Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-03 / 9. szám
1907. március 3. B A L ATO JSTVTDÉK 3 ez a kérdés tárgyalva lett s mint már jeleztük, élénk vit.át is keltett. Ez a vita azonbau korántsem vitte előbbre a kérdés megoldását, sőt ismételjük, kárára volt. Állításunk bizonyítása céljából, de meg liogy mindenki élőit világos legyen az ügy jelenlegi állása, kissé messze kell vissza mennünk. A jelenlegi iskolaszék megalakulásáig, mi tudvalevőleg a mult nyár végén történt. Ekkor ajánlottuk ugyanis mi a leányiskola ügyét először az iskola«zék figyelmébe, leplezetlenül feltárva annak tarthatatlan helyzetét. Akkoviban szavunk —mint kiálló szó a pusztában — eleuyészett s viszhangra csak hónapok multán talált és pedig a legilletékesebb körben, a tanítótestület körében, vayy jobban mondva a leányiskolái tanítónők körében. A tanítónők ugyanis a mult év vége felé kczős elhatározással mozgalmat indítottak elhanyagolt és semmikepen meg nem felelő iskolájuk ügyének felkarolása érdekében s mivel meggyőződésük szerint iskolájuk fejlődése csak a fiú-iskolától való elválás vitán köve' kezh-tnék be, abbeli óhajuknak adtak kifejezést, hogy a leányiskola külön igazgatás alá helyeztessék. Felkérésükre Csathó Alajos iskolaszéki gondnok ügyüket az iskolaszék elé vitte, indítványozván az egyik gyűlésen, hogy az iskolaszék a leányiskola vezetésére külön igazgatói állást, szervezzen. Az iskolaszék mielőtt. határozott volna az indítvány felett, a tanítótestülettől kért véleményt, hol — mint tudjuk -- e kérdésben nem tudtak egyhangúlag megállapodni s igy történt azt ni, hogy kétfelé vélemény is érkezett, az iskolaszékhez. A kisebbség külön véleménye az elválás mellett s a nagy többségé — el lene. Az iskolaszék egyenlőre nem bocsátkozott a kérdés tárgyalásába, hanem egy uj iskola építését hozta javaslatba a képviselőtestületnek, a fiu-iskola mellett, Idáig tehát igen szépen indult a dolog s az optimisták már-már, remény kedtek, hogy rövidesen dü őre jut. Ámde most jön a java. A képviselőtestület legutóbbi közgyűlésén tárgyalta az iskolaszék átiratát. A gyűlésen az egyik képviselő oly értelmű in ditványt tett, hogy a leányiskola adassék át az államnak, helyet az állami polgári leányiskolában kapjon, vétessék egy igazgatás alá vele s tegyen a város lépéseket az iránt, hogy ugyanott rrég egy óvónőképzőt, is állítson az állam, mely esetben a községi óvó is ott nyerne elhelyezést. Erre aztán a kérdést függőben hagyták, hogy meddig, azt csak a jó Isten tudná megmondani. Nyughatik békével, akár csak a kórházügy, egyhamar nem fogják megbolygat ni. A képviselők egész nyugodtan tehetik szivükre a kezűket s jó lelkiismeretlel elmondhatják : behatóan foglalkoztunk vele, megtárgyaltuk s nem rajtunk fog múlni, ha a megoldás késik, vagy tán el is marad. Ámde csak a vak nem láthatja ebből, mire volt jó a közbevetett indítvány. Elodázni a kérdést s az ódiumot majd az államra, illet ve a közoktatásügy i miniszterre hárítani. A kérdés megoldása alól ügyesebb kibúvót, valóban nem lehetett volna kigoudolni. Szinte gratulálni lehet hozzá. A miniszter előreláthatólag nem fog belemenni a részletben való átvételbe s ha tártyal is ez ügyben, eredménye netn lesz kedvező. Az pedig holt bizonyosra vehető, hogy az állatni óvónőképző felállításából semmi sem lesz. Epén elegendő óvónőképzőnk van már, melyek nemcsak, hogy el látni képesek a szükségletet, de évről-évre ijesztő mértékben növekszik tulproductiójuk s ezzel természetesen az állás nélküli szellemi proletárok száma is. Az pedig csak nem lehet az állam cél|a, hogy a proletariátus terjedését e ősegitse. De, ha azt az esetet, vesszük is figyelembe, hogy az eszme valahogy keresztül vihető lenne, az állani bizonyára oly mérvű hozzájárulást, kérue a várostól, melyen nem egy, de két iskolát is épiihetnénk. Ugy emlékszünk, egyizben — nem is olyan rég — egós>en más nézeten volt a képv selőiestület. Akkor semmikép sem akart? feladni az iskolákhoz való jogát, pedig előre látható volt, hogy azok fejlesztése idővel mindig ujabb és ujabb megterheltetést fog a városra róni, most pedig kínálgatja. Hja ! változnak az idők, változnak átnézetek. És mi okozta e nézetváltozást ? Egy ujabb pénzáldozattól való rettegés. Kulturális oélokra ugyanis nehezen nyilik meg a város kasszája. Egészen másként áll a dolog persze, ha pl. a villanyvilágításról, villamos vasúiról, vizvezetékről, balatoni-fürdőről stb. van szó. Ezekre van mindig pét.z a kasszában, de iskolára, az utóbbi időben nem igen jut. P^dig ha a balatoni fürdő fejlesztésére százezreket tudunk áldozni, az iskoláktól sem szabad megtagadni azt a néhány e^er koronát, mibe fejlesztésük elenged hetetlen kellékei időrőlidőre kerülnek. Ne keressenek hát a t. képviselő urak kibúvókat, hauem szavazzák meg az uj leányiskola költségeit ép oly buzgósággal ós lelkesedéssel, mint annak idején a százezreket a fürdő ós a villanyvilágításra megszavazták. Hogy a közre melyik bír nagyobb fontossággal, azt tán felesleges fejtegetni. (Folyt, köv.) Ismeretterjesztő előadások a főgymnasiumban. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendelete folytán a helybeli kath főgymnasium tanári kara minden szombaton délután 5 órakor ismeretterjesztő előadást tart, amelyen nemcsak a gymnasium tanulói, hanem a nagyközönség is részt vehet. Ezen szabadelőadások sorozatát a mult hó 23-án Papp László dr. főgymn, tanár nyitotta meg a Rákóczi kor történelmétől tartott ma^as szárnyalású és mindvégig lebilincselő előadásával. Hatásos volt ezen előadás már a tárgyát tekintve is. Hiszen még mindnyájunknak fülében cseng Magyarország nagy fejedelmének, II. Rákóczi Ferencnek tetemeit Kassára kisérő tárogatók kesergő nóiája ; még mindnyájunknak lángra gyul a lelke, ha rágondolunk, hogy a bujdosó Rákóczi, kit egykor saját nemzete tagadott meg, végre nyugodni térheteit a 200 év óta elhagyott édes hazai földbe. De lebilincselte a hallgatóság figyelmét az előadó egyénisége és az a kiváló szakértelem is, amely ezen magas szárnyalású előadáson végig lengett. Gyönyörűen iellemezte előadó a török háboiukban kimerült, a német által kirabolt, elcsigázott nemzet nyomoruságá', a porba tiport, megalázott nép keserűségét, melynek vagyonát, hitét, otthonát, még a lelke üdvösségét is elrabolta az idegen katonaság Kitűnően vázolta azon okokat, melyek gül a tündöklő napsugár, mosolygott ő is. — Jer Terentiusom —szólt mostan — menjünk fel az erkélyre és gyönyörködjünk a csillogó tó szemlélésében. Oly gyönyörűek a holdfényen azok a távolban látszó hegyek. De jer meniünk. S azzal megindult a lépcsőn felfelé. — Várj még — kiálta rá Terentius — majd először én felmegyek és hivlak, ha jöhetsz. Fulvia nem érté férje különös viselkedését, hiszen máskor együtt szoktak oda felmenni és amióta elhagyta a szüleit ott, a bájos Capri-szigetén, még sohasem látta őt ily különösrek. De hiába, Terentius már főnt van Ott fönn minden csendes. Még a szellő is elállt, hogy ne zavarja a természet méla csendjét Csak a falakon járó örök lépéseinek koppanása hallatszik a nesztelen éjben. Mintha nem is rejtené magában a néma éjszaka a legborzasztóbb veszedelmet. Sietve megy vissza nejéért s azután együtt nézik a fodrosodó habok csillogását a tó vizén s hallgatják a vadkörteíakon fészkelő gerle bánatos bugását. — Ulyan szép itt minden — szólal meg Fulvia — mint a mi édes otthonunkban, Caprin. Ha ránézek a tóra, mintha csak a mi örökké mosolygó tengerünket látnám. Mikor hallom a gerlék bugását és a fülemile panaszát, mintha ott lennék ,a nagy mandulafenyő sötét árnj'ékában. Es amellett ít t vagy meg te is. kit pedig ott oly sokáig hiába vártam. És szorosan simult férjéhez, mintha nem akarna tőle elszakadni soha. De amig férjét átkarolva tartja s szemével keresi annak tekintetét, fönn az őrtoronyban megharsan a vószkürt recsegő szava. Lenn pedig a nádas szélén lobogó lánggal ég magasan egy máglya. Azután kigyulad mégegy, aztán egy harmadik, végre ég, lobog mindenfelé az egész tájék és üvöltő kiáltások töltik meg az előbb még oly csendes éjszakát. Száguldó paripák dobogása hallatszik mindenfelöl, inig a táborban zöiögve, csattogva állanak rendbe a centuriák. Nehéz csapások hallatszanak aztán a nehéz kapukon, sistergő lánggal löpül egy-egy fáklya a falakon át, mig a támadásra készen álló őrség pajzsain jégeső módjára kopog, csattog a nyilak zápora. Terentius most lehajol a rémülettől összeesett nejéhez s leviszi karjain a homályos peristylbe. Magára ölti tündöklő fegyvereit, fejére csatolja rengő tollakkal diszitett aranyos sisakját s még egy — taán utolsó — csókot nyom az élettelenül fekvő Fulvia ajakára. Azután elrohan, hogy védelmére siessen a megtámadott tábornak. Mire azonban kiér a szabadba, már sistergő, recsegő láng fénye vakítja el szemeit s a kavargó fojtó füstben alig talál utat magának az egymással dulakodó küzdők között. Hiába ordítja alvezéreinek nevét, elvesz a hang a fegyverek csattogó zajában ; hiába öli halomra a támadó ellenséget, a lobogó lánygal égő kapukon áradatként tódulnak azok helyébe uj, meg uj csapatok. Már ég a pretorium, már lobbot vetett az őrtorony s füstölgő fáklyáikkal ördögi alakok rohannak ide-oda s utánuk láng lobban, tüz vöröslik mindenütt, amerre járnak. — Fulvia ! — tör ki most Terentius ajakán a rémes orditás. — Fulviám ! hol vagy! ? S azzal ölve, gyilkolva rohan az oszlopsorból nyiló átrium felé. Kardiára halál van irva s páncélának pikkelein eltompulnak az ellen sürü csapásai. Mire a holtak tömegén átveri magát az átrium lépcsőéig, vértől csepeg kardja, fegyverei s a fegyverzaj csattogásából csak egy ismert édes hang csengését hallja. — Terentius ime a tőröd ! — kiáltá Fulvia az eiőtte álló ellenség szivébe döfva az aranyos markolatú kis gyilkot. — így fogadja meg Fulviád a te tanácsodat. í pvólnflnirnk C 8^ nos cs aládi díszdobozokban 1 koronától LgVü1|JC1|J11U1v feljebb legnagyobb választékban kaphatók Sujánszky József könyvkereskedésében.
