Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-09-29 / 39. szám

BALATONVIDÉK 1907- szeptember 29. inkább féljenek tőle és irigykedjenek rá, mintsem szánakozzanak rajta. Hogy pedig a néppárt egyesül-e a keresztény szocialistákkal, vagy nem, — bizzák csak azt laptársaink a néppártra és a ker. szociálistákra. Majd elvégzik ezt ők maguk között. Remegő fantáziájú tudósitóik pedig alhatnak, azaz Írhatnak nyugodtan tovább — ezzel is csak annak használnak, kinek épen ártani akarnak. Ostrommüvek. (—) A református tiszteletesek szekularizáló törekvése megzavarta az ország nyugalmát. Veszélybe döntötte vallási békéjét. A katholikus társadalom följajdult az oktalan támadásra ós ugylátszik maguk a tüzzeljátszó, zajongó lelkész urak is megdöbbentek állásfoglalásuk vészes következményeitől. Utólagosan enyhítő magyarázatokkal akarják élét venni fellépésüknek. Annál is inkább, mert látniok és tapasztaluiok kellett elszigeteltségüket s hallaniok az irányadó tényezők és az elfogulatlan társadalom elitélő kemény szavát. Mind ez azonban uem lehet most már ok és ürügy arra, hogy a kath. társadalom napirendre térjen a történtek fölött s továbbra is ölhetett kezekkel nézze a történteket ós tétlenül várja a fejleményeket. Nem 1 A kocka el van vetve. A tiszteletes urak félben maradt követelése talál híveket, a szocialisták, mindenféle demokraták, radikálisok és egyébb felforgató isok között. »A klerikális áfium (méreguövény) ellen előre kell tolnunk ostrommüveiuket és a stratégiában az 1848. XX. t.-cikkre támaszkodni, nevezetesen az állami te-.mészetü egyházi javak sekularizációját követelni.' Igy hangzottak a hadüzenet szavai! Igaz, hogy a hős ostromlók, már az első nap megfutottak ostronimüveik mellől. De az ostromművek még állnak ! A megfutamodott ostromlók helyett, támad száz más, kik odaállnak az ostrommű

rek mellé a folytatják a tüzelést a kath. áfium ellen. Tudtuk, mert, tapasztaltuk, hogy mi katholikusok, áfium, mérgesnövény, dudva vágj unk az önök szemében tiszteletes urak, az evangebumi szeretet nagyobb dicsőssógére. De, hogy a XX. század hajnalán akadjanak ref. lelkészek, kik fajtestvéreiket, vórrokonaikat, ostoba elfogultságból és vallási önző fanatizmusból az áfium sorsára kivannak juttatni : az önök által kenetteljes ajkakkal hirdetett vallási és lelkiismereti szabadság, felvilágosodottság és humanizmus nagyobb dicsősségóre — ezt mégsem mertük volua elképzelni sem. Sajnáljuk uz Úrban atyánk fiainak ilyetén indokolatlan érzületét, ellenünk katholikusok ellen, de inert százados gyökerekből táplálkozik, leküzdhetőnek alig tartjuk. Hanem a megengedett és jogos önvédelemmel mi i« élni fogunk, mivelhogy a hová a tiszteletes urak szántak, az áfium sorsára, sem mink jutni, sem jogos tulajdonunkat juttatni nem engedjük. Épen ezért megfelelő védelmi müvekről mi is gondoskodunk. Olyan művekről, melyeknek sziklafalain, már az első ellenséges támadásnak meg kell törnie, hogy látva okvetetleukedéseiuek sikertelenségét, a hazánkban oly annyira szükséges vallási bókét többé megzavarni kedve ne legyen. Balthazár esperes ur ós Társai ostromművei ellenében most már haladéktalanul fel kell állítani az egyedül sikeresen operáló védelmi müvet : a kath. autonomiát ! Ezt kell most már sürgősen nem kérnünk, hanem követelnünk ! Követelnünk a maga teljes egészében. Követelnünk, hazánk, társadalmunk békéje érdekében. Jogunk van hozzá ! A mit mi segítettünk protestáns testvéreinknek kiküzdem, amit az államhatalom nekik meg is adott, nemcsak nekik, hanem a görög keletieknek is stb. az autonomiát mi is most már követeljük. Semmivel seui vagyunk kisebb értékű polgárai ennek a hazának mi katholikusok, mint akár a protestáns testvéreink, akár a keleti rácok, szerbek, vagy románok. »Nem akarunk továbbra is másodrendű polgárai lenni ennek a hazának.< Egyenlő kötelességek mellett, egyenlő jogok illetnek meg bennünket, is. Történelmi multunk, számunk, intelligenciánk. vagyonunk és intézményeink cimén is jogosan követeljük, hogy az autónomia keretén belül, kinőve a most már felekezetlen állam gyámkódása aló

1, magunk intézhessük a magunk sorsát,. Autonómiánk : majd leszereli Balthazárék ostrom műveit,. És akkor, de csak is akkor lesz biztonságban az ország vallási ós társadalmi békéje, ami egyaránt kell, hogy óhaja legyen minden igaz magyarnak. Fejlegszüí[ tüzoItó-eggegüIetíinkBts! ii. Feltártuk mult heti cikkünkben az egye3Ület bajait s tarthatatlan helyzetét, nézzük már most, mikóp lenne keresztülvihető a bajok orvoslása, a fejlődés elérése anélkül, hogy ez által a városra ujabb terhek hárulnának. Két mód is áll rendelkezésünkre. Az egyik : tűzoltói szabályrendelet alkotása, a másik • a kéuyszertüzoltóság életbeléptetése. Foglalkozzunk először az elsővel. 28 éven át, azaz mióta csak fennáll a tüzoltóegyesület, anyagi szükségleteit a pártoló tagsági dijakból, a város subventiójából és ujabban a lovak fuvarkeresetéből fedezte, ha tudta. Dehát a bevétel sohasem volt elegendő a szükségelt, kiadások fedezésére, igy évről-évre deficittel zárultak a számadások. Több izben a városuak kellett kisegíteni az egyesületet szorult helyzetéből. A jövödelem majd minden évben alább szállt, inig a kiadások — a korral való haladni akarás következtében — emelkedtek. A jövödelem csökkenését a pártoló tagok számának apadása okozta. Városunk háztulajdonosai közül ugyanis kezdetben mintegy 150 fizette a tagsági dijat, később e létszám 120—100, sőt, volt eset 80 ra is leapadt. Minden kísérlet, — hogy a létszám emelkedjék — hiábavalónak bizonyult. Hiába volt a tagsági díj leszállítása, hiába a kibocsátott lelkes hangú felhívások, a pártoló tagok száma csak nem akart emelkedni. E közönj ősség láttára sokan még olj'anok is kiléptek az egyesület pártolótagsági kötelékéből, kik 20—25 éven át hűséges támogatói voltak. Okosan tették. Miért is fizetnének ők, csupáu csak Ők, mikor a háztulajdonosok nagy többsége egyáltalán nem fizet semmit. Tessék arányosan kivetni mindegyik háztulajdonosra a járulókot pótadó alakjában, akkor aztán nem fordul elő többet az a visszás helyzet, hogy egy oly mely az első szóra eltölti lelkünket? Miéit olvad meg az éjjeli fagy szülte dér, ha a magasra szálló nap szétkergeti a borongós köd szürke homályát ? Miért gyuladt hát tűz a szivemben, mikor láttam szemeidnek fellobbanó lángját, amikor hallottam boldogságban áradozó szived lázas dobogását ? Miért ujult meg lelkemben az a már régen eltemetett vágy, hogy én is szerethessek ? Ha érezted, hogy muló az a hatalom, mellyel magadhoz vonzottál, mely megbabonázta szivemet, miért élesztetted azt a lángot, mely most pusztulással fenyegeti újraébredő boldogságomat ? Ha tudtad, bogy nem szived sugallotta azokat a szavakat, mik ajkaidról annyi szerelmet, boldogságot Ígértek, miért kívántál áldozatul engem csalóka játékaidnak ? Vagy uem tudod talán, hogy az egyszer megélesztett tüz nem alszik el egykönnyen, hogy a fellobbanó láng éget, gyújt, öl ? Nem tudod, hogy a szemeidben égö fény világa nem lehet oly múlékony, mint a hervadó őszi tájat félve bejáró halavány napsugár ? Nem. Nem tudhatod te azt, bogy szi ved lázas dobogására kiáltó visszhang kelt az én szivemben is, nem tudod, hogy szemed lángjának perzselő heve lángra lobbantotta az ón sóvárgó lelkemet, nem tudod, hogy szavaid boldogságot varázsoltak oda, hol most a muló természet kinos halálával csak gyász, keserűség, bánat vert tanyát. Ha tudnád azt, hogy a filemile dalolásakor szivünkben támadt érzelem még dobogtatja lázasan, forrón az én szivemet, nem volna oly szomorú a természet múlása, a dérverte virág hervadó halála, mert volna még reményem, hogy.lesz napsugár, lesz kikelet újra, mikor virággal lesz ékes a most letarolt rét, mező, mikor madárdalitól lesz hangos újra az árnyas erdő, a lombos liget. Ha sejtenéd, hogy a virágban pompázó kikelet szépsége az ón boldogságom, hogy a nyári napsugár éltető melege táplálta az én reménységemet, bizonyára nem hagynál el most oly hidegen, hogy a szeretetlenség szülte őszi hervadás siró szele megremegtesse az én szivemet is, hogy a pusztulás dermesztő hidegje lehervassza az én fájó lelkemnek még élő virágait. Pedig egykor mennyire szerettél ! Szemeid a boldogság tüzében égtek, ha feléd közeledtem, arcodat bibor-pir árasztá el, ha kezemet megfogtad, édesebb volt ajkaid beszéde, ha hozzád szólottam s lázasabban dobogott szerelmet sóvárgó szived, ha mondtam, hogy szeretlek. És szerettelek is lelkem lángoló hevével, szerettelek vágyó szivem összes sóvárgásával, mert azt hittem, hogy te betöltöd azt a megmérhetetlen űrt, mely ;miatt hiába epedtem a boldogság után. És szeretlek most is, mert valamint a sötét bokrok alatt rejtező kis ibolya illatával magához vonza az embert, ugy vonzottal magadhoz engem szemeidnek fel-fellobbanó tüzével, a boldogságtól csak rebegni tudó ajkaid édes beszédével. Szeretlek, mert megbabonázott lelked tisztasága, ábrándos szemeidnek bűvös fénye s forrón dobogó szivednek lázas lüktetése. Te melletted elfelejtettem mindazt a sok bánatot, gyötrelmet, keserűséget, mely annyi kin égette szivemet dúlta, ölte szüntelen, a te szemeidnek fénye visszaSirolin r M a l*a TfidőbeteflségA, tosmsfc, szamárköhögés, skroftriozis, influenza etton uámtaUa tatár és onro* áftaJ aapoato aéánlra. értéktelen uttr« tótat m . Cm. Buel (MJe).