Balatonvidék, 1906 (10. évfolyam, 26-52. szám)
1906-11-04 / 44. szám
2 BALATONVIDÉK 1906. november. 4 hogy azt egy közöshadügyminiszteri nyilatkozatra azonnal beadja. A parlament sem szavazó masina, csupán pénz- és ujoncliferálásra berendezve. Hanem tényező, valójában «tettekkel tényező,» mellyel előbb számolni tanácsos, mintsem valaki jámbor vágyakat nekieregessen minden reális alap nélkül. Azt is jó lesz megfontolás tárgyává tenni, hogy az áldozatkészségnek is megvan a végső határa, melyen tul már menni nem lehet megrázkódtatás nélkül. Azért hagyják csak Schőnaicli urék békében a magyart. Ne követeljenek tőle ujabb milliókat, főkép mikor követelésük a reális alapnak még csak látszatával sem bir. Vagy ha igen. Ha azt akarják, hogy a magyar nemzet gyári kémények lielj-ett ágyukra költse pénzét, akkor ezt csak nemzeti engedmények rekompenzálásával érhetik el. Ilyen értelemben nyilatkozott meg a «gyanuba fogott* magyar kormány és ez nekünk elég. Az ország kormánynidja s kincstárunk kulcsa jó kezekben van. Jó ezt nekünk tudni. Magyarország pedig nyugodtan alhatiJr, azaz nem dolgozhat tovább ipari és gazdasági megerősödésén. A községi elemi iskola állarpsitása. Néhány éwel ezelőtt szóba került az elemi iskolák államosítása. Tárgyalta ezt az ügyet, ugy az iskolaszék, valamint, a képviselőtestület. Sőt az akták fel le't.ek terjeszr.ve a szakminiszterhez is. A város — ha jól emlékszünk — depulációt küldött az akkori miniszter elé, hogy az államosítás ügye annál jobban biztosíttassák. A döntés megérkezett, még azon év őszén. Átiratában kikötött egyetmási. a miniszter s hajlandóságot mutatott az iskolák állami kezelésbe vételére, ha a város évenkint, 15000 K-t ajánl fel az államnak. A tárgyalások helyben megujultak és azzal végződtek, hogy a város 13000 K-t ajánlott, meg. Hogy e határozat fel lett-e terjesztve a mai napig vagy nem, arról tudomásunk nincsen, de azt tudjuk, hogy a minisztériumból erre vonatkozólag mi sem érkezett le. Nekünk — a helyi viszonyokból kifolyólag — nem volt, kifogásunk az államosítás ellen s kívántuk is, hogy a 2000 kor. külömbözetet adja meg a város, mert tudtuk, hogy jóval nagyobb áldozatot, kell még hoznia, ha iskoláját a modern kor követeléseinek megfelelően felszerelni ós kellő számú tanítókkal ellátni akarja. Többszöri felszólalásunkat, a hivatottak nem méltatták elegendő komolyságra. Ha vetettek is ideig-óráig tartó hullámokat az érdek-körökben, de dűlőre nem vitték az ügyet. Ma ugy állunk, hogy azok az urak hirdetik az államosítás szükségességét, akik akkor makacskodtak. Az utóbbi képviselőtestületi gyűlésen is hallottunk hangokat, amelyek visszatérnek kivánatainkhoz és a város érdekében valónak látják az iskola államosítását. Ha adatok állanának rendelkezésünkre, azokból bizonyit.anók be, hogy 7 mily kárt szenvedett fcz iskola tantestülete, kiváltképen a város fbiánoiája az által, hogy a kiadások egyre nagyobb arányokat öltöttek s tanítóinknak mégsem ny ujthalunk annyit, a mennyit iskolázottságuknál s liiva'alukuál fogva megérdemelnének. A községi adópóilék 40%-ról 43 ra majd 48 B/io°/o _ 1' a emelkedett a különböző természeti szükségletek által. E mellett, sulyosbitólag hatottak az iskolára fordított ujabb százak vagy mondhatjuk ezrek is. Ne halogassuk tehát az iskola államosításának ügyét, ha égetően érezzük, hogy az államosítással nagyobb tehertől menekülne meg a varos. Nagy kórdós merül fel a jelen esetben. Ugyanis hajlandó lesz-e a kormány ugyanazon feltételek alatt átvenni iskoláinkat, amelyeket akkor szubott ki, megjelölésével a határidőnek, amikor az államosítást befejezettnek tekintette. Meg kell kísérelni. A felterjesztéssel ártani nem fogunk, de régi kívánságunk menne teljesedésbe, ha sikerülne az államosítás. Mi nem akarunk sem a képviselői estületnek, sem az iskolaszéknek feltételeket, részletes javaslatokat előterjeszteni, ciak hírlapírói kötelességet teljesítünk, ha az államosítás iránt, a kellő lépések megtételére ez uton felhívjuk az illetékesek figyelmét. Nehogy újra feled rsbe menjen az államosítás szükségessége, egyesek által vélt kicsinykedések következtében. Mi hisszük, hogy hazafias kormányunk nem zárkózik el kérelmünk elől. Zalamegye Rákóczi ünnepe. A magyar nemzet dobogó szívvel ós kegyeletes érzelmekkel várta Ríkóozi- és bujdo-ó társainak hamvait.. Másfél századnak kellett elmúlnia, inig a megtört, kizsarolt nemzet ismét talpra állhalott azok elleu, akik ellen Rákóczi híres, neves kutucai oly vitézül küzdöttek. Az a nap, melyen a bujdosók hamvai magyar földre értek, fóuybeu, pompában mesésen gazdag volt. Egy sziv volt e napon egész Magyarország, tele érzelmek melegségével, őszinteségével. Egy kar volt az ország miudeu népe, mély rokonszerel,et.iel ölelte magához a bujdosók hamvait rejtő koporsókat. Zalavármegye, ez a minden izében tősgyökeres manioipium sem hiányzott az ünneplők nagy sokadalmából. Ott voltak Batthyány Pál főispán vezetése alatt a vármegye nevéhez méltóan nagy számmal, díszben, fényben, a többi vármegyékhez hasonlóan. * Keszthely. Városuuk szép ünnepség keretében rótta le október 29 ón Rákóczi és bujdosó társai iránti kegyeletét,. Már a reggeli órákban a város lobogódiszt öltött, hirdetve a nap hazafias jelentőségót. Az üzleteket bezárták, a bíróságok nem lüztek ki tárgyalásokat. A kereskedelem szüuetelt. Igazi ünnepnap volt. Délelőtt 8 órakor a közönség a népoktatási tanintézetek által tartott Rákóczi-ünnepen volt jeleu. Az ünnepélyen a kokárdás tauulók alkalmi dalokat s szavalatokat adtak eló. A tanítók az ünnephez méltó beszédeket mondottak, móltaiták Rákóczi és társat hazafias érdemeit s a hazaszeretet jelképének mutatták be a dicső Rákóczi fejedelmet. 9 órakor zúgtak búgtak a huraugok, hirdetve a szent-misét A kath. templom a szorongásig megtelt az ájtatos hívőkkel. Az oltárt és ravatalt Festetics Tassilo gróf ut őnagymóltósága diszvirágokkal ós délpálmákkal diszittette fel, a templom bejáróját Henc Lajos nyug. polg. isk. rajztanár által festett, címer ós fekete drapéria díszítette. Ott, voltak a városi hatóságok, az urodalmi tisztikar, egyesületek, testületek zászló alatt A requiemet Dunst Ferenc dr. apát plébános szolgáltatta sub infula. Az ének- és zenekedvelők egyesülete Eckhardt. Antal ünnepi Requiemjét nagy ihlettel adta elő. Az absolucio után tárogatón orgonakisérettel a Gályarabok imá-ját adták elő Kéiszery Géza ós Eckhardt — Ej no, — mondja mennyiért viszen bé ? Letette a babát s gondolkozva vakarta meg a füle tövét. — Hát, ha már ugy meg van szorulva : nem bánom, négy forintért beviszem az urat. Ez a szokatlan borsos ár sehogysem volt kedvem szerint. Az én szerény napidijamból nem igeu futotta, kivált ha még haza is akartam vinnb valamicskét. Szinte indulatosan vágtam a szavába : — Az sok lesz, atyafi! — Sok az urnák, de nekem nem sok. — Dehogy nem! Nagy pénz ám négy forint innét a városig! — Már pedig én alább még a kapuig sem megyek ebben az időben. Különben lássa! S újból fölvette a baltát, hogy a munkáját folytassa. Elpróbáltam mindent az én emberemmel, de nem használt semmi: csökönyösen megmaradott a négy forint mellett. Sőt utoljára ugy tett, mintha haragudnék. Megemelte a hangját s teli torokkal kezdett magyarázni: — Hiszen most csak a ba'avásái i hegyen kihajtani is megér két, forintot; az ákosfalvi hágón pedig két forintért sem hajtok ki szívesen ! Hát aztán a többi ut még hol van ? Apránként mind jobban-jobban megkötötte magát s egyre kevesebb lett a reménységem, hogy elálljon attól az ártól, a mit először kimondott. Egész vitatkozás fejlődött ki köztünk: mindenikünk támogatta ezzel is, meg azzal is, a maga igazát. Hanem azért csak az lett a vége, hogy Sallós Mózes uram disputálás közben olyan dologgal hozakodott elé, ami egyszerre elvágta a vitát. — Uramfia, hát olyan sok négy forint ? — mondá a csűr végéhez mutatva— Hiszen ha onnat béviszek egy szel-érderéknyi fát: azért is kapok négy forintot. Odébb a csűr oldalához csakugyan egy rakás felhasított fa volt támogatva, a mit ez a fával kereskedő székelyeknél szokás. Azért támogatják oda, hogy jobban megszáradjon s ugy vigyék a városba eladni. Amint megpillantám a fát, hirtelen egy szerencsés gondolatom támadt. Félbe hagytam az alkudozást s egyébre fordítottam a szót — Hát jól van. Majd másként segítek a dolgon. Hanem tudja mit, atyafi ? Nem szállitna nekem egy szekér fát? Ugy látom: jó száraz. Kémlő tekintettel vizsgálta kereken az eget s kissé gondolkozott. Azután rövidesen felelt" — Azt már megtehetem, — S hogy' egy szekér ? -- Az is négy forint. Kevesebbért nem érdemes megtenni az utat. — De nekem mos t. lenne szükségem a fára. — Az a legkisebb baj ! Mindjárt megrakodom s estére ott leszek. Ez ellen nem lehetett semmi kifogásom. Kezet csaptunk s megmagyarázva a lakásomat, felpénzt adtam neki. Aztán elballagtam a falu végén levő fogadóba s ott ültem csendesen. Alig mult el egy óra, mikor észrevettem, hogy az én emberem a megrakott szekérrel döcög már lefelé az uton. Ugy intéztem, hogy mire a fogadó eló ért: akkor léptem ki magam is a kapun. Sallós Mózes uram mihelyt meglátott ott a kapu előtt, megállította tüstént a lovait. Most egészen más ember volt, mintha merőben kicserélték volna. Mint valami régi jó ismerőshöz, nyájasan szólt le hozzám a szekérről: — Tyüh, hát az ur még itt van ? - Falatoztam a fogadóban. — Na jöjjön, üljön fel ide mellém a szekérre. Ha már ugy is megyek, magát is elviszem. — Mennyiért ? — Ne bán'suk azt! Nekem is jobb: legalább az uton eldiskurálgatunk. S miután felültem, jókedvűen sújtott a sárgákra: Gyí, na! J. Ö
