Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-02-10 / 6. szám

2 1907. február 10. nek. Munkához, állandó keresethez juttathatná a népek munkátlan ezreit, lezárhatná a nyomor s ikertestvére az elégedetlenség zsilipjeit s feltartóztathatná útjában a kivándorlást ! A vérveszteség mindig erőgyengülést okoz. Nagy erőt, a munkáskéz erejét tarthatná itthon a gyáripar terén forgatott tőke s menthetné meg a hazának. Jelszavas hazafiság helyett tetterős hazafiságban keressük a haza, a nemzet boldogulását. Ha őseink büszke öntudattal üthettek kardjukra : életünket és vérünket a hazáért ; nem mondhatná e a mai nemzedék : osztalékunkat a hazáért, a magyar iparért ? ! Nem feláldozni, nem is kockáztatni, csak gyümölcsöztetni kéri a haza ügye áldozatkészségét azon boldog fiainak, kiknek megadatott a forgandó szerencse, hogy az év e kevésbbé kellemes részében a pénztári nyereség, mint osztalék örömeiben részesülhetnek. A tulipánnyilás tavaszos ideje közeleg. Mikor tavaszodik a tettekben erős és áldozatos hazafiság ideje? Itt van ! Pénzintézeteink közgyűlési ideje megérkezett. A részvényesek kézhez vették a meghívót. Vájjon akad-e egy, egyetlen egy pénzintézet is, melynek közgyűlése a hazafias gyümölcsöztetésnek többszörösen ajánlt ily módját üzletkörébe bevezetné ? Vájjon akad-e ? ... . Pártoljuk a hazai ipart! Sajnos valóság, hogy a tulipán jegyében élve, napról-napra találkozunk oly kereskedők és iparosokkal, kik saját énjük erkölcsi kárára is, csekély anyagi haszonért, a minden kritikán alóli osztrák gyártmánynyal traktálják jóhiszemű vevőiket. Ha az osztráknak volt elég merészsége és még több arcátlansága a magyar utaz 31 kirúgással fenyegetni, miért ne tehetnénk mi is, kik tőle csak ringyet-rougjrot és kiengesztelhetetlen gyűlölet kaptunk Csak gyávas^guukon mulliatik. A.z idegen szemtelenséggel szemben legyünk megtorlók s ne áltassuk magunkat nemzeti fajjellegünkkel : az ellenségünkkel szemben mindig tanúsított gavallériánkkal. Ha nem bántjuk őket, létükről soha tudomást nem szerzünk, ez fogja majd őket legjobban bántani. Nem-e önmagunk gyilkosai vagyunk, a mikor magyar pénzen idegen gyártmányt fogyasztunk ? Szocialistaluk c*ak az irigyelt tizezerholdakon legeltetik szemeiket, s így nem látják meg, hogy hazánk nem zetgazdasága azért pang, mert nincs magyar iparunk és kereskedelmünk. A kivándorló százezrek mit keresnek az idegenben? Azt, amit nálunk hiába keresnek : fejlődő, illetve kifejlett gyáripart. Ha hazánk öszszes kereskedői osak hazai gyártmányt árusítanának, iparosaink csak magyar terméket dolgoznának fel, ugy hihetetlen gyorsasággal szaporodnának gyáraink és ipartelepeink. S most ? Buknak nyakra-főre, mert nem tudunk élni idegen gyártmány nélkül. A mozgalom, mely a hazai ipart, és kereskedelmet szándékozik a rendes kerékvágásba zökkenteni, óriási mérveket öltött már is. Nemzeti kormányunk tőle telhető leg mindent megtesz, hogy a magyar ipar ós kereskedelem fellendüljön. Am, ne várjunk mindent a kormánytól, hisz fizikai leli tellenség, hogy mindenre kiterjessze Őrszemeit. Tán a »Tulipán Szövetségi-tői várjuk boldogulásunkat. ? Ez sem végezhet emberfölötti munkát. Hanem igen is osoportosoljunk városonkiu t, vidéken kint és kíméletlenül ostorozva az idegent, rendületlenül támogassuk a hazait. Tekintünk be egyes kereskedők üzletébe és először hazafiságunktól áthatott szeretettel s azután — ha ez nem használt — kíméletlen meghurcoltatással ós mellőzés-e' iparkodjunk vele megértetni, hogy Magyarország anyagi jóléte szoros összefüggésben van az ö hazHfiságával. Tán nem elég jó a hazai gyártmány ? Tán nem elég Ízléses annak kiállítása ? Tagadom. Minden jo, ami magyar ! Nem e Isten parancsolja, hogy bármi elvetemült is a szülő, bármi rossz is hozzánk, azért tisztelni, becsülni, szeretni és támogatni kell ? Aki nem így cselekszik Isten büntetését, ós embertársai méltó megvetéséi érdemli. Hazafias kereskedőiuk ós iparosaink bátran ^/.ámíthatnak a vevőközönség és a leghatalmasabb sajtó pártolására. Éf viszont. Ha azt tapasztaljuk, hogy mégis találkozna kereskedő és iparos, ki csupa dacból is tovább játszaná játékait, ugy ráhuzzuk a költő szavát : » . . . hamar játszottad el.c Amint olvastam, a mindig hazafias ós mindenki érdekét szivén viselő •Balatonvidéke minden e'öfizető iparos ós kereskedőnek havonkiíit k t izben megnyitja dijtalanul hirdetési rovatát. E« nem rekláiu akar lenni ! Nem üzleti fogásból csinálja, csupán alkalmat, akar szolgálni minden helyi ós vidéki iparos és kereskedőnek, hogy magyar gyártmányú árucikkeit, ismertté tegye. S ha mégis akadna — amit hinni nem akarok — iparos, vagy kereskedő, ki továbbra is árusítaná <iz idegen rongyot, kíméletlenül fogjuk ostorozui. Nem riaszt, vissza bennünket semmiféle ökölcsapás! Sőt buzdítani fog beunüuket ! Nem e jó lenne, ha ezentúl az »alázatos szolgája« (pedig dehogy alázatos) üdvözlés helyett azt mondauók : »Éljen a hazai ipar !« H L. Az Otthon-kör müvészestélye, Hetek óta tartot.tS mind a helybeli, mind a környékbeli előkelő közönséget lázas izgatottságban városunk egy ifjú, de életerős egyesületének, az 0tihon-körnek müvészestélye. Különös vonzó erővel bírt. a kö/önségre az estély főszereplőjének, Fráter Lórándnak fellépése, kiuek magyaros, huszáros temperamentuma, tiszta magyar lélekből fakadó népdalai és szívhez szóló hegedűje, mindenütt meghódítják a magyarul dobogó sziveket. A nagy arányok ban tervezett mulatság már kezde'ben fényesnek ós szépnek ígérkezett, amennyiben a rendezőség a legkitűnőbb eiöket nyerte meg az estélyen való fellépésre. Es ezen várakozásuukban nem is csalatkoztunk. Elmondhatjuk ugyanis, Recsegve, ropogva gyuladt ki azután a szentegyház fedele, megfosztván a rémült népet utolsó menedéké'ől. Őrült sikongassál menekül mindenki, amerre lát, a tűzbe, a pogány kardokba, a pusztulásba ! Csak Paksy Jób nem remeg. Az ő halálhoz szokott, vakmerő lelke nem retten meg a veszedelem láttán ; az ő kemény szive nem jajdul fel a vészes sikoltásoké a. Ájult nejét és kislányát elrejti az oltár háta mögé, maga p

jdig felfohászkodván a meghalt Üdvöziiőliöz, ádáz tigrisként csap rá a gyilkoló, rabló ellenségre. Szemének gyújtó lángját, kardjának súlyos ütését, nem állja ki az ellenség, hanem rabolt zsákmányával rémülten menekül a biztos halál elől, mely a halál angyalaként öldöklő várnagy fegyverére van irva. Hiába ! Hiába űzte az előrohanó nép a dulásban kifáradt törököt a Zala posványaiba, hiába gyilkolta le a rabul ejtett foglyokat ádáz kegyetlenül Paksy Jób, a várnagy, Zalavár elveszett, leégett, megsemmisült hosszú időre, majdnem örökre. Elveszett azonban más is. A duló csorda eltakarulta után hasztalanul kereste kis fiát Paksy Jób, hasztalanul rohant az égő templomba vissza a magához tért várnagynó, hogy a haláltói visszakövetelje drága szemefényét, a kis Gábor eltűnt a futó törökkel örökre. II. Huszonhét esztendő forgott le azóta a lomha idő örökké pergő orsóján. Huszonhét esztendő tele búval, veszedelemmel, usztulással és sanyarúsággal. Az Urnák 1600. esztendejében, okt. 21-én, miután Ibrahim basa tatárjai egész Letenyéig üldözték Mercoeur Eiilöp, flandriai herceg kiéhezett, elcsigázott seregeit, törökkézre került végre a dunántúli vármegyék egyik legerősebb védőbástyája Kanizsa is. Mosolyogva nézte bibor sátorából Ibrahim basa az elvonuló Paradeiser kevert népét és a nem várt siker fölött való örömében hat napi nyugovást rendelt az, ostromban nagyon megviselt seregnek. Eltek is az alkalommal a kimerült kontyosok ós nemsokára hangos lett az ozmánok lármájától nemcsak az összelőtt vár környéke, hanem a felégetett Rácváros rombadőlt falai között is vigan szürcsölték a paldonyai hegyekből rabolt uj bort Mohamed hivei. Csak Ali Musz>afa, Ibraliim fogadott fia, a janicsárok vitéz agája nem leli örömét a vigadók között. Az ő veszedelmekhez szokott lelke nem talál gyönyörűséget a renyhe dáridóban Nem találja jónak a habzó kupákban gyöngyöző fehér sárkányvért, hanem inkább felveti magát tomboló paripájára s végig száguldozza a vidéket, mely a leszálló nap aranyos sugaraiban tündöklik. Majd lasssitjn lova száguldó futását és lelke elkalandozik a mindjobban homályosuló vidék történetén. Miért dúlja a stambuli mindenható császár népe e szegény országot? Miére kell annyi jó vitéznek hitványul elhullania egymás kezétől hiába ? Miért nem lehet e nyomorgatott nép igazi ura annak a földnek. mit a hatalmas padisah népei hasztalanul igyekeznek hatalmából kicsikarni ? Miért ? . . . Miért ? . . . Amint igy gondolkozik, alig veszi észre, hogy lova sátora előtt megállott. Hirtelen leszáll, azután sötét gondolataival beletemetkezik sátora legmélyebb zugába. A bortól, dáridótól mámoros tábor végre elcsend-sül s mire a telehold előbújik a szélkergette felhők mögül, nem hallatszik más, csak néha-néha az imámok hangos kiáltása : Egy az Isten, Allah ! és Mohamed az ő prófétája. Azután csend lesz ismét. Hirtelen kinyilik azonban Ali Musztafa sátorának függönye s fáradtan, porosan fut be rajta egy török. — Allah legyen veled uram ! kiált a gondolataiból ébredő Ali Musztafa felé. — Es veled is Rusztem — feleié az — de mi okozta szörnyű felindulásodat, hogy alig birsz szóhoz jutni ? — Ne kérdezd azt most uram, hanem parancsold meg száz spahinak, hogy nyergeljen tüstént és induljon velünk s tiéd lesz a föld legszebb gyönyörűsége. Ali szemei egyszerre fellángolnak. Lelkéből elszállanak komor gondolatai s s alig birja lázongó lelkét lecsendesíteni. — Mondd Rusztem — szól azután — mi az, miről beszélsz ? — "ügy látom uram — monda az — nem akarod tudni azt, amiért elküldöttél. Haldd hát ! Parancsodhoz hiven, a mint portyázó csapatommal eljutottam messze a Zala-partján, sötét erdő mélyén egy emelkedettebb helyre értem, a melyen egy magas falakkal övezett palota van. A fa-