Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1909-10-10 / 41. szám

1909. október 3. BALATONVIDÉK ft. Egyről-másról. Szomorú, borongós őszi köd teszi átláthatatlanná napról-napra a reggeleket s hidegen kerekedő reggeli szól fagyos áramlata figyelmezteti a késői nyár haldokló melegéhez hozzászokott emberiséget arra, hogy.ismét közeledik a nagy természetnek mély álomba merülése, hogy nemsokára ismét itt lesz a tél. Bármerre jártatjuk meg kutató tekintetünket, mindenünnen a mulandóság, a haldoklás képe tárul elénk. Haldoklik a természet s szomorú halálát gyászolja minden, mi eddig benne élt, virult, örvendezett. Kihalt, néma lett az örökké fenségesen szép Balaton környéke, hol még néhány héttel ezelőtt öröm, boldogság, az élet zaja tette kedvessé mindazt, mi bennünket ebez a csodálatos, nagy vizhez vonz s most a lomha, terjengő köd fagyos áramlatától összeborzongó habok tetején csak a halászó sirályok éles sikoltozása hallatszik. Ha kicsillan is a reggeli szellő hajtotta köd foszlányai közül az erejét vesztett, bágyadt napsugár, csakhamar gyászfát yolt vonnak a borongó fellegek a nap képére s újra csak köd, homály borong körülöttünk. Délfelé, ha összeszedi haldokló erejét a rövid pályafutásu napvilág, még megmegvillan a fonnyadó rétek hervadó virágai felett egy-egy megkésett óletü lepke szines szárnya, hogy lássuk a vesző, a pusztuló élet utolsó maradványait. Bennt a park nagy nyárfáinak színehagyott lombkoronájába belekapaszkodik a süvöltve járó őszi szél és sikoltó vészhangjára megrázkódnak a fakuló galyak s buli, hull szakadatlanul a fák milliónyi könnye a sárga levél, le a földre. Szilaj forgószelek pajkos játéka keveri fel azután magasra az elsárgult avarfü közül a lehulló, zörgő levelet, hogy mógegyszer örülhessen a levegő éltető csókjának, a napvilág melegének, s mire leér újra a földre, már halott. Szinte félve jár a magába mélyedő ember a nagy természet haldoklása között s önkéntelenül valami nyomasztó bánat, valami megnevezhetetlen fájdalom vesz a lelkén erőt. Mindenütt az elmúlás, a lassú, a megmásithatlau halál képe tárul szemeink elé. Es mégis, ha feltekintünk a lombjavesztett ágak közé, hol az imént lehullott sárga levél helyén már látszik a jövő élet biztos tanújele, a tél hidegével megbirkózó kis bimbó, megenyhül lelkünk bánata, megcsillapodik aggódó szivünk fájdalma. Hiszen a halál, mi bennünket környez, nem örök. Lesz még uj tavasz, lesz még a halálból újra feltámadás. * Mig a völgyek mélyén, az elcsendesült berkek alján már régóta uralkodik a halál szele, fent a Balatont környező hegyek oldalain most kezdődik csak az élet. Nem látjuk ott a természet haldoklását, hol minden tökéről nevet, mosolyog felénk a bőven adott áldás, a szőlőgerezd. Nem bánt ott bennünket az elmúlás félelme még a falevelek zöldjót rikítóvá festő sárga, piros szín láttára sem, hol minden arcról az öröm, a boldogság nevet le. Reggel a szüretelők messzehangzó éneke üzi el a borongó köd fólelmességét, délben a kivillanó napvilág aranyozza meg bágyadt fényével az istenáldás által boldoggá tett vidéket, este pedig lobogó őrtüzek felcsillanó fény

Te, ropogó örömlövések megniegujuló visszhangja s a szárazfa művészeinek vig muzsikája hivja az embert vidám mulatságra. Mintha csak megujulna a régi idők képe. Ki gondolna halálra, ki gondolna elmúl asra ott, hol csengő nótaszó mellett árad a csikorgó prés alól az aranysárga mézédes nedű, mely képes megvigasztalni a bánatot, mely lelkesedést önthet a csüggedő szívbe P Ki bánná ott a természet halálát, hol a lehulló levelek alól nevet felénk az áldás, mely ád kenyeret, olthont, melegedést s biztositja életünk további folyását. Itt csak örül, itt csak nevet, mindenki, kinek az Isten hatalma megmutatta segitő jobbját. A szegény hálatelt szívvel néz fel az égre, mert kenyeret, ruhát adhat gyermekének, családjának, a gazdag mosolyogva dörzsöli kezeic tele hordóinak láttára, hiszen nem esett aggódása, költsége, fáradsága hiába. Akkor tehát, midőn a magába mélyedt szemlélődő lelkét meghatja a természet múlásának nagyszerűsége, haldoklásának fensége, maga a természet nyújt reményt, hogy ne féljünk, az elmúlás nem örök. * És mégis. Nem lehet az embernek öröme zavartalan. Nem lehet minden boldogság örökké való. Akkor, midőn szivünk megtelik örömmel az Istenáldás láttára, mely vidékünk népét boldogítja, midőn újra éled a szivünk, hogy nem lesz a multakhoz hasonló sanyarú esztendőkben részünk, felüti ijesztő fejét közöttünk egy rém, mely mire észrevesszük, már szedi áldozatait. Ez a rém, a pusztító kór, a tiphus, melynek néhány nap óta már tizenkilenc betege van városunkban, óva inthet mindenkit, hogy az öröm mulandó. De nem elég csak bánkódni a veszteségek felett, nem segit sirásunk a pusztító járvány ellen, hanem teles erővel, miuden igyekezettel azon kell lennünk, hogy gátat vessünk a járvány terjedésének s ha lehet, csirájában elfojtsuk még. Eddig erre nem igen volt tehetségünk ódon kórházunkban, de most, hogy felépült az uj, a modern kór'h áz, teljes reménnyel gondolhatunk arra, bogy ez a járvány nem lehet nálunk veszedelmes. Itt az ideje hát, hogy gondoskodjunk arról, hogy emberbarátaink megmentésére, ha kell, még áldozatok árán is, hozzáfórj hetővé, használhatóvá tegyük azt az intéz1 ményt, mely ilyen vészes bajok idején egyedül lehet mentség a pusztító nyavalya ellen. Nyissuk meg az ttj kórházat minél előbb, bogy az esetleg tovább terjedő tiphus-járvány megakadályozásában hathatós segédeszközünk legyen. .Erre késztethet bennünket.egyrészt az, hogy az uj kórházzal hamarosan gátat vethetnénk a járvány terjedésének, másrészt, bogy veszedelem^idején bárki is bizalommal helyezné el családja tagjait az uj kórház gondos ápolása alá — mig azt jelenleg még gondolni sem merik. — de legjobban sürgeti ezt az emberbaráti szeretet, mely sürgős kötelességünkké teszi, hogy segítsünk mindazokon, kiktől a sors a családi szeretetet és gondos ápolást megtagadta. Ne váljunk tehát az uj kórház megnyitásával uj évig, hanem tegyük azt a. legsürgősebben használhatóvá s adjuk át rendeltetésének mind a magunk, mind embertársaink hasznára. Ezen bírálat szerint a pályázati hirdetmény I. pontjára — Nehéz műdal miutadalárdák és olyanok részére, melyek első dijat nyertek -— bfeérkezett pályaművek közül a pálmát a «M»gyar Lant» jeligéjű, «A hazái ól > cimü pályamű nyerte el. Jutalma 150 korona. Szerzője Latzkovszky Aladár Kassán. A. II. csoport. — Műdal magas színvonalon álló dalárdák részére — 100 koronás pályadíjának nyertese a «Zala» jeligéjű, «Ismerek egy szép országot> cimü nnídal. Szerzője Révfy Géza zenetanár, Temesvárott. A III. csoport — Nópdalátirat, vagy hasonló nehézségű szabad compositio — 70 koronás pályadiját az «Ars longa, vita brevís est» jeligéjű, «Oszi dal» cimü pálya munka nyerte el. Szerzője Aggházy Károly Budapest. Végül a IV. csoport — Nópdalegyveleg — 50 kor. pályadíját, a bírálóbizottság a «Nincs szebb a magyar dalnál» jeligéjű • Népdaleoyveleg»-nek ítélte cda. Szerzője Arany János Hódmezővásárhely. Most tehát, midőn a szövetség által hirdetett pályázatoknak végső eredménye már a nyilvánosságra van adva, azt hiszem nem tehetek méltóbbat, minthogy ezen állaudó bírálóbizottság tagjainak : Böhm Emil, Eckhardt Antal, Gaiv.y Sándor, H< ffer Károly és dr, Kneif'el Ferenc uraknak hálás köszönetet mondok azon nemes fáradozásért, mellyel ezen pályaműveket elbírálni, a beérkezett sok szép dolog közül a legremekebbet kiválasztani s igy a Dunántuli Dalosszövetség keszthelyi dalosversenyének erkö'csi sikerét már jó előre is biztosítani kegyesek voltak. A pályanyertes művek jutalmait vá laszlmányunk folyó hó 2-án tartott ülésén kiutalványozta s azok a pályanyertes müvek szerzőinek postautalványon el is küldettek. A pályanyertes műveket a választmány határozata értelmében már sokszorosittat.tuk s azoknak vezérköuyvei már teljesen készen vannak s a közgyűlés után a dalosünnepólyre való felhívással együtt meg fogjuk őket az összes tagegy'eteknek küldeni. Választmányunk hozott még határozatokat a nagyméltóságú m. kir. vallás ós közoktatásügyi minisztériumhoz az 1910. évi dalosiinnepély anyagi támogatására kérendő segélyért, beadandó kórelemre, a Zenelap évi 100 korona subventiójának kiutalása, a dalosverseny színhelyének megállapítása ós egyéb dolgokra vonatkozólag, de ezeknek keresztülvitelére az idő rövidsége miatt nem került sor. Megbeszélés tárgyát képezte még a jövő 1910. évi dalosünnepéty sorrendjének megállapítása is, erről azonban részint mivel úgyis tárgyát képezi a mai közgyűlésnek is, részint, pedig a messze jövő beláthatatlansága miatt teljes pontossággal ugy sei>.' állapitható meg, bővebben itt nem szólhatok. Midőn igy a Dunántuli Dalosszövetség érdekeiért, elkövetett sátárkodásunk miuden mozzanatáról kellő módon beszámoltam, arra kérem a mélyen tisztelt közgyűlést, bogy a bemutatandó számadások átvizsgálására kiküldendő három tagú bizottság jelentése alapján a Dalosszövetség érdekében telt fáradozásunkat tudomásul venni s a felmentvényt mind a szókesfehórvái választmánynak, mind pedig a mai napig nekünk megadni szíveskedjék. Nem lenne azonban beszámolóm teljes, ha megfeledkezném Keszthely városnak azon lekötelező szíves vendégszeretetéről, melynek folytán Lakatos Viuce dr. választmányi tag urnák az 1908. évi székesfehérvári díszközgyűlés alkalmával meghatalmazást, adott arra, hogy a Dunántuli Dalosszövetséget az 1910. évi juüus hóban tartandó dalünnepélyre meghívja s lelkes birájávai az élén azóta is mindent megtesz, hogy a választmány fáradságos munkáját akadály nélkül teljesítse. A választmány és a közgyűlés nevében köszönetet mondok Keszthely város nagyérdemű előljáióságáuak és lelkes közönségének azon nemes elhatározásáért, mellyel két, éven át, a Dunántúli Dalosszövetségnek falai között otthont adott., a választmánynak pedig módot, nyújtott arra, hogy az 1910. évi julius hó 10—11-én tartandó fényes dalünnepély rendezése által megmutassa a magyar dal iránt való lelkesedését, Keszthely városnak pedig maradandó emléket állithasson a Dunántúli Dalosszövetség annaleseiben. Mindaz, miről jelentésemben eddig megemlékeztem, biztos reményt kelthet szivünkben, bogy szövetségünk jövő évi dalünnepe hasonló lesz azon diadalokhoz, melyek a magyar dalért tett küzdelmeiben