Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-12 / 50. szám

1909. november 28. BALATONVIDÉK 189. Az első teazsur. E hó első vasárnapjának dátumával megkezdődtek az idén ismét, a teazsurok, azok az egyszer havonkénti délutánok, amelyek tavaly, miért, miért uem, a téli programúiból kimaradtak, de tavalyelőtt kedélyes szórakozással gyakran egész reg­gelig is elnyújtózkodtak. S bár a mostani éppen ebben a tekintetben mindenkinek szive vágyát nem elégítette ki, elvitatha­tatlan, hogy a maga rövidségében ls igen kedves pár órában részesítette a közőusé­get. És szem előtt tartva, hogy Takách Imréné úrasszony hazánk egyik leghumá­nusabb ügyének szolgálatában önzetlen lel­kesedéssel és nem csekély fáradsággal ren­dezi ezeket a délutánokat, igazán csodál­kozni lehet azon, hogy a vároj közönsége nem vesz, illetve nem vett, részt a zsuron tömegesebben. — Mert nem hogy kevesen voltak, de ugy találom, hogy tekintve a szent oólt és azt a csekély 1 ker. belépti dijat, zsúfolásig kellett volna megtelnie a teremnek. Hisz volt ott, terítve mideuki számára, rang és felekezet külömbség nélkül, csak szive legyen a szegény tüdőbajos elherva­dok iránt és érzék a lelkében ahhoz, ha egy kis fehér ruhás, fehér kötős baba-leány huncut izü mosollyal elibe állit egy csésze teát, . . . egy csésze nagyon, ah, nagyon forró teát. * Azonban, hogy a kapott szerkesztő" ségi jegy fejében valamelyest be is számol" jak annak a három órának a tartalmáról, hát ott kezdem, hogy a teázást dr. Illés Ipjiiác ezredorvos felolvasása előzte meg. Nem szigorúan tudományos alapú, nehéz, fárasz'ó mü volt ez, hanem a hivatásának megfelelő, kedves és tanulságos kis előadás a tüdővészesekről, amelyet a laikus közön­ség igaz figyelemmel szives örömest végig hallgatott és természetesen, tapssal honorált. Aztán mikor a taps megszűnt, a terem mozi lepedös falánál apró kezecskék alatt édesen csilingelő, csörömpölő hangversenyre keltek a csészék a kanalakkal, a rumos üvegecskék, poharak- és tányérkák. S alig múlott pár perc: mindenütt jóizüeu szür­csölgették a teát, és harapdáltak hozzá ab­ból a temérdek sok mindenféle apróságból. (— En is — hja, mert, ilyeu kiszolgálás mellett . . . akár egy negyedik csészével is megittam volna, ha . . .) S ez igy tartott 7 óráig. Az eleven kis házilányok szorgosan sürgölődtek, for­golódtak a vendégek körül, vidám mosoly­gással hpzták, vitték a teákat, s az aszta lóknál mindenütt a legkedólyesebb hangu­lat uralkodott. — Csupa jóleső édes-lágy melegség hatotta át az embert, amint ked­vesen, fürgén ide-oda mozogni látta a fiatal leánylelkeket a házikisasszonyok gondossá­gával. Aztán 7 órakor a Vas — mert hi-z neki is élni kell — mozit rögtönözött, a melynek végeztével az általános liazaballa­gás következett, — szakadó esőben. Tánc — az nem volt, s ugy gondo­lom, vacsorára se volt, már szükség otthon — legalább én már nem vacsoráztam, Sti-kok. * Itt közöljük a háziasszonyok ós leá­ányok névsorát is: Háziasszonyok: Biró Pálnó, ö/.v. Böhm Frigyesné, Clement Li­pótné, Draveczky Kálmánné, Hoffmaun Ar­noldné, Dr. Illés Ignácné, Krausz Lajosné, Matolay Józsefné, Pollak Ferencné, Stieder Kálmánné, Szerdahelyi Jenőné, Takách Imréné. — Leányok : Kovács Erzsi, Bőhrn Tónika, Saxer Mici Csauády Vilma, Hoff­maun, Schleider Erzsi, Illés Marietta, Illés Ilma, Krausz Flóra, Krausz Jozefin, Pár­káuyi Zsuzsika, Párkányi Margit, Pollak Margit, Nkgy Marilla, Mesterich Marinka, Mesteriek Magda. Elfogták a zaiameggei haramiákat. A keszthelyi csendőrség sikere. A mult hónap közepe táján a pacsai és keszthelyi járások területén vakmerő rablásokat, követett el két ismeretlen hara­mia, akiknek féktelen gat ázdálkodása rette­gésbe ejtette az egész vidék lakosságát. A haramiák oly ügyesen dolgoztak, hogy a csendőrségnek a legerélyesebb nyomozás után is csak két hét múlva sikerült, felfe­deznie kilétüket. A felderítés nehéz és fá­radságos munkáját a keszthelvi csendőrőrs végezte s hogy a rablók ma már hűvösre kerültek, az egyedül Takács járásőnnester ós Tóth őrsve^eiő érdeme. Ennek a két em­bernek köszönhető, hogy a gonosztevők ki nem siklottak az igazságszolgáitatás büntető keze alól s hogy ujabb gaztettel nem gya­rapíthatják bün lajstromukat. A haramiák november 12-én kezdték meg működésüket. Takács György zala­szentmihályi lakost, Pacsa és Zalaszentuii­hály közt az u'on megtámadták s tőle 9 korona 83 fillért raboltak el. Az első sike­res, bár nem épen eredményes tett után 16 án Hermán Mártoa sármelléki földmi­vesnek állták útját az országúton Tapolca és Keszthely között Lovait lefogták, rá­lőttek s 17 korona pénzét elvették. Ugyan­azon este a páLoki uton levő Becsali csár­dában próbáltak szerencsét. Itt. már ered­ményesebben működtek, mert. Koréin Muki koicsmárostól, mint annak idején megírtuk, 210 koronát, raboltak el. Két nap múlva a zalaszentmihályi postakocsit, rabolták ki st egy 4060 koronát tartalmazó pénzeslevelet, ejtettek zsákmányul. A vakmerő rablások hiréie akcióba lépett az egész megye csendőrsége, hogy a haramiákat kézre kerítse. A gj'anu eleinte a szombathelyi fogházból megszökött két gonosztevőre irányult H mivel a károsultak a személy leírásból ós a csendőrség által be­mutatott fényképek után egyiket felismerni vélték, ez irányban indult meg a nyomo­zás. Takács járásőrmester azonban csakha­mar rájött, hogy téves uton nyomoznak. Néhány elejtett szóból tudomást szerzett, arról, hogy Salamon János és Viola Ferenc nemesszeri származású budapesti gyári mun­kások a rablások idején otthon tartózkod­tak s a vidéken is megfordultak. A nyo­mozást tehát ez irányban is meginditoi ta. Felkü'dte Tóth őrsvezetőt Budapestre, hogy puhatolódzék a két munkás felől. Tóth a megbízatást a legszebb eredménnyel végezte. Felkutatta lakásukat, kihallgatta lakásadó­jukat s Vio'ának a klinikán levő kedvesét, aki bevallói ta, hogy Violánál igen sok pénzt, lá­tott ós segített is neki a megolvasásbau. Meg­tudta azt is, hogy mindkettő feltűnően köl­tekezett s alig pár napi időzés után újra elhagyták a fővárost. Most már bizonyossá vált, hogy Takács őrmester helyes nyomon jár. Tóth visszatért Keszthelyre s a szer­zett adatok alapján Takács őrmester még nagyobb buzgalommal látott hozzá a hara­miák tartózkodási helyének felkutatásához. Elment, Nemesszerre, majd e hó 5-éu Buda­pestre ? házkutatást, taitotc a rablók laká­sán. Itt megtudta, hogy Salamon János boszusan dobta el szivarját és becsukta az ablakot. Mit, hallgassa azok mu'atozását, kik nem tudnak oly magasra emelkedni, mint ő s még talán sajnálják is, mikor rá ezentúl csak az öröm, a béke, a boldog­ság vár. Bezárta az ajtaját, hogy ne háborgat­hassa senki, világot gyújtott ós felszította kandallójának már-már hamvadozó tüzét. Azután leült íróasztala elé s egyenként húzogatta ki annak fiókjait. Innen is, on­nan is tünt elő egy-egy csomag, ékes, szí­nes szalagokkal átkötött finom levélköteg, egy-egy fénykép, egy-két szál elhervadt, sárgult virág, egy-egy legyező s ki tudná megmondani mi mindenféle, a mi kedves lehetett egykor annak, kinek kegyeit el­nyerni óhajtotta. Mind, mind csak annak a régi gyűlölt időnek a maradéka, mely nem liozott a szivére mást búnál, bánat­nál s ha néhány órára Ígérte is az öröm bódító mámorát, annál nagyobb vágyódást keltett egy nyugalmasabb, békésebb élet után. Lassaú rakosgatta őket össze az asz­talon s inig forgatta, nézegette őket, nem fojthatott el egy-egy mély sóhajt, mely kebléből akaratlanul is előtört. Hiszen any­nyi hiába eltöltött időnek az emléke volt. most előtte egyszerre, hogy nem biita el­tűrni némán azoknak nyomasztó, lenyű­göző hatását. Szinte bűnösnek érezto ma­gát, hogy az előbb egy gondolattal pusz­tulásra, megsemmisülésre itólte valameny­nyit. Azután újra ke/cbe szedte őket. Né­zegette, rakosgatta, hogy melyik érdemelne kegyelmet még az utolsó pillanatban s míg újra, meg újra elvonult szemei előtt az il­latos levelekből a mult világ képe, min dig jobban enyhült haragja irántuk. Hi­szen nem vétkezik menyasszonya — hol­nap már neje — iránt, ha megtart néme­lyeket a mult édes emlékei közül. S ha ezeknek a leveknek, melyekből minden egyes szó, minden betű gyilkosa lehet az ő jövendő boldogságának, veszniök kell is, miért kellene velők pusztulni azon dolgok­nak. melyek némák, melyek nem árulhat­nak el semmit s mikat annyi édes gondo­lat, annyi tüze«, forró csók' tett emléke­zetessé és kedvessé? Ha el kell válnia azoktól a dolgoktól, melyek egykor annyi édes órát, annyi szerelmet, boldogságot ígértek számára, miért kellene elválnia azoktól, [melyeknek titkát híven megőrzi az ő asztala ós sohasem fog róluk tudni senkisem ! De egyszerre, mintha kígyó csípte volna meg, felugrott helyéről és siető lép­tekkel mérte végig a szobát, háromszor, négyszer. Majd megállott a kandalló előtt s nézte, bámulta a vérvörösen lobogó lán­gokat, a kipattanó szikrák fényét s hall­gatta a parázs csendes petcegését. — Nem, ah, nem lehet, mindent meg­semmisítenem — susogta magában — hi­szen a kinek nincs-nek emlékei, az nem is élt. A ki egyszerűen el tudja dobni ma­gától a mult emlékét, az nem érdemli meg, hogy tovább éljen. Künn, a túlsó soron újra felhangzott a zeneszó s lágy akkordjai mintha köze­lednének, folytonosan erősbödtek. De a zeneszó hangjai felébresztették őt keserű gondolataiból. A mint hallgatta a mindig jobban erősödő akkordokat, szemei előtt megélénkültek a már-már kegyelmet nyert fényképek vonásai, beszéltek, éltek az asz­talon szerte heverő néma emlékek s be­szédjük százszor felülmulta a levelek be­szédjét. Mintha újra élne minden elher­vadt, elszáradt virágnak minden egyes szirma, mintha rajtuk égne most is az üde harmatcsep tündöklő gyémántja. Mintha azok a fényképek a forró ölelés, a kábító csókok után mosolyognának olyan bűbájo­sán, olyan észvesztöen. Nem volt azok között néma, szóta­lan egy sem. Mesélt, beszélt az mind régi dolgokról, elmúlt szerelmekről, letűnt bolj dogságról s beszédjüknek minden szava egy-egy,árulás — uem, egy kiáltó vád ő ellene. És mennél jobban nézte megélén­külő, életrekelő emlékeit, mennél tovább hallgatta a folyton közeledő zene hangjait, annál jobban etöt vett szivén a harag. Hiszen menekülni akart ő abból az élet­ből, mely eddig bűvös karjai között tar­totta, hiszen átkos volt minden emlék, a mióta szive bálványát, menyasszonyát meg­ismerte. Meg akart szabadulni mindentől, mi szivét a mult világ képeihez bilincsel­hette volna, hát akkor nem szabad meg­maradni egynek sem azok közül az emlé­kek közül, melyek minden pillanatban árulói lehetnek. A kandallóban lelohadt már a vígan pattogó tüz lángja, csak a parázs izzott vörösen, mintha várná az áldozatot. Míg künn egyre hangzott a zene az ablak alatt, Kovács Bertalan lassan emel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom