Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-09-01 / 35. szám

1907. szeptember 15. BALATONVIDÉK 5. lyesen- nevezni szokták — mesterség. Hanem, hogy valaki mester lehessen, talán előbb tanoncnak kellene lennie. Ez sem elég. Maga a tanonc is csak tanulással lesz mesterré. Szabályozni kell a revízió keretében a tanouckérdést is. De magának az iparostársadalomnak is közbe kell lépnie. Tanoncottbonokat sürget Szterényi államtitkár is, mint a tanonciskolák kiegészítő lészeit. Ebben járjon elei maga az iparosság, hogy szakképzett munkás és vallásos iparosnemzedék lépjen a küzdőtérre — akkor a magyar ipar nem volt, hanem lesz. Nem kis elégtétellel és lelki örömmel olvastuk Szterényi beszédét. Evek óta hangoztattuk mindazokat, miket, Szterényi Pécsett elmondott. Amik minden iparo> óhaját is képezték. Sokáig várta a kisiparosság ügyének felkarolását. íme ennek nnpja is elérkezett. Pées felől kezd pirkadni. Szterényi csak szócső volt. _ kormány uj ilatkozot.r. meg általa. Most már c-ak HZ Ígéret, beváltásáról lehet szó. Ez iránt pedig nem lehet kétség. Kisiparosságunk türelmes várakozása bizonyára meghozza méltó jutalmát, a kisipar hathatósabb támogatását és előmozd'tását a kormányzat részéről is. Színház. E héten már csak a zóna előadás látott, telt házat, rendes helyárakkal csak félig volt a ház. Szombaton Németh János jutalomjátéka volt., Kövessi Albert >Goldstein Számit ja került színre. Ezen előadás telt. házat érdemelt, volna, mert a szereplök ügyesen játszottak. Német a címszerepben jó alakítást, nyújtott. Mint kitűnő komikus e neki való szerepben ügyes mókáival, mulattató ötleteivel állandóiul derültségben tartotta a közönséget. Osztozot t vele a sikerben Cserei Virág Toncsi szerepében. Kedves jelenség volt Szilágyi Erzsi (Nelli) s Raskó, mint Kádár Teréz. \ Vasárnap Lukács} Sándornak a »Veres haju« c. népszínművét adták szépszámú hallgatóság előtt.. A cimszei epbeu (Szilaj Kata) Zoltán nyújtott jó alakítást. Szép énekeivel s ügyes játékával a közönség élénk rokonszenvét vivta l>i magának. Kedvesen adta szerepét, (Boglái Zsófikát) Szilágyi Erzsike. Németh mint mindig, ezúttal is jó volt. Hétfőn Breiterer és Stransz operetteje, »A milliárdos kisasszony « került színre zónaelőadásban telt ház előtt.. A hót színházi eseményeinek fénypontja volt kedden Porzsolt Kálmánnak egy uj darabja >Az asszonyt c. nógyfelvonásos társadalmi szinmű. Az ügyes tollal s nagy óletismerettel megirt színmüvet, melybe irója nagyon is sok bölcselkedést vegyitett, színészeink igyekeztek tőlük telhetőleg jól előadni. A modern asszonyt elég hűen alakította Raskó. Ez estén bebizonyította azt, hogyha komolyan fogja fel szerepét, élvezetes alakítást nyújthat,. A férj szerepét Kemény adta a tőle megszokott, igyekezettel. Szilágyi Erzsike (Etel) ez estén megint nagyon kedvesen játszott. Makai is jó volt. Szerdán zónaelőadással cabaret, volt. Az elősdást Makai nyitotta meg couplókkal, mit a közönség megtapsolt. Másodiknak Des Roseaux egy felvonásos vígjátéka »Az egérke« került színre. Cserei (Bertha özvegy) és Kemény (Albiuos ügyvéd) a kö zönséget állandó derültségben tartottak. Ennek befejeztével Grieg Eduárd >Kolostor előtt« c. zenei jelenetét adták Zoltán (Egy leány) és Bar«bá*uó (Apáca fejedelemné), az előbbi szépen énekelt A negyedik szám Németh János conpléja volt,. Német rögtönözött coupléivel, melyek helyi vonat,kozá suak voltak, a közönség viharos tapsát érdemelte ki. Többször visszahívták. Ezután Raskó »A gyilkos levé'« c. monológot szavalta ügyes gesztusokkal s jó hangsúlyozással. A közönség öt, szintén megtapsolta. Utolsónak Offenbach bájos zeuéjü operetteje >A varázsbegedü« került színre. Mindhárom szereplő ügyesen adta szerepét. MaIliién apó Kemény volt. Georgettet Zoltán, Antalt, Cserei személyesítette. C-idtcrtökön Zoitáu Houka jutalomjátékául Sullivan két felvonásos operetteje »A mikádó< került szinve. Zoltán Katiska szerepében nagyon rokonszenves volt s szép énekeivel sok tapsot, aratott. Sikerrel állták meg heljüket Németh (Koko), Szilágyi Dezső (Mikádó) ós Cserei (Jum-Jum.) Pénteken este Cferei második jutalomjátékául »A víg özvegye került szinre zónaelőadásban telt ház előtt. Szombaton már nem volt előadás Ma, elsején Zalaegerszegen játszanak S/.ilágyiók. H ÍREK. — Személyi hirek. Bálás Lajos rozsnyói megyéspüspök a hót, elején Csáky Károly gróf váci püspök látogatására városunkba érkezett. A püspök ur a péosi katb. nagygyűlésről jött városunkba s egy napi itt tartózkodás után székhelyére utazott. — Takách Imre főszolgabíró ma kezdi meg hat hétre terjedő szabadságát, Távollétében a hivatalt Skublich Ödön dr. szolgabíró vezeti. • — Uj kanonok. Megemlókezt.üuk rnult számunkban arról, hogy Őfelsége Simon György dr. veszprémi püspöki titkárt, a veszprémi székeskáptalan kanonokjává kinevezte. Nekünk irják, hogy egyházmegyeszerte kevés kinevezés keltett nagyobb örömet, mint az uj kanonok uré. Jeles tulajdonai mellett, szeretetreméltó egyénisége a tisztelők nsgy számát szerezte meg számára, ki nagyfelelőssógü uiskrécionális állását, mind kegyelmes főpásztorunk megelégedésére, mind az egyházmegyei papság legnagyobb elismerésére töltötte be. Ami bennünket, zalaiakat illet, örömüuket csak fokozza az, hogy e szép kitüntetés az uj kanonok úrban egyik kedvei fö dinket érte. Az uj kanonok ur ugyanis a zalamegyei j Gelsén született 1863. febr. 15-óu s igy legszebb korában 44-ik életévében érte a királyi kegyes kiLüntetés. 1887. aug. 7-én szenteltetett pappá. Két évi káplánkodás után 1889-ben püspöki könyvtáros s ugyanezen évben a veszprémi szemináriumban az egyházjog és történelem h. tanára lett. Tanítványai szeretettel rajongták körül fiatal tanárukat s hogy mennyire méty és őszinte vonzalom fűzte őket, hozzá mutr tja, hogy évi találkozóik alkalmával mindenkor a legnagyobb szeretettel gondolnak vissza fiatal kedves Uuárnkra. 1889-ben szent széki jegyző, 1898 ban püspöki titkár s szentszéki ülnök lett. 1905-ben Őszentsége a pápa tb. kamarása, most pedig O felsége székesegyházi kanonokká nevezte ki. — Egyházmegyei hir. Megyés püspök ur Önagyméltósága Joó Jáuos vörösberényi plébánost, sz'széki ülnökké nevezte ki. — Adomány. Festetics Tassilo gróf ur ő excellenciája a taranyi templom és kántort,auitói lakás tetőzetének helyreálli! tási költségeire 400 koronát adott. A nagyben hordott fergetegeikkel mindent, mi szép, mi boldog. Nem akarok én ilyen fergeteget támasztani a te lelkedben, nem akarom, hogy a sorvasztó bánat kínjai tépjék újra szivedet,. Hiszen, ha neked nincs nyugalmad, akkor nekem sincs máireményem, de vonz, ösztönöz valami, hogy visszatérjek hozzád, hogy visszaálmodjam azt a boldogságot, mit valaha melletted nem tudtam megérteni. — Tudom én, hogy sokat, nagyon sokat vétettem ellened, hogy szétzúztam a boldogságodat, hogy megsemmisítettem minden reménységedet, hogy tönkretettem álmaidnak káprázatos tündérvilágát, de azért szerettelek. Igen szerettelek lángolón, forrón s mikor azt hitted, hogy az én lelkem fagyos, hogy az én szivemet jégpáncél boritja, az én lelkem tele volt boldogsággal. Miért is nem maradt ez mindig igy ? Miért van most olyan zord hideg ott, hol valamikor a boldogság fénylő napja árasztotta tündöklő sugarait? — Igaz, bogy nem állandó semmi a világon, hiszen lebullanak az égről a csillagok is. Igaz, hogy ami elmúlt, az többé vissza nem jő. De nem alkotnak-e az emberiség régi nagyságának leomlott remekeiből uj épületet, mely talán még sokkal tetszetősebb, mint a régi volt ? Igaz, hogy a széttépett bimbó szirmait nem lehet újra összerakni, de nem arra való-e a virág, hogy betöltse illatával a levegőt ? Nem jön-e vissza a dalos madár az elhagyott ligetbe, ha kizöldül a fák levele ? Nem susog-e a szellő ép oly édesen a lombok között, mint valamikor régen ? Miért, óh miért nem lehet hát visszaálmodnom azt a boldogságot, mi hajdan betöltötte a mi világunkat, mi elvonuló, fényes tündérálomként lebegett valamikor a mi szemeink előtt ? — Ennek az eltűnt boldogságnak a vágya gyötri az én szivemet, ennek a boldogságnak a megszűnte kínozza most az én lelkemet, mely még mindig óhajt, remél valamit, mi világító fáklyája, melegítő, fényes napja, vezérlő csillaga legyen az élet forgatagában. Igen melegítő sugárra, tündöklő fényre ,van szükségem, hogy megszűnjék fájó lelkem vak éjszakája, melyből nem találok kivezető ösvényt seholsem. Fényt, sugárt, meleget szomjazom, hogy tavasz legyen mégegyszer az életemben, hogy virág nyíljék körülöttem újra, hogy repeső boldogsággal hallgathassam a csalitban rejtőző bánatos filemile bus dalát. — Azért vágyódom utánad, hozzád, hogy megujuljon életemben a tavasz, hogy légy az én tündöklő napom, vezérlő fényes csillagom, Azért hullanak az én forró könnyeim, hogy megharmatozzák az újraébredő szerelem feslő rózsabimbóját. Azért sóvárog a szivem, hogy újra láthassam elmúlt boldogságom régi, kedves tanyáját. Azért lesem a magasan szálló felleget, azért hallgatom a szellőt, azért kérdezgetem a csacsogó csermelyt, hogy megmondják, vajon nyilik-e nekem még virág, lesz-e nekem mégegyszer kikelet újra. — Miért nem jössz hát vissza hozzám, kit ugy óhajt a szivem, kit ugy vár a lelkem ? Miért, engeded, hogy, amikor színeit veszti az erdő, mikor a borongó ködben halkan, zizegve hull a fák levele, ősz boruljon az én életemre is ? Miért kell nekem szerelem, boldogság nélkül várnom a szállongó ködből előtörő napot, hogy megmelegítse, felélénkítse már-már megdermedő szivemet ? — Miért ? . . . Miért. . . Lassú szellő ringatja lebegő szárnyán a nagy hársfa lombjait s a foszladozó ködből előtör a nap fényes sugára, mire biborszinbe öltözik a még előbb borongós, kísérteties tájék. Az elsárgult levelekről csillogó gyémántként hull az éjjeli köd szülte harmatcsepp, mintha ő is siratná az elmúló szép napokat, a lehullott virágot, a zizegve hulló elsárgult leveleket. A lomhán hömpölygő folyam vizéből ki-kicsap egy fehórtarajas játszi hullám a hársfa tövéhez, pajzánul végig csókolja a még álomban ringatódzó parti virágok lehajló leveleit, de csakhamar fázva, dideregve omlik vissza anyja kebelére. Nincs már derű, nincs már melegség. Fagyos már a dérverte virágok csókja, dermesztő a lehajló, kókadó levelek hideg ölelése. Nincsen már illat, mitől a döngicsélő méhecske megittasulva örömmámorba merülhetne. Kihalt, rideg, fagyos minden. Fázósan borzong össze elhagyatottságában a leány a hársfa tövénél, idegenül néz körül a haldokló tájon s dideregve búzza végig vértelen, fehér kezét lázban égő, tüzes homlokán. Szemei _— mintha Valamit látna — kimerednek, ajakán boldog mosoly vonul végig, karjai