem önös érdekek miatt vivnak egymással áldatlan politikai harcokat, hanem jól megfontolva a rájuk bízott hatalmat, minden erejükből a nép, a köz- és az állam érdekeinek megvédésére törekesznek felhasználni ugy, mint azt hivatásuk és kötelességük parancsolja. Ha nem a hatalomra való törekvésért és az önhaszonért rajongó, hanem a köz, a nép és az állam érdekeit igazán szivén, lelkén viselő parlamentünk lett volna, sohasem kellett volna az ex-lex veszedelmétől félnünk s volna már önálló bankunk, önálló magyar hadseregünk, körül volna már bástyázva alkotmányunk s mindezt büszkén fordíthatnék önmagunk s független hazánk hasznára. Addig azonban, míg a hatalomra törekvés és a pártérdekek hevitík akaratunk és bizalmunk letéteményeseit, ne is álmodjunk független, szabad és erős Magyarországról. Ixion. A tisztviselők érdekében. Joggal festettek rózsaszínű eget maguk elé az állami és megyei alkalmazottak, mielőtt felment a főváros uj nyugdijszabályzata a kormányhoz jóváhagyás végett. Benue volt a 35 évi szolgálat, a lakbér bizonyos hányadának betudása és az özvegyek, árvák jobb és humanusabb szempontból való ellátásának eszméje. Részleteiben eltért ugyan ezen nyugdijszabály a szegedi és kolozsvári nyugdíj törvényrevizió tervezettől, mégis nagy haladást, óriási lépést jelentett volna a magyar nyugdíjazási elvek fejlődésében. A fővárosnak e korszakalkotó elhatározása alapos reményt nyújtott volna a magyar állam és a vármegyei, jóllehet a községi alkalmazottaknak is, hogy a tisztviselői kongresszusok elveit magáévá teszi a kormány és a 40 éves szolgálati idő leszállítását, az özvegyek és árváknak az államvasuti nyugdijszabályzat szerinti ellátását tartalmazó modern nyugdíj törvényt terjeszt a törvényhozás elé. Várakozásukban csalódtak, illetve méltányos, de egyúttal jogos reményeiket súlyos csapás érte. A kormány egyenesen az állami tisztviselőkre való utalással utasította vissza a főváros modern és becsületes alapon kidolgozott nyugdijszabályzatát s ujabb tervezet felterjesztésére hivta fel a fővárosi tanácsot. Az uj tervezet már jóvá is van hagyva, mely szerint a 40 évi szolgálat meghagyatott. Az özvegyek a férj nyugdíj igényének a felét kapják (nálunk a megyei és a jegyzői nyugdíj szabályrendeletben szintén ugy van, de az állami tisztviselőknél sokkal rosszabb, mert a férj fizetésének — tekintet nélkül, hogy az 5—40 éves szolgálati időtartam elején, avagy a végén halt e el, — 1200 koronáig terjedő fizetés 60°/

0-át, az ezt meghaladó fizetésnek pedig 20%-át kapja özvegyi ellátása cimén) de fizetési osztályok szerint meg van állapítva bizonyos minimum, melynél kevesebbet az özvegy nem kaphat. A nevelési járulék cimén minden árva gyermek az anya járandóságának 1/

6 részét kapja, de ezt már egy gyermek is elvezi. Az állami tisztviselőknél az erre vonatkozó rendelkezés abszurdumnak nevezhető. Három gyermek s ennél több részesülhet csak nevelési járulékban, azok is csak az anya által élvezett özvegyi ellátás mérvének megfelelöleg, de együttvéve az apa által igényelhető nyugellátás mérvét meg nem haladhatja ezen illetmény. Van az emiitett szabályzatban még sok uj modern és szép intézkedés, melyek igazán a tervező tanács nemes gondolkodását tükrözik vissza, mégis áttérek a legfontosabbra . a lakáspénz beszámításának kérdésére, mely 1910 január 1-vel már életbe lépett. A lakáspénznek nyugdíjjogosult járulékba való nyilvánítását, illetőleg ennek jogosultságát elismerve, a minisztérium a nyugdijpótló eszméjét pendítette meg, melyre nézve a szabályzat felsőbb jóváhagyással, mint azt emlitém, már jogérvényesen napvilágot is látott. Ezen szabályzat szerint minden 1910 január 1-je után nyugdíjba vonuló fővárosi alkalmazott illetményeinek 1% a levonása ellenében ó, illetve családja élvezi legutolsó lakáspénzének bizonyos hányadát, ha már 10 éve tagja volt a nyugdijpótlónak. Átmeneti intézkedés szerint pedig az is meg' kapja, aki még nem volt ugyan 10 éve tagja ezen intézménynek, de 10 évig köteles ezen 1%-os hányadot a nyugdijpótló pénztár javára'befizetni. A főváros évi 100.000 koronával gyarapítja ezen alapot és hogy milyen reális és komoly dolog ezen 1% levonás eredménye, mutatják az előre megejtett számitások, mely szerint. 25 év múlva már 30 millió korona vagyona lesz a városi nyugdijpótló alapnak. Nem tudjuk, hogy mit akar velünk a kormány, ugy hírlett annak idején, hogy komolyan foglalkozott a már elavult és sokat toldott-foldott 1885. XI. t-c. revíziójával ; mely hír azonban csak ugy látszik arra jó, hogy tovább reméljünk. Mért ne lehetne az állami és vármegyei alkalmazottak lakbérének nyugdíj igényét. is egy állami, illetve államilag jól segélyezett nyugdijpótló alapnak megteremtésével dűlőre juttatni, illetve megoldani. Szakemberek nyilatkozata szerint nem is kellene az állami és illetve vármegyei alkalmazottaknál teljes 1 °/

0 levonás, csak 0'6—0 7%. De azt hiszem az évi fizetés 1%-ának levonásába is szívesen bele nyugolyan nyomasztó néma csend, mely a sírok belsejét szokta megtölteni. Ebben a borzalmas magányban egyedül van, eltemetve, elfeledve. Majdnem megszakad a kínos egyedüliség gyilkos ítélete alatt! Érzi, hogy tudna boldog lenni, de nem lehet ; képes volna mindent feláldozni, de Garam völgyi Helva sokkal büszkébb, semhogy ővele alkudozzék. Mint egy mereven ülő istennő, oly hidegséggel, annyira érzés nélkül hallgatta végig az ő, a lábainál imádkozó könyörgő szavait. Nincs szive, hiszen szobor; arcvonásai nem tudnak melegséget elárulni, hiszen kőből való ; ajkai nem tudnak biztató szavakra felnyílni, hiszen azokra a rideg némaság ült. Szegény Vince, mégis mily sokszor beszélt a rideg szobornak, hányszor csókolta meg merev kezeit némán, mert ő sem beszélhetett, de beszéltek helyette a tettei, az érzelmei kiáltottak érte ! — Miért is kinzom én hát magam, miért ez az örökös gyötrődés — jajdul fel újra Vízaknay Vince — miért is hullatom én érted a szenvedések keserű könynyeit ? Te nem vagy jó hozzám, Te fogva tartod a lelkemet, mely feléd akart közelíteni s Te mégsem engedted ! Oly sokszor közel voltam már a megboszuláshoz s mint valami szerencsétlen őrült céltalanul bolyongtam Téged keresve mindenütt, a Te szép nevedet kiáltva az erdők mélyének. Nem kaptam vigasztaló választ, pedig ugy vágytam utána ! A meghasonlott Ádámot a szikla csúcsáról visszavonja egy gyöngéd női kéz, nem engedi a tátongó mélységbe lezuhanni, de Te nem nyújtanád kezedet, hogy visszatartsd a Te hívedet, aki érted élt, érted kész meghalni s Téged keresne még a mélységes örvényben is! Legalább hát azt engedd meg, hogy ne azzal a kemény váddal szálljak a síromba, hogy hazug az élet, hazug minden a világon ; hogy én csak szenvedésre, viszonzás nélküli szeretetre születtem, édes jó Helva ! A könyörtelen fájdalom néhány percre elnyomja a panasz fel-feltörő hangjait s egy kis időre Vizaknay elcsendesül. A szomszédban zongora mellett leáuy-hang csendül meg ós a sivitó téli szél egy bánatos melódia megtépett foszlányába kap bele : • Rácsos kapu, rácsos ablak, Már én rózsám itten hagylak, Elmegyek én innen könnyen, Ki sem csordul tán a könnyem ! . . .» Vince felugrik helyéből és az ismerős hang felé fordítja minden figyelmét. — Nem, ez nem az édes Helva hangja! Helva ha itt hagy is engem, nem dalol

;a ki a vilagnak, nem! Helva jó, ismeri az irgalmat ! Az ő szive meglágyul mégis a könyörgő előtt ; Helva nem hagy el engem egészen sohasem, hiszen tudja, hogyha elhagy, meghalok utána, mert a szivemmel, a lelkemmel szeretem örökre az én édes jó Helvámat! Felkapj a az asztalon heverő fényképet, esdőleg veti rá fáradt tekintetét és mintha a merev arcvonások elsimultak volna ; az előbb szúrós szemek mintha I most szelid szeretetet lövelltének. Vizaknay Vince ráborul a képre, eltemeti forró csókjaival, megöntözi lelkének vérével, a szenvedők könnyeivel. De ime újra hangzik a dal : • Elmegyek én innen könnyen, Ki sem csordul tán a könnyem !» — Hiszen ez mégis Helva — kiál

t fel keservében Vizaknay — hiszen ezt. az én drága jó Helvám énekeli !. .. ! Hát mégis «könnyen» hagy itt engem, ki szerettem öt, ki rajougtam érte ? Nem, ő jó hozzám, ő jó volna hozzám örökre, de a sors, a kegyetlen végzetünk üzi őt tőlem messzire ! . . . ! üjdes jó Helva, menj hát> de veled megy egykori jó barátod fájó szelleme is mindenüvé ; nem tud tőled elszakadni sohasem; gyötrődő lelkem némán kísér utaidon, de néha mégis megmegismételi majd utolsó üzenetem : Légy tisztán, zavartalanul boldog; ne nyugtalanítsa édes perceidet továbbra hát Vizaknay Vince epedő szerelme; az ő számára nem Te tartogatod az élet tiszta örömét! Felejts el mindent, csak egy napot ne : mikor ott a fenyők tövében együtt, egymás mellett sírtunk. Azok a könnycseppek, melyek akkor édes arcodon legördültek szemeim láttára, igazak voltak, kezeskedem értük, meghatottak engem is — hiszen én is veled sirtam akk(3r — nem felejtem el azokat sohasem ! És még egyet: Majdha Te is a «leánybucsu»-dat tartod, égess el Te is mindent, de lassankint, viszszaszállva a múltba, rakosgasd rá füstölgő kis máglyádra mindenedet, amit én a szeI retet nevében szorongó szívvel nyújtottam