Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1908-05-03 / 18. szám

% BALATONVIDÉK 1908. május 3. harap, mig a hazai németség jóban, rosszban együttérzett a magyarral. Ezzel nem akarjuk mi a német nyelv jogát a magyar rovására vitatni, csak a méltányossági szempontokra kivántunk rámutatni. Sajnos, hogy ezeréves ittlétünk ideje alatt nem tudtunk annyira sem haladni, hogy saját anyanyelvünk jogának és szupremációjának az egész állami és a közélet minden vonatkozásában érvényt tudtunk volna szerezni. Ez a mi szerencsétlenségünk és nem Andrássy büne. Nem főképpen akkor, mikor városainkban a közhelyeken, a kereskedelmi helyiségekben egyformán hangzik a németszó a legsovénebb magyar ajkakról, mikor kereskedelmi könyvelésünk- és levelezésünkben vigan burjánzik a német kifejezés. Mindez nem keserít^ el a t. honatyákat, de mikor egy soproni bürger kivánsága teljesül, hog}^ németül is hallhassa az előadót a városházában — menten veszélyben a haza, felelősségre vonják a belügyminisztert s akár készek is megbuktatni, mert egy jóx*avaló sváb «testvér* jámbor kívánságát teljesíteni merészkedett minden izében törvényes eljárásával. Ki szigorú törvényes döntésében is méltányos és tiszteletreméltó szempontok szerint járt el. De, mert honmentésre időközönkint szükség van. mindjárt találkoznak, kik akár íöl is áldozzák magukat a hazáért szóval s frázis puffogatásokkal, de mikor a haza, az alkotmányosság igaz megmentéséről volt szó, ezek az urak rendkívül gyönge legényeknek bizonyultak arra, hogy az ország szekerét a kátyúból kiemeljék s akkor egy Andrássyra volt szükség, hogy vezértársaival igazán megmentse az alkotmányt. De ezt hamar felejtik némely urak, kiknek szeme gyakran megakad a belügyminiszteri bársonyszéken ! Vannak politikusok, kiknek nemcsak szájuk, de a memóriájuk is rossz, logikájuk pedig egyenesen tótágast áll az igazsággal és méltányossággal. Mert, ami szabad egy potom is törvényes szócska révén a horvát ctestvéreknek* az országházában, miért dohognak, ha ugyanezt a szabadságot biztosítja a belügyminiszter törvényes alapon a soproni városházán ? Pedig a kettő között némi kis külömbség mégis csak volna ! Ki veszi számon, hogy ki mit beszól szép Sopron városának házán — mig a magyar parlamentben elmondottak egy egész világnak szólnak, amely világ bizonyára nem egyszer kétkedik, hogy Budapesten, a magyar országgyűlésen szólnak-e hozzá, vagy Balkán országainak valamely íllir parlamentjében! Ezen segitsenekKállay s Kmetty meg a többi heveskedő honatyák , a soproni brúderekkel, majd csak megtudjuk értetni testvériesen, hogy nem Nagynémetországban volnánk, hanem Nagymagyarországon s hogy annyi százéves testvéri együttlét után már csak megérdemelnénk, hogy német polgártársaink a magyar állam nyelvét is megtanulják egyszer már. Hirdetés. Zalavármegye alispánja 8063/1903. szánni rendeletével Vasvármegye területéről származó éleluiicikkek fogyasztását és forgalomba hozatalát betiltotta, a Vasmegyében fellépett «Tifusz» járványos betegség beliurcolásáuak megakadályozhatása miatt. Erről a nagyközség közönsége miheztartás, az élelmi cikk árusításával foglalkozó kereskedők pedig az etnlitett. élelmiszerek rendelése és árusításától való tartózkodás végett oly hozzáadással értesitetuek, hogy a közölt, rendelkezés betartása szigorúan ellenőriztetik, az elleiiH véiőU megbírságolás végett feljelentetnek, az ellenőrzés során talált tiltott élelmicikkek pedig elkoboztatnak. Keszthely, 1908. évi április hó 28-án. Szekeres Ödön jegyző. Hirdetés. A nagykanizsai cs. kir. 48-ik sz. hadkiegészítő kerületi parancsnokság értesítése folytán közhírré teszem, hogy azon póttartalékosoknak, kik ez ideig Szombathelyre vagy Vasmegyébe hivattak be fegy vergyakorlatra, tekintettel az ottani járványos tífusz betegségre, további intézkedésig bevoaulniok nem kell. Keszthely, 1908. évi április hó 27-én. Szekeres Ödön jegyző. Gazság. (—) Az egyház, vallás és papság fanatikus gyalázása kezdi megteremni gyümölcsét, szociáldemokratáéknál. A miuden tisztességet nélkülöző durva hang, mellyel némely magukat fölvilágosodottnak képzelő félmüvelt, vagy hig velejü egyének sportszerűiig űzik a papság gyalázását, a szociáldemokrata elvek bódító maszlagától megittasult szociálisták kezében furkósbotra váltódik föl. Valóra váltják lelki durvaságaikban azt, mit a papság rendszeres gyalázásábau kéielgő hülyék gyávaságukbau t«uni nem mernek, hanem csak a nj'oindafesték türelmes szinei alá rejtenek. Majd nyílt, majd alattomos, de mindig gaz tendenciájú támadásuk a kath. papság ellen, kezdi megteremni gyümölcsét. Évek során át hirdethették Magyarországon vallás és egyház ellenes ostobaságaikat a leggyatrább egyének. Elég volt szabadgondolkodóknak, vagy szabadelvűeknek kiadni magukat, hogy a gondolkodásra és Ítéletié rest, nagyközönség papellenes kirohanásaik előtt szinte megdöbbentő félelemmel hasra vágódjék, vagy komiszkodásaikat perverz kárörömmel s sunyi mosolygással fogadja. Csak ugy történhetett meg, hogy a rendszeres vallás és papgyalázás oly egyéneket, vetettek fölszinre s tartottak fenn Ott s juttathattak szinte fölényes hangadó szerephez, kik egy tisztult és egészséges irányú közéletben legföllebb a vezető egyének csizmatisztitóinak szerepére tarthattak volna számot. Ez a minden műveltséget, jóizlést, tisztességet és a legközönségesebb társadalmi illemet nélkülöző, sőt lábbal tipró durva hang megmételyezte egész közéletünket, megrontotta társadalmi életünket s megnehezítette a társadalmi érintkezést, nem egy helyütt az országban. Mert a papság gyalázásáu élősködő ekszizteuciáuak erős hátvédül szolgáltak azok a körök, kiknek érdekében áll a papság tekintélyének aláásása. Ugy gondolkodván, miként az nek a szemein még látszik, hogy némiképpen ura az eszének. — Mér ? Hát azért, hogy legyen valaki, aki mossa az ingemet, ha piszkos lesz, megfőzze az ebédemet, ha megéhezek. Igyunk cimborák ! E percben kinyilt az utcaajtó és a küszöbön megjelent egy csapat fázó aszszony. A szobából kitoluló meleg pára megfagyva, mint millió gyémántcsepp röpködöt.t a levegőben, glóriát képezve az aszszony feje fölött, aki mintául szolgálhatott volna a szenvedő madonna szobrához. Lassú, vontatott lépésekkel, mint aki nehezen birja cipelni az élet terhét, közeledett az asztalhoz. Fázós, félős hangon szólt oda a lármás mulatóhoz, aki ép e pillanatban emelte magasra a teli boros üveget. — János, elmúlt éjfél, gyere haza, várnak a gyerekek, fáznak is, éheznek is, várják az apjukat. — Eriggy haza,, no János, kiált az egyik vad röhejjel. Erted jött az asszony, haza muszáj menni, mert különben borsóra térdepelsz. — Csak azért sem megyek, ordított János, nekem bizony nem parancsol egy asszony ! — Nem akarok én neked parancsolni, válaszolt szeliden az asszony. Csak éppen kérlek, igen szépen kérlek, gyere velem haza, felnek a gyerekek, ha nincs otthol az apjuk. — Az már más, ha szépen kérnek, velem lehet beszélni. Szerbusz asszony azt a kutyafáját ennek a huncut világnak. Igyál no! Huzz egy nagyot. Azzal már az asszony szájához nyomta a boros üveg száját. — Nem kell, nem ihatnék, szabódott a szegény asszony. — Iszol asszony, juszt is iszol, különben nem látsz holnap reggelig. A szegény meggyötrött lélek undorodva ivott az ura borából, jól ismerte, tudta, hogy két napig nem látja, ha ellenkezik vele, peáig hát odahaza két kis poronty ritt a kenyér után. — Ezt man szeretem, röhögött a részeg ember, ugy szép az asszony, ha engedelmes. Látjátok-e cimborák, igy kell a fehérnépet dresszirozni. Nagy nehezen felállt az asztaltól és tántorgó léptekkel követte az asszonyt, aki egy tekintetre sem méltatta az ura társait, kilépett az ajtón a fehér, hideg, havas éjszakába. Azután kézen fogta és vezette haza, abba nyomorúságos kis pincelakásba. De hát ez nem ment olyan könnyen, mint a szegény asszony gondolta. Az ura minden pálinkamérés előtt nagy hajlandóságot mutatott a pihenésre, utoljára pedig a járda szélén nagy halmazban összekapart hótömegbe feküdt bele, égre-földre esküdözve, hogy ő most odahaza fekszik az ágyában és szörnyen megharagudott az asszonyra, aki őt ebből a jó pelyhes ágyból kiráncigálta. Yége lett ennek a kálvária járásnak is, nagy nehezen hazaértek, ahol két éhes gyermek összebújva, dideregve várta az anyját. — János, szólt köpyörgő hangon az asszony, add ide a pénzedet, kenyeret kell venni a gyerekeknek, egy kis hust is akarok sütni. Az ember bután bámult az asszonyra. — Add ide no, ismétli az asszony, ha nálad marad, holnap estére egy krajcárunk se lesz. — Nem kell ahhoz a holnap este, mivelhogy már most sincs egy megveszekedett fityingem sem, azzal, mint aki egy jó viccet mondott, röhögött — Teremtő istenem, tört ki az aszszonyból a kétségbeesés, hova tetted ember, az egész heti bért ? — Elvitte a kártya, meg a bor, dadogta a részeg és tántorgó léptekkel ment az ágyához, ahol végignyúlva, hortyogó álomba esett. Az asszony nem akart hinni a füleinek. Odament az urához, kikutatta minden zsebét, csak amikor egy krajcárt sem talált benne, akkor lett előtte bizonyossá a holnap kétségbeejtő nyomorúsága.