Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1909-06-13 / 24. szám

1909. április 25. BALATONVIDÉK 187 dandóinkat, inkább fent.i nyilatkozatra tesszük meg észrevételeinket. Első, ami meglepett benuiinket, az a nyilaikozat enyhe, hogy ugy mondjam, sze­líd hangja. Mintha csak nem is egy kéz irta volna a korábbival. A fölényes irónia lekicsinylő célzásai még nagyító üveggel sem fedezhetők fel benne. A másik, a mi nem kevésbbé meglepő, a nyilatkozat rövidsége. Lakonikus rövid­séggel okadatolja meg mostani állásfoglalá­sát a bérbeadó ós bérlő társulattal szemben, bölcsen elhallgatva, még csak egy szóval sem érintve korábbi szereplését. A hallga­tást ugyan a tévedés beismerésének is le hetne tekinteni, ha viszont ott nem állna ci felsőbb fórumra való hivatkozás, amely­nek az országos halászati felügyelő ur ténykedéseiért felelősséggel tartozik s az a felhívás, hogy az ellen e felmerülő jogos pa­naszok e fórum előtt érvényesíthetők. Az orsz. halászati felügyelő ur tehát nem ismeri be tévedését. Arra vonatkozólag pedig, hogy a hi­vatkozott felsőbb fórum hogyan bírálja el a jogos panaszokat, eklatáns példát szol­gáltat a bórbeadó társulatnak a földmive­lésügyi minisztériumhoz deputáció utján benyújtott memoranduma. Euben a meino­randumbau a bérbeadó társulat az orsz. halászati felügj'elő urat okozta az állítólag veszedelmes helyzet megteremtéseért, mint akiuek szakvéleménye alapján intézte min­den dolgát s kötötte meg azt az inkrimi­náltszerződést is, amelyet, mint, már a múlt­kor említettem, maga az orsz. halászati fel­gyelő ur sajátkezüleg fogalmazott pontról­pontra. A miniszter ur kegyesen meghall­gatta a küldöttséget, de a helyett, hogy vizs­gálatot indított volua az iránt, hogy tényleg jogos e a panasz s ha igen, felelősségre vonta volua azt, aki a bajok előidézője volt, a halászati ügyek referenséhez, magá­noz a vádlott orsz. halászati felügyelő úr­hoz utasította a küldöttséget, hogy a vád­lott, bíráskodjék a saját ügyében. Ugyan kérem, az ilyen tapasztalatok után vájjon kinek volna kedve ismételten panaszra menni. Nem is panaszkodunk többé, hanem cselekedni fogunk, minden további kitűnő szakvélemények meghallgatása nélkül s le­hel, hogy ezek nélkül több eredményt élünk el, mint eddig azokkal. Arra vonatkozó állítására pedig az orsz. halászati felügyelő urnák, hogy ta­pasztalatai szerint a Balaton halkincse apad, ujolag kijelentem, hogy az nem egye­zik a gyakorlati élet, tapasztalataival. Szá­mítását, nem látom reálisnak akkor, mikor az első év halfogási statisztikáját veszi egyik alapul arra, hogy bebizonyítsa a halkincs apadását. Az első évben a társulat tilalmi időt nem tartott,, igeii természetes tehát, hogy 12 hónapi halászat nagyobb ered­ménnyel járt, mint a későbbi 9 hónapiak. Ha az első évi eredményt számításon kívül hagyjuk s tekintetbe vesszük még egyes éveknél az időjárás okozta hátrányokat is, nem apadást, de szaporodást tudunk meg­állapítani. Ez a valóság. Ennyit kívántam a fenti nyilatkozatra megjegyezni s újra csak azzal fejezem be, hogy sok dologban tisztábban láthat az ember alulról, mint felülről. Szollár István. Színház. Tbália felkent és hivatott papnői, pap­jai, legyetek üdvözölve falaink között ! E köszöntéssel üdvözöltük a mult ked­den hozzánk érkező Szalkay színigazgató társulatét, amelynek jöttét jó híre már eleve megelőzte. Őszinte örömünkre szolgál, hogy a szálló hirre alapított, feltevésünk, a tár­sulat, művészi qualitását illetőleg, minden tekintetben valóra vált. A lefolyt hót tel­jes bizonyossággal beigazolta a táisulat­hoz fűzött reményeinket,, sőt még messze tul is szárnyalta azokat. Vágyaink és ál­maink netovábbja teljesült. Ami után oly rég sóvárogtunk, amit oly hosszú időn át nélkü­löztünk, amit, eddig csak idegenben találhat­tunk fel : az igazi és tökéletes műélvezetet, azt most, meghozta nekünk Szalkay direc­tor jeles társulata. Amit ugyanis eddig a társulat producált, az mind művészi tökély s a tudás és hivatottság oly magas fokát mutatja, amely előtt az elismerés zászlaját meghajtani kötelességünk. S ha már a vé­letlen különös kegyéből részünk lehet az igazi műélvezetet itt helyben feltalálni, ra­gadjuk meg a kínálkozó alkalmat mindsuy­nyiai), látogassuk a színházat lömegesen, mutassuk meg, hogy van érzékünk a mű­vészet iránt, hozzuk meg érte áldozatain­kat s ez>ltal tegyük lehetővé, hogy ez a jeles társulat évről-évre visszatérjen hozzánk. Az előadások sorát kedden >A ta­tárjárás* cimü operettel nyitották meg. A bemutatkozás remekül sikerült. Tökélete­sebb művészi ensemblét, egyik fővá­rosi színpadon sem produkálnak, A szerep­lök egytől-egyig mind kitűnően helyt, áll­tak s már az első estén együttesen és kü­lön-külön is meghódították közönségünket. A nők közül első helyen emiitjük meg Fábián Linkát (Riza bárónő), akirek re­mekül iskol ázott, még a legmagasabb re­giszterekben is tisztán csengő hangja, dis­crót, elegáns játéka egyaránt elbájolták a közönséget. Utána Borbély Lilli (Mogyo­rosy önk.) tetszeti, legjobban. Nagy ráter­mettséget mutatott a nadrágos szerepre s pajkos, nótázó kedvével sok tapsot aratolt. A férfiak közül Bátory Béla (Wallenstein tart. hadnagy) nyújtott elsőrendű alakítást, továbbá Kovács Lajos (Lohonyai al'ábor­""gy)) Dóri Béla (Imrédi kapitány), Iuke Rezső (Lörentey főhadnagy) és Vértes Mi­hály (Bencze gazda). Szerdán juu. 9-én Föjdes Imré­nek «A császár katonái* cimü nagyhatású drámáját adták. A kitűnő szereposztás gyö­nyörű összjátékot s talau még nagyobb si­kert eredményezett, mint, az előző est. Kár, hogy közönség nem volt megfelelő szám­ban. Az est, sikerében a legnagyobb érdem Déri Béláé, aki liálás szerepét alaposan ki­aknázta, anélkül azonban, hogy túlzásba esett, volna. Kívüle Kovács (Karády Ist­ván), Bátory (Keller hadnagy), Gyenis Ede (Szilassy kapitány) és a darab egyetlen női szerepét betöltő Verő Janka voltak még kiválók. Csütörtökön jun. 10-én két előadás is volt. Délután fél helyárakkal tOrphfus az alvilágban*, este «A dollárki­rálynő* cimü operette került, színre telt ház mellett. A délutáni előadáson Offen­bach bűbájos zenéjében gyönyörködhet tünk csupán, mert a játék bíz messze mögötte maradt, az eddigieknek. Annál jobb volt azonban sz esti előadás. Fábián Litika a címszerepben elragadóan bájos jelenség volt s ru'inos játékával, remek hangjával mél­tán rászolgált a sok tapsra, mellyel ez es­tén a közönség neki adózott. Méltó part­nere volt Inke Rezső (Dénes L.) Kedvesen ós élénk temperamentummal játszott Bor­bély L ili (Dais}), aki dspiláug* dalával szintén sok tapsot aratott. Medgyaszay és Bálory kitűnő alakításának is sok része volt a minJen tartalom nélküli üres darab fényes sikerében. lottra, hogy még egy utolsó csókban örök bucsut vegyen tőle. Mikor pedig érezte, hogy könnyei újra megindulnak, mintha füriák üldözték volna,[felugrott, kiragadott kebeléből egy fényes kis tőrt s azt az át­kos levélen keresztül szúrva felkiáltott : — Anyám megboszullak. Es elrohant. Amint rohant az erdő irányában min­dig rémesebbé lett az ágyúdörgés szava mindig rettentőbb az a zúgás, mely az egymásra rohanó seregek fegyvereinek csattogásából eredt. Ez a rémes zaj azonban mint édes zene hangzott füleiben, hiszen vagy örömet hirdet neki az a rémületes hang, vagy megtalálja ott azt, ki iránt lángoló gyűlö­letet érzett szivében s boszut vehet lealá­zott szerelméért, kétségbeejtő, rettenetes fájdalmának kigunyolásáért. H'szen itt kell lennie annak is ebben a pusztító csatában, ki oka, az ő összes szerencsétlenségének. Futott, rohant tehát még sebesebben lélekszakadva, hogy minél előbb tudja meg, vajon van-e még számára remény, vagy pedig gyilkos kézzel ontsa ki annak életét, kiért a magáét még nem is olyan régen minden pillanatban feláldozta volna. Fent az erdős hegyoldalakon még mindig zúgott az ágyúdörgés, idább azon­ban már megszünc a fegyverek vérfa­gyasztó ropogása. Itt-ott egy-egy száguldó lovas alak látszott úszni a földre leverő­dött ködben, amott egész csapatok mene­kültek az utánuk rohanó lovasság elől. Ah! ha tudná melyik a győztes. Amint ereje fogytával felért egy magas­latra, honnét messze beláthatta az egész vidéket, sötét erdő felől egy lovasalakot látott maga felé száguldani. Első pillanat­ban megrémült s még görcsösebben szorí­totta tőrét remegő kezébe. Ah ! mint tudná most a szivébe mártani azt a gyilkot an­nak, ki útját meri állani. Már csaknem egészen közelébe ért lovasával a száguldó mén, hallotta már a halálra hajtott állat rémes horkolását, mi­kor az erdőből egyszerre puskalövések dö­íeje rázta meg a levegőt. A lovas elbu­kott, a megvadult mén pedig az ő rémes sikoltásától még jobban megriadva el­száguldott. Néhány pillanatig mintha minden tagja megmerevedett volna az ijedtségtől, nem birt helyéből mozdulni, hanem mikor meglátta a lebukott lovast vérző fejével a fagyos földet túrva, lelke mélyén valami édes rezgósü hur pendült meg. Ki lehet az a szerencsétlen ! ? Hirtelen odafutott az elbukott lovas mellé, felemelte sárfedte arcát a földről, hogy láthassa él-e még. De ah, most még nagyobb rémület várt reá. Ott tartotta kezei között annak az embernek a fejét, ki ellen anyja hűlt te­teme mellett halálos boszut esküdött. Lel­két egy ideig valami iszonyú kin járta át, azután magasia emelt kezében megreme­gett a fényes gyilok. . . De mintha valami láthatatlan hata­lom visszarántotta volna a kezét. — Nem, nem öllek meg, susogták mosolygó ajkai. — Ha te megölted is az én lelkemet, ha elpusztítottad minden re­ménységemet, ón téged azért szeretlek. Es elhajítva tőrét ráborult hogy könnyeivel áztassa, hogy csókjaival életre keltse. . . Sokáig nem hallottak semmit Hid­váry Andorról, ki Percei Mórnak a Ba­kony szélén vivott utolsó ütközete alkal­mával nyomtalanul eltűnt. A dicsőséges honvédek azóta már újra visszafoglalták az osztrák rabságba esett Budát. A nyír­laki parkban újra illatoztak már a rózsák és a kastély elhunyt úrnőjének sirja fölött egymás fölé hajolva bontogatta ki kelyhét a megszámlálhatlan sok virág, mintha újra békét, újra áldást hirdetne minden. Sőt mintha még magának az örökké szo­morú Szatuossy Irénnek az arca is kivirult volna újra. Nap-nap után mindig jobban el­tűnt arcánakhalaványsága, visszatért kéksze­meinek tündöklő fénye és ragyogása. De hogyisne tért volna vissza szivébe az élet kedve, az öröm. a boldogság, mi­kor azt ápolhatta, kit örökké szeretett, kinek életéért még a kétségbeesés nehéz óráiban is remegett ? Hogyne teltek volna meg szemei a boldogság könnyeivel és az öröm ragyogásával, mikor az a lábbadozó beteg csak őt, egyedül őt tartotta mentő angyalának. Alkonyat felé hajlott már a juniusi nap, midőn oly sok átvirrasztott éj után karján kivezette betegét ahoz a virágos sirdombhoz, mely anyját eltakarta s mikor ott az az elvesztett, de a haláltól vissza­váltott ember könnyes szemekkel kért tőle bocsánatot, újra visszatért lelkébe a béke s az a boldogság, mit akkor érezett, többet ért neki sokkal a világ minden boszujánál.

Next

/
Oldalképek
Tartalom