Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-24 / 12. szám

2 BALATONVEDÉK 1907. március 17. egyszer már a magyar nemzet ís látni s élvezni akarja fáradságának gyümölcsét és mindenáron ki akar bontakozni Ausztria fojtogatóan gyámkodó karjai közül s önállóan, mint független szuverén nemzethez illik, akarja sorsát rendezni s javait kezelni s annak gyümölcsét élvezni. Ezért nem kell neki 1917-en tul terjedő hosszú lejáratú kiegyezés, nem, annál inkább, mert az önállósághoz szükséges kezdőlépéseket már most meg kell tenni s nem szabad pillanatnyi kétséget fönnhagyni sem a nemzetben, sem az érdekelt fél Ausztriában, törekvéseink és elhatározottságunk komolysága és céltudatossága felől. Hát ha valami, akkor az a harc, az a szívós küzdelem, melyet a kormány a gazdasági kiegyezés ügyében most folytat Ausztriával, valóban nemzeti küzdelem. Igazi harc, a nemzet függetlenségéért. Mert a nemzet valódi, igazi függetlenségének kulcsa a gazdasági függetlenség. Ha ezt elérte és megalapította — kész a másik is. Mert politikailag is független nemzet csak vagyonilag erős nemzet lehet. Es nem győzünk csodálkozni egy különös tüneten. Feltűnő nekünk, hogy mig a lefolyt nemzeti küzdelem idején egyesek, testületek, városok és vármegyék szinte heroikus módon küzdöttek — a nemzet zöme mintegy lázban égett, szinte félelmes elszántság vett erőt a lelkeken, az előttünk már hónapok óta folyó nagy kiegyezési küzdelem, mely a két birodalom kormánya között tusakodik, eza gazdasági viaskodás,kormányunk e nagy harca, kevés kivétellel hidegen hagyja s közömbösen érinti a nemzetet. Most persze nem szállingóznak hangzatos jelszavak. Most a hideg észnek és komoly megfontolásnak van helye. Pedig a gazdasági küzdelem sorsa nemcsak e kettőt, a harmadikat — a szivet is kell, hogy érintse s annak legnemesebb húrjait hozza rezgésbe s a hazaszeretet hangját és érzéseit szólaltassa meg. Mert a kormány most folytatott harca is nemzeti küzdelem — a haza gazdasági függetlenségéért, mely — nem habozunk kimondani — van olyan fontos,, mint a magyar vezényszó, mert meggyőződésünk az, hogy amint gazdasági önállóságunkat és függetlenségünket elértük s ennek nyomán lelkesedésünk kellő súllyal bír, azonnal magától elkövetkezik a magyar vezényszó hajnala s a habt acht ! alkonya. Biharország nem szavazott bizalmat a kormánynak. De mivel akivétel csak erősíti a szabályt, ergó, az egész nemzet bizalma kiséri útjában a kormányt, mert az az ut, melyen ez a kormány most halad, előbb gazdasági, azután politikai függetlenségünkhöz vezet. Miért ? Azt, csak a jó Isten tudja, meg Apponyi gróf a kultuszminiszter, liogy a tanítók miért nem jutottak be az állami tisztviselők rangsorozatába. Mindegyik tanitó várta, mindegyik kérte és még sem sorozták be őket oda, ahova valók. A leglaikusabb emberek is biztosra vették, bogv az a lélekemelő munka — amit a tanítóság végez — a nemze'i uralom alatt megkapja a megillető helyet. Hogy felemelik a porból, hogy megtisztítják a rátapadt salaktól, hogy bevonják az elismerésnek fényes zománcával. A gyermekek nevelés-tanítása nálunk a porban fetreug talán egy évezred óta. ura kezében a jól ismert képet látta, majd mintha csak most ért volna be, jelenté, hogy a kocsi itt áll s lehet indulni. Ijedten kapta fel fejét Csetényi a hangra, mint mikor pajkos gyereket valami csínyen fognak, de hogy zavarát elrejtse, háromszor négyszer végigment a szobán — miközben a képet belső zsebébe csúsztatta — majd elrendezve minden ügyét, bucsut vett kedves otthonától, mely oly sokáig pótolta neki az igazi otthont s elrobogtak az állomásra. Otthon nagybátyja, Csengődy Tamás fogadta, ki alig engedett neki annyi időt, hogy a koporsót megnézhesse, már is vitte magával a kertbe, hogy ügyeiket elintézzék Csendesen susogtak a nagy rezgő nyárfák üde lombjai a krasznaparti nagy kertben s a folyó zsongó habjai felől szálló enyhe szellő édes illattal töltötte be a vidéket. Lenn a parton, a nagy topolyfa alatt leültek és sokáig nem tudtak egymáshoz szólani. Végre mégis megerősítette Csetényi elérzékenyült szivét s halkan megszólalt : — Mondja meg hát bátyám, hogy mi az, miért ide kellett jönnöm s ne hallgasson el semmit, mi a dologhoz tartozik. Csengődy egy darabig köhögött, mintha nem akarná torkát a hang elhagyni s aztán hosszan lélegzetet véve elkezdé: — Nem kellene hozzá sok szó, hogy a valóságot megtudd, de tudom, hogy az most neked nagyon rosszul esnék. Azért csak azt mondom, hogy ne érezd magadat itthon s ha szegény atyád sirjába szállott, ne keress itt többé semmit, mert minden másé lesz itt nemsokára. Nem akarom szegény atyádat kárhoztatni, de iiidd meg, hogy a birtok a napokban dobra kerül Csetényi lehajtotta fejét és hallgatott. Tudta ezt ö már régóta. Nem volt újság előtte, amit hallott De bátyja folytatta: — Tégy ugy azért, hogy a magad lábán megállhass, mert itt megmenteni való már nincs. Tudom, hogy nehéz lesz megválnod a helytől, mely szülőfölded, de az ember sokat elbir. Dolgozzál s az Ég megsegít. Gábor elővette zsebéből a hazahozott fényképet s mig azt nézte, szomorúan monda : — Igen, bátyám, dolgozni fogok, hogy boldoggá tehessem azt, ki nekem meg fogja adni a módot, hogy dolgozhassam. Csengődy keserűen mosolygott. Korándyékra gondolsz ? Próbáld meg. Csak azután ne fájjon nagyon, ha csalatkozni fogsz. S azzal bementek a házba, hogy még egyetmást elintézzenek. Jtistefelé, mikor a tavaszi nap sugarai már eltünedeztek a rezgő lombú t fák sudarairól, sirjába tették Csetényi Ádámot, a homoródi és árpádi birtokok urát. Eljött az egész megye szine-java, hogy jelen legyen a nagytekintélyű férfiú vógtiszteaségén s ott volt a Korándy Elvira is, apja, anyja karján, de szomorúságot, könnyet hiába keresett Gábor a szemében. Mikor pedig vendégei eltávoztak s ő maga maradt atyjának szobájában, az aszOlyan »ha akarom: látom, ha nem akarom: nem látom« féle dolognak tartja azt. a magyar ember. De csak némelyik magyar ember. Mert ma már hál' Istennek van olyau magyar ember is, aki a tanítót ezért a munkáért megbecsüli. Csakhogy az ilyen ember ritka : mint a jó módban élő tanító. Azért, hogy a tanítás-nevelés ugye a porban van : tudom, sokan a szűkös anyagi viszonyok közt élő tanítóságot, okolják. Azt mondják : nem tud felemelkedni arra a magaslatra, a melyen a tanítás-nevelés ügyének állania, kell. Kedves Olvasóim ! A tanítóképző intézet egyszerű embereket nevel. Auyagi és szellemi fegyelemmel végezi a munkáját. Az anyagiakban korlátot szab a növendék hajlamának. A szellemiekben, magas fokra emeli azoknak a tudását. A szellemi fegyelmet aképen gyakorolja, hogy a növendék lelkében az érzések tömkelegét egy iráuyba tereli. Vagyis a különböző érzésekből egyet, teremt.. Azért tanítja a növendékeket lélektanra, hogy a lelkek iráuyitására egy rendszert teremtsen. Ez a rendszer az, hogy növendékei a nemzeti művelődésért buzog]»nak. A növendékek az életben ezt a rendszert megtestesítik. Lelket öntenek a lélekbe. A magyar nemzetnek a lelkét. Ez a rendszer teszi azt, hogy a favágón*k a fejszéjét, a száutóvetőnek az ekéjét, az Írónak a tollát, a s.abónak a Kijét, a papnak a szónoklatát, a festőnek az ecsetjét, a zeueköltőnek a hangszerét, a szobrásznak a vésőjét azonos érzések vezérelik. Ennek az azonos érzésnek a megteremtése igen nehéz munka. A szobrásznak, festőnek, zeneköltőnek, stb.-nek könnyű nagyot, alkotni. Mindegyiknek előnyére vau az alkotásban, hogy kész dolgot, befejezett müvet szemlélhetett. A szobrász látott élö kart, a festő nyiló virágot. A zeneköltő hallotta, hogyan dudorász a kis leányka, hogyan tilmkóz a pásztorgyerek. A mikor a látott dolog a művészben felébresztette az alkotásvágyat,: akkor mindjárt meg lett, a kuruc nóta, meg lett a • Honfoglalást, meg lett a Mátyás szobor. Ami széppé, páratlanná tette ez-ket az alkotásokat : az az alkotó művészeknek a talon egy levélkét talált, melyben Korándyék örömmel tudatják leányuknak Kabos István honvédkuszái főhadnaggyal történt eljegyzését. Csetényi nem tudta végigolvasni a levelet. Arcát kezei közé temetve sírt, zokogott keservesen. De mikor a telehold bevilágította a sötét szobát s künn a krasznaparti kápolnában megcsendült az esti harangszó, erőt vett mégis mardosó fájdalmán. Végigjárta mégegyszer a nagy kertet, a házat, az udvart, leült a nagy rezgőnyárfák alá és nézte, nézte a Kiaszna vizében tündöklő holdvilágot. Letérdelt mégegyszer atyjának sírjára s imádkozott ott sokáig. Azután magához vévén atyja iratait és drágaságait, eltávozott hazulról. Eltűnt ; nem hallott róla többé senkisem. II. Badacsony-Tomaj egyik leggazdagabb gazdája, Arácsy Péter, künn üldögélt az oszlopos tornácban s jóízűen pöfékelt hoszszuszáru pipájából, mikor beköszöntött hozzá egy jól megtermett fiatalember. — Adjon Isten — urambátyám — jó napot. — Fogadj Isten — édes ócsém — fe* leli A rácsy — hát mi járatban vagy és honnan, hogy olyan porosak a csizmáid ? — Hát bizony urambátyám —- feleié az — szolgalegény vagyok s mivel hallottam, hogy itt még kellene egy pár dolgos kéz, hát én beállanék, ha urambátyámnak nem esnék ellenére. — Ha ebben a járatban vagy, ugy az; Isten hozott, mert hát rajtunk van a nyár