Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1908-06-21 / 25. szám

2 1908. junius 21. csak vissza. Nem rég fényes deputáció járt Budapesten Andrássy belügyminiszternél és Justh Gyula házelnöknél, hogy Kolozsvár rendőrségének államosítását kérje. A válasz utalással a közelmúlt tapasztalataira mind két helyen elutasító volt. De hát vannak gyengébbek, kiknek memóriája: homályos; logikája; sánta. Ők nem okulnak. Gondolkodásuk egyoldalú és elfogult. Államosítanának, nem is. Erős hazafias és erős liberális mezben szeretnének páváskodni a nemzet előtt. A vármegyék és egyéb nemzeti intézmények államosításáról hazafias szempontból már ők sem akarnak hallani. De menten megsántul a logikájuk, mihelyt a katholikus vagy egyáltalán bármil}

7 felekezeti ügyre gondolnak. Különösen vörös posztó szemükben a felekezeti iskola. Említésére is megvadulnak s rögtön államosítás után kiabálnak. Ezt a logikátlan hangot hallottuk ismételten megszólalni az ingyenes népoktatás törvényjavaslatának tárgyalása során. Minden kommentár helyett ezeket az urakat emlékeztetjük a múltra és figyelmeztetjük a jövőre. Jöhetnek még idők mikor az önkormányzatot a legszélesebb körre terjesztenők ki. Ha az erőszaknak egy esetleges próbálkozása kezében az egész központi hatalommal letörte is a jelent. Megmaradt még az önIcúrmányzata felekezeti iskoláknál a nemzet reménye. Mert akié az iskola, azé a jövő. Ebben az önkormányzatú iskolában a hatalom az egy ellenőrzésen és felügyeleten kilopva jár a képzelet és imádkozni a vágyakozás. Gizike hirtelen magára kapta a könynyü báli belépőt, s amily gyorsan jött, ugy akart távozni, mikor tekintete ráesett az ágya melletti aranyozott, mahagóni fából faragott kis asztalkára, azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony a táblája, aranyból kiveit cimer rajta, fehér velúr a papírja s fekete betűkkel van irva belé egy fiatal leány minden gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása, szóval ez a kicsi jószág az állandóság szinébe burkolva, volt az ő egész világa. Odalépett hozzá, ajkához emelte és rálehelte csókját, azt a szűzi lehelletet, melynek perzselő hevét még nem érezte más, csak a papa, mama, meg az a kicsi könyv. Felnyitotta, aztán irni kezdett. Ott, ahol elhagyta, szapora betűkkel, görbe, dőlt sorokkal. Február 12-én este 10 órakor. Nincs a világon aranyosabb papája senkinek, mint nekem. Szegény papa beteg és mégis elenged a bálba, nem akarja megrontani az ő kicsi lánya nagy örömét. - Ez az első bálom, ma leszek nagy leány, ón leszek a legszebb, én táncolok legtöbbet és a papa oly jó, hogy ki sem mondhatom. Pá, édes kis naplóm, majd ha hazajövök, elmesélem neked, hogy mulattam. Aztán felszökött, fürgén, ruganyos lépéssel, pihegő kebellel sietett ki a menj^országból a siralom völgyébe. Az történt ugyanis, hogy mig Gizike naplóját megirta, a méltóságos ur egy nagyot talált csuklani, de oly nagyot, vül egyéb eredményt el nem érhet a nemzeti ügy ellen. Jó lenne erre gondolni a liitvallásos iskolák ellenzőinek s mi ugy gondoljuk, hogy logikájuk gyógyulása lenne az első szembetűnő eredmény. Pedig ez is valami. Sőt igen nagy valami a mai széthúzó világban. Ne a mindenáron való államositáson törjék az urak a fejüket, hanem a gyöngének bizonyult nemzeti erő regenerálásán. Az állami, vagyis a nemzeti hatalom működésének egészségessé tételén. Ez pedig nem a minden nemzeti ügyet és erőt abszorbeáló államositás gondolatában, hanem a központi erők helyes decentralizációjában áll. Diplomavesztésre lenne méltó az az orvos, ki a tagokból a vért, csak azért, hogy egyszerre sok vért lásson — a szivre és a fejbe hajszolná. Adják vissza az urak a tandíjat liberális professorailmak, mert sem a memóriájuk nem jó, sem a logikájuk nem helyes. A nemzet pe dig többé tanulni nem akar az olyan professoroktól, kiknek sem a fejük, sem a logikájuk nem egészséges. Azok a felekezeti iskolák pedig majd csak a jövőben is szolgálni fogják azt a szent ügyet, melyet évszázados múltjukban annyi dicsőséggel szolgáltak, szolgáltak akkor is, mikor Vázsonyi ós Trsai : állami ideáljai még csak — a holdban voltak. Keszthely és Balatonvidéki képes levelezőlap újdonságok igen nagy választékban kaphatók Sujánszky József könyvkereskedésében Keszthelyen. Ismét elárusítóknak nagy árengedmény. hogy a lélek abba a minutába elröpült belőle oda, ahol a párducos, kacagányos ősei már századok ói a várják a monoklis utódokat. Ahogy Gizike megtudta mi történt, fekete lett előtte a kékbe burkolt szoba, megtántorodott. A gondos mama, aki e szörnyű pillanatban is csak roskadozó kis leányát látta, gyöngéden átkarolta és viszszavezette szobájába. A magára maradt Gizike előtt sötét lett a világ, sötét szobájának fehér tapétája, a duzzadó csipkével boritott fehér ágy függönyeit összetartó kacagó ámorkák mind-mind sirui kezdtek. Addig-addig sirtak, amig Gizikéből is kitört az elfojtott görcsös zokogás. Lehajtotta fejét patyolat karjára s meg-megrándult harmatos teste. — Patak folyt az arcán, s amint felszáritá csipke kendőjével, ráesett a szeme kicsiny naplójára, amibe idáig csak öröm és boldogság volt irva. Még reszketett lelke, fázósau burkolta be magát köpenyébe, felszaladt a hideg szivéből agyába, s azt a gondolatot, mely ott volt elrejtve lelkének mélyében, a kinos vergődés napvilágra hozta. Kezébe vette a tollat s a könnytől ázott fehér papirosra otromba betűkkel, reszkető kézzel leirta gondolatát, s belehelte a leirt gondolatba egész leányleikét. — Én édes istenem — ezt irta Gizike — van-e boldogtalanabb lány ezen a világon, mint én, hogy éppen ma kellett a papának meghalnia ? . . . Sági János urnák, a K. H. segédszerkesztőjének. Mosolyogva olvastam a hat hasábra terjedő mosakodást. A pünkösd ugyan elmúlt, igy annak verőfényét nélkülöznöm kellett, dehát, szó ami szó, még igy is jót mulattam rajta. Fényesebb elégtételt igazán nem kaphattam volna. Nem is válaszolnék rá, ha véletlenül meg nem csúszik a segédszerkesztő ur gyakorlott tolla s holmi oktató és atyáskodó hangot nem vegyit a különben szelid, a zetír lágy suttogására emlékeztető sorok közé. Igazán mondom, nem ismerek Önre, s engedje meg, hogy ez uton fejezzem ki őszinte csodálatomat, és bámulatomat azon a művészi alakitóképességen, melyet cikke megírásakor kifejtett. Mondják, hogy a cameleonnak sok szinváltozata van, de ón ugy hiszem, hogy Ön még ezen is túltett. Ha a vérengző és ragadozó farkas báránybőrbe búvik, megtévesztheti a juhokat, de csak egy pillanatra. Szemeinek vért szomjazó tekintete, fogainak csat.togtatása, hamar felfedik a ragadozót s félve iramodik a nyáj a veszedelmes ellenség elől, figyelmeztetve a pásztort az alakoskodó, lappangó bestiára. Ön is egy ilyen báránybőrbe bujt farkas, t. segédszerkesztő ur! Megengedem, hogy hasonlatom sántít, de csak egy tekintetben, t. i. hogy a farkas bátorságát elfelejtette örökölni. A pásztor furkósbotjának láttára megszelídül, mint a jól dreszsziiizott kuvasz. Szelet vetett egy évtizeden át, miért nincs hát bátorsága a vihari, learatni ? — Felkorbácsolta, izgatta a kedéljeket, gúny tárgyává tett személyeket, sárba tiporta val1 sa legszentebb tanait, fanatikus ellensége volt az egyház szolgáinak, az általam nagyrabecsiilt és tisztelt kath. papságnak. A reverenda, lett légyen az fehér, vagy fekete, piros posztó volt az On szemében mindig. Porolta is következetesen, biztos tudatában levén, hogy annak viselői nem üthetik vissza. Nem, mert különben ellenkezésbe jönnének magasztos hivatásukkal, állásukkal. Én éveken át tétlen szemlélője voltam annak a hajszának, melyet ez érdemes és tiszteletre méltó osztály tagjai ellen a K. H. hasábjain Ön megindított Mint más vallású embernek, nem állt eddig módomban védelmükre kelni, bár mondhatom, régen megcsömörlötcem attól a Uangtól, melyet az Ön magas nívón álló lapja ellenük állandóan használt. Ez volt higyje el nekem az egyik indító ok arra, hogy beléptem a Bv. szerkesztőségébe. A másik, hogy holmi csekély kis hivatást én is éreztem magamban az újságírásra. Két év óta vagyok itt s szolgálom, bár névtelenül, de becsületes hűséggel városunk felvirágoztatásának ügyét s egyúttal várva-vártam a kínálkozó alkalomra, hogy a harcot Önnel, értsen meg, csakis Önnel, felvehessem s igaz meggyőződésem mellett síkra szállva, azt az utolsó csepp véremmel is megvédelmezzem. Most, két óv multán, kínálkozott erre alkalom. Hogy miért ily későn, az majd az alábbiakból kitűnik. Ön meglepetést színlelt s ugy tüntette fel a dolgot, mintha halvány sejtelme sem lett volua róla, hogy én a Bv. szerkesztőségének tagja vagyok. Ej ! ej ! De rövid a memóriája hosszura nőtt uram ! Hát nem emlékszik már arra, hogy ón egy izben jártam Önnél a Bv, dolgában, holmi szerkesztői izenet miatt ? Akkor Ön tudomásul vette, hogy én a lapnál vagyok, sőt Ígéretet is tett nekem, hogy felhagy az örökös piszkálódással. Igaz, hogy Ön akkor is ki akart, bújni a szerzőség alól, felhasználva köpönyegül a távollevő felelős szerkesztőt, majd a kiadót s csak is azou határozott kijelentésemre, hogy, ha nem vállalja a szerzőséget és nekem rögtön elégtételt nem ád, majd szerzek ón magamnak