Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1909-08-01 / 31. szám

4. BALATONVXDiSK 1909. augusztus 15. A tüz. A természeti erőknek csak ugy parancsolhatunk, lia azoknak engedelmeskedünk. Ebben a magyarra fordított régi latin mondásban nagy iga/ság van kifejezve. Valóban uraivá leszünk az «elemek>nek, ha törvényeiket ismerjük s ezeknek a törvényeknek engedelmeskedve, a természeti erőket igánkba hajlítjuk, a mi erőnket meghaladó nagy munkák végzésére rászorítjuk. Ám, ha az «elemeket,» kellőképen nem ismerjük, azokkal bánni nem tudunk, a természeti erők játéklapdáivá leszünk még abban az esetben is, mikor a természeti erők haragja nem zudul ránk kikerülhetetlen «vis major» alakjában. Tapasztalati igazság, hogy a művelődésnek mennél magasabb fokán áll valamely ország, — ha csak a földrajzi fekvése nem szerfelett kedvezőtlen — annál inkább tud bánni a természeti erőkkel ; tehát annál kevesebbet szenved az elemi csapásoktól. Bizony nem a legkedvezőbb szinben tünteti fel művelődési állapotunkat az a szomorú valóság, hogy sokat szenvedünk elemi csapásoktól. Sokkal többet, mint. amennyit hazánk kedvező földrajzi helyzeténél fogva szenvednünk kellene. Hazánk nem színhelye a nagyszerű, de egyben borzalmas hatású természeti katasztrófáknak. Ami elemi csapás ér bennünket, az jobbára olyan természetű, hogy azt több elötelátással, több okossággal, több gonddal megelőzhettük volna. Ezek között a veszedelmek között, a legelterjedtebb és legtöbb lelki szenvedése, anyagi károsodást okozó, a tűzvész. A nagyobb tüzveszedelmek rendszerint. a forró nyári időben szakadnak reánk, amikor száraz minden s gyúlékony mint a puskapor. Az emberek a mezőn dolgoznak. A támadt tüz elfojtására nem lehet azonnal a helyízinén a szükséges emberi erő. Mire a nép a határból hazaérkezik, már lángban a fél falu. Az elhatalmasodott, elemmel annyival kevésbbé bír, mert a nagy szárazságban a vizszegény kutak szolgáltató képessége csakhamar kimerül. Az emberek kétségbeesett, lótás-futása mellett szemük előtt hamvad semmivé egy-egy fél élet véres verejtékének g3'ümölcse, ilyenkor nyálon gyakran még a téli kenyér is. Sokszor még az is szerencse a szerencsétlenségben, ha emberéletet, nem kiván áldozatul a veszedelem. A leégett község kormos düledékei között mérhetetlen gyász és szomorúság üt tanyát,. Sok ember vesztesége akkora, hogy hátralevő életének erőfeszítésével sem birja helyreüt.ni. Lassankint azonban eltűnnek a romok. A község újraépül. A sebek hegednek. Eí az emberek felejtenek. Es nem okulnak. Nem tesznek meg minden tőlük telhetőt arra nézve, hogy a jövendőben hasonló veszedelem ne érje őket. Sőt annyit sem tesznek a baj elhárítására, amit számbavehető anyagi áldozathozatal nélkül megtehetnének. Itt van példának okáért az óvodaintézmény, melynek az apró gyermekek nevelése mellett az a hivatása, hogy vedelmet nyújtson a magukra hagyott gyermekek által okozott veszedelmek, köztük a tüzveszedelem ellen, nem részesül a nép részéről megfelelő felkarolásban. Huzódozuak még attól a minimalis anyagi áldozattól is, amit egy állami óvod < felállítása kíván (3% törvényes pótadó.) Pedig ha az óvoda a magukra hagyott gyermekek gondozása által egy egész emberöltőn át csak egyetlen egy tűzvésztől menti is meg a községet, már sokszorosan visszafizette anyagilag is azt a kevés hozzájárulást. Hogy pedig a magokra hagyott gyermekek milyen számos és milyen nagyméretű t üzveszedelmeknek okozói, különösen vármegyénkben, arról mindenki meggyőződhetik, ha a vármegyei alispán jelentéseit figyelemmel kiséri. Épen ezért igen ajánljuk községeinknek, hogy óvókat, mint amelyek a tűzi veszedelmeket elhárítják, állítsanak mindenütt, ahol eddig még nincs. Fürdő krónikaMuslica. Fürdő krónika cini alatt e sorok írója az elmúlt esztendőkben hétről hétre pontosan beszámolt a Balaton keszthelyi partján megesett nyári történetekről. Most újra megjelent — öt, percre. Eddig hallgatott. Mert semmi olyan nem történt, a miről csakugyan helyes — hallgatni. Hogy a referáda hü legyen, mindenek előtt azt kell elmondani, hogy a legutolsó héten szörnyen meleg volt. A nagy melegtől életre keltek a muslicák. Azok a kis apró bogarak, a melyek körülzümmögve bennünket, odatolakodnak — hogy mást ne említsek — a kávéházi feketénkbe, vagy a cukrázdai limonádénkba. A nagy meleg azonban nemcsak muslicákat költött ki. De történeteket is, amire éhes a fürdőközönség. A nyaraló nép drága pénzét hozza ide és hagyja itt. Joga van tehát, hogy pénzéért mulathasson. Hogy nyári történetekben lelje örömét. S nekünk vendéglátó gazdáknak kötelességünk ilyesfélékről gondoskodni. Végre is világfürdő vagyunk és nem maradhatunk a már nem Zsidófoknak, de Poffürednek elkeresztelt konkurrensünk mögött. Hát történetek estek is. Olyanok, a melyeket csak nagy melegben láthatunk. Épp ugy, mint a muslicákat. (Ezért hordja a krónika a muslica alcímet — a mit ezennel a gyengébbek és rejtvényekben kevésbbé járatosak kedvéért tisztelettel megjegyzek.) Krauszfetti. Az elmúlt hót ünneppel kezdődött, öles plakátok tűzijáték, velencei est, tüudéri kivilágítás, diszcsónakázás, üdvlövés, szerpeutiutánc, konfetti és kéjgázt hirdettek. Volt is minden. Csak a konfetti maradt, el. Azaz egy elmés ifjú ugy találta, hogy a Kohu-név igen közönséges valami. Ennélfogva a kon-fetti is az. Adjunk neki más nevet. A mi szebb is, ujabb is és kevésbbé közismert, is. Es lön — krauszfetti. Ez a név hatolt. Jobban, mint akármelyik pttpirboiuba A jó közönség szerte futott. De H rossz vicc az megmaradt — mit ezennel elriasztó például a nyári viccfaragóknak, itt. megörökítek. Egyébiránt a mulatság igen szép volt. Méltó előjátéka volt annak, a mi alább következik. Tilos az átjárás. A generálisné öméltósága nagyot csapott tenyerével a vizre. A víz felfröccsent és a törzsorvosuéra került. A törzsorvósné őnagysága még nagyobbat ütött a vizre, S a táboruoknére még több viz jutott. Ez ugyebár igen szép kezdet ? A regénjirók szokták ilyképen nyári regényeiket bevezetni. Hogy ennek a regénynek mi lett, a folj'tatása, az ide nem tartozik. — Ne haragudjék rám Margit — szólt azután - - elkéstem, de akarattal késtem el. A leány megütődve nézett rá és egyáltalán nem értette a beszédét. — Elkésett és akarattal késett el ? Nem értem mit akar ezzel mondani. De üljön fel. A pejkók megfáznak ebben a hidegben, pedig ők ne bűnhődjenek a maga késedelméért. Azzal odább húzódott az ülésben s átadta a gyeplőt Komlóssynak. — Hajtson maga! Legalább igy jobban figyelhetek a magyarázatára, mit késedelme igazolására okvetlenül elvárok. A fiatalember egy darabig szomorúan nézett a leányra s azután egyet sóhajtva megínditottaa szánkót, melyet az öreg János alig volt képes vágtató paripájával követni. Sokáig nem szóltak semmit. Mikor azután a kanyargó uton leértek a Balaton partjára, Komlóssy megeresztette az eddig keményen tartott gyeplőt, hogy a száguldó futás után a lovak kifújják magukat. Akkor azután megszólalt szomorú mély hangján, mig arcáról mély bánat és szomorúság tükröződött le. — Tudtam, hogy maga megharagszik rám azért, amit mondtam, de végre is meg kell mondanom, ami a szivemen fekszik. Ne nevessen ki — folytatá, látva a leány gúnyos mosolyra vonuló ajakát — nem akarok többé banális dolgokról beszélni, de azt kell elmondanom, ami ha önt nem is érdekli, engem, illetőleg további sorsomat azonban nagyon befolyásolhatja. Nem beszélek többé szerelemről, hiszen a koldusoknak nem szabad szeretniök, nem szabad érezniük. A leány bele akart vágni szavaiba, de Komlóssy megakadályozta. — Ne mondjon kérem addig semmit, mig mindent meg nem értett, Már régen meg kellett volna magának ezeket mondanom, de nem volt hozzá elég erőm és bátorságom. Azután meg ugy fájt itt belül valami — folytatta a szivére mutatva — ha rágondoltam, hogy itt kell hagynom mindent, ami eddig kedves volt nekem s nyomorult sehonnaiként kell tengődnöm idegenek között, idegenül a nagy világban. Már néhány hete, megtudtam, hogy semmim sincs többé s hogy csak a hitelezők kímélete tart még itthon hajlékomban. A. leáuy elhalaványnlva hallgatta társának beszédét és egészen megfeledkezett haragjáról, mit pedig eddig oly ügyesen színlelt. Sehogy sem tudta megérteni, hogy a Komlóssy Géza, kit az egész vármegye a legjózanabb fiatalembernek ismert, miként eshetett a hitelezők hatalmába, kik most mindenéből kiforgathatják. Már-már fel akart kacagni, hogy nem engedi tovább magát áltatni, de társa nyugodtan folytatta beszédét. — Épen azért akartam a ma reggeli szánkázásról lekésni, hogy időt nyerjek s meggondolhassam magamat, hogy mihez fogjak. El akartam menni még délelőtt magához, hogy elbúcsúzzam, de a véletlen mást akart. Tudja meg hát, hogy a mai naptól fogva nincsen semmim, hogy koldus vagyok s ha éhen veszni nem akarok, kell valami után néznem, hogy magamról gon- • doskodhassam. Horvay Margitnak köny szökött a szemébe s hogy azt társa meg ne láthassa, hirtelen kikapta amiak kezéből a gyeplőt s ismét ügetve ragadták a lovak a szánkót tova. Amint azonban ismét, felkanyarodtak az országútra s az emelkedőn lassú lépésben kapaszkodtak felfelé, odafordult társához. — Mondja csak Géza, igazán beszélt maga nekem, vagy csak azt akarja megtudni, hogy mit szólanék én az eféle dolgokhoz ? Komlóssy egyet sóhajtott, azután folytatta. — Az én helyzetemben nem lehet nem igazat beszélni. Nekem nincs többé tréfálni való időm, hanem arról kell gondolkodnom, hogy mihez fogjak. És higyje el, hogy mérhetlen fájdalommal) tölt el a dolog. Tudja azt, hogy igyekeztem tanulni — bár a látszat szerint szülőim meglehetős vagyonnal rendelkeztek — költséges neveltetésem és külföldi utazásaim — mint azt most megtudtam — atyám vagyoni helyzetének ziláltságát nagyban fokozták. Most tehát itt az ideje, hogy amit eddig csak szenvedélyből s uualomból tanultam, a saját hasznomra fordítsam. — De hát mihez fog kezdeni ? Hiszen azt, kinek nincs semmije többé, mindenki el szokta hagyni! — Ez fáj nekem a legjobban, mert talán az is elhagy majd, ki a lelkemhez nőtt hoz^á. Épen azért tegnap megbíztam