Balatonvidék, 1906 (10. évfolyam, 26-52. szám)

1906-11-18 / 46. szám

1906. november 18. 3 Ezzel szemben a kiépítési összeg törlesztési részlete 14.300 korona, a felhasznált, áram, a személyzet fizetése, anypgi kiadások 17,680 korona, javításokra 3450 korona, összesen 35,430 kor. kiadás áll. A remélhető bevételt tehát, a kiadás 5190 koronával haladja meg. Tekintve azonban, bogy e fentebbi számitás kedvező idő esetére van alapítva, azért ily óriási és részben bizonytalan teher vállalásával szemben csak ugy hajlandó a cég az üzletet megkötni, ha óvenkint legalább 12000 korona hozzájárulást tud magának biztosítani. E hozzájárulást a következőkép véli megoldhatónak. A hévízi fürdőbér'eség, tekin'ettel arra, hogy neki a vasút kiépítése föérdeke, évi 7000 koronával subvencionálhatná a vasutat, mely kiadás bőségesen megtérülne a fürdő fokozottabb forgalmából, látogatottságából. A vármegye a kocsiút, kímélése folytán a fenntartási átalányból 500 koronával, a m. kir. posta a hévízi posta szállításáért szintén 500 koronával játulhatna óveukint, a biztosítási összeghez. A még hiányzó 4000 koronát a város biztosíthatná, mely összeg remélhetőleg megtérül, a tiszta jövödelem 50°/

0-ából, melyet a cég a városnak a bérlet egész tartama alatt biztosit. Mivel a tételes költségvetés csak e hót folyamán fog elkészülni s elbírálásra a városnak megküldetni, addig is, hogy a vasútnak a jövő év május elsejére leendő elkészítését a kiépítési engedély körüli eljárás ne késleltesse, kéri előadó a felhatalmazást, arra, hogy a minisztériumnál a cég az engedélyezést kieszközölhesse. A bizottság mindvégig élénk érdeklődéssel kísérte az előadást az ügy érdemleges tárgyalásába azonban csak a tételes Írásbeli költségvetés megérkezése után volt, hajlandó bocsájtkozi.i, az engedély kikérésére azonban a felhatalmazást, megadta. Bejelenti ezután a cég főtitkára, hopy az épülő villanyvilágítás a jövő óv február elsejére, legkésőbb 15-óre lesz végleg befejezve. Mi a magunk részéről csak annyit füzünk még hozzá, hogy teljes bizalommal viseltetünk a bizottság iránt, s nincs kétségünk az iránt, hogy ez ügyben megtartandó tárgyalások során sikerülend a helyes középutat megtalálni s mig egyrészt a cég hozzájárulási követelése fog némileg redukálódni, másrészt az emlitet.t tényezők sem fognak ridegen elzárkózni a méltányos hozzájárulási összeg viselésétől. A becsületes muqka jutalma. (Cselédjubileura Szentgyörgyvárott) Magasztos, hogy ne mondjam fenséges érzés tölti el keblemet, a midőn látom, liogy a becsületben eltöltött munkásság mily fényesen vau honorálva. Igen, én csak a becsületes munka jutalmát pártolom. Napjainkban — sajnos — gombaként elszaporodtak az úgynevezett száj-munkások, vagy még jobban a munkátlanok tábora ; kik féltve őrzik (szerintük) a munkásnép érdekeit, de csak azért,, hogy dicstelen üzletük meghozza a kívánt jövödelmet. Fennen hirdetjük, hogy kultúrállam vagyunk ! A statisztika győzött meg bennünket erről. De megdöbbenve látjuk HZ életben, bog}': >Aki bírja, marjat, sajnálatos elvének kell meghódolnunk, Ma már munkának csak a tégla darabolást, a cipőkészitégt, a koffer-hordást st'o. hasonló fizikai munkát, tekintik A szellemi munka az semmi. Tehát — kérdem — ezek után: kulturállam vagyunk-e? Ne feleljüuk, mert a hazugság bűnébe esünk. Lehetnénk azzá, ha nem lennénk gyengék ; ha meg tudnánk küzdeni az előítéletekkel, ha nem fóltenők a saját positiónkat — ha kell — feláldozni. A tömeg már a veleszületett csekély intelligenciájánál fogva, nem kíméli a mások érdekeit. Nem lebeg szeme előtt a haza, (mert, hát ő ilyet „nem ismer) az embertársai boldogulása. Ö csak a jelennek él. A múltra fátyolt vetett, a jövő elé torlaszt emelt. Szellemi tekintély, örökösödési jog, hivatali positió, mind üres frázisok előttük. Fő a hallatlan nagy munkabér s ezzel szemben minél több munkaszünet. Nem. Nem kesergek tovább, szegény hazámat, fenyegető csapás alatt. Bizom az Isten véghetetlen igazságában, ki annak aki hazát, nem ismer, az örök hazában sem biztosit helyet. Bizom a törvényhozásban, bizom a törvényeinket végrehajtó tisztviselőink energiájában. Talán a kétségbeesés lelki-betegsége ölné meg lelkünket, talán a fizikailag erős (bár erkölcsileg lenne az !) táborhoz csatlakoznánk mindnyájan, ha nem látnók elég világosan, hogy a tisztességes munka fizetve, elismerve és végül jutalmazva vau. Könnyekig megható ünnepségnek volt fül ós szemtanuja Szeutgyörgyvár község f. hó 11-óű. Sebestyén Gábor, ki Oltay Guidó szentgyörgy vári uradalmában 33 éven ár, hűségesen szolgált, mint, uradalmi gazda, a magas kormány által díszoklevéllel és 100 korona pénzjutalommal lett. kitüntetve. Az ünnepséget, megelőzőleg szentmisét hallgattak, melynek végeztével Hertelendy Józseí földbirtokos, a gazdasági egyesület megbízásából fényes beszédet, tartett, az ünnepelthez- Azután Szijj Alajos plébános az ő ismert fényes és mély tartalmú szónoklatával, — a mely a templom előtti téren tartatott, — elragadó hévvel ismertette, a munkásság becsét, a melyet Isten ós ember egyaránt, igazságosan honorál. Vannak — úgymond — lelketlen izgatók, kik a saját énjük előbbrevitele szempontjából tüzzel-vassal iparkod»ak|megdönteni azt az örök igazságot, hogy az ember munkára és imádkozásra van teremtve. Kell e ehhez kommentár ? Nem-e önkéuyüleg imára kulcsolódik az ember keze a tisztességesen végzett, munka anyagi élvezete után. A ki munkához erőt, egészséget. adott, annak neve legyen áldott. Mi az Isten után hálát adunk az egyházmegyénk nevelő-atyjának, ki nemcsak a hivatását, a papi hivatását, tölti be fényes eredménnyel, hanem mint társadalmi ember és mint sovinista hazafi feltótlen becsülóst, vívott, ki magának. Adjon a jó Isten minden községbe ilyen önzetlen lelkivezórt, akkor igazán meglesz cáálomban szendereg az egész hivalkodó világ, a mely egy maroknyi számban itt összeverődött. S mikor délutáni álmát alussza, térek vissza újra napi bolyongásomból s beletemetkezem szobám ablakának sürü repkényindái mögé, a könyveim közé ... s az emlékeim közé . . . Oh, mert feledni végkép soha sem lehet ! . . . Soha ! Még a szóban sem talán, hol pedig uj álmok s a hit vigasztaló boldogságának reménysége fogadnak bennünket. A természet szent ölén, melyet az Ur szeme táplál, figyel és őriz, ott száll fölöttem a nap. Még be sem törtek éltető sugarai a feuyölombok sötétébe, én már ott bolyougoin a sziklás magaslaton. Ott morzsolom el reggeli imámat néhány méternyi magaslatban a hegyi patak fölött, melynek ki a szabadra igyekvő vize lármázva, zakatolva futja kavicsos medrét, mintna, létjogát hirdetné. S igaza vau ! A hegytől kiszakadt forrás áthatol erdőnvölgyön, tulfutja a nyaraló telep kicsinyes területét, bedobja magát valahol egy nálánál hatalmasabb folyó medrébe s mint egyik részese más szerepet tölt be; úsztatja a belé dobott tömlőket,. . . később már csónakot emel, . . . malmot hajt s egyszer csak az erdei magányban senkitől sem láttatott kósza patak ott van valamelyik óceán mérhetleu víztömege kö zött s páncélos hadihajót emel s őrületes háborgásával megtáncoltatja az utasok ezreit, a kik ott, a viharos hullámok hátán tanulják meg csak igazán, hogy: van Isten ! Az ember sora is ez. A lassan fejlődő patak gyermekéveink példaképe s további képződésében is a mi sorsunk, pályafutásunk tükröződik viszsza benne. Nem szabad azonban felejt ni, bogy nem egyforma sikerek és működési tér jut ám az erdők patakának sem, minthogy az ember küzdelme is majd a hány, annyiféle. Szomjas homoktalaj, a nap sugarának forraló heve sokszor megállítják haladásában a patak vizét, mielőtt célhoz juthatott volna. A homok felissza, a napsugarak gőzzé, párává forralják, volt, nincs, eltűnt . . . s vagy a föld mélyében nyirkos rétegek között sár ós piszokban oszlik ezernyi részre szét a csillogó forrásvíz, vagy felhővé képződve ott borong a fenyvesek homloka körül, a hol született, mig cséppé folyósodva, újra oda hull vissza, a honnan elindult Akár csak én. Igy indultam el én is, vigan, reménykedve pályám kezdetén s aztán jött az ivós, szomjas homok, felitta lelkem erejét, . . . jött a perzselő nap, aszottá tetie bennem a lélek ambícióját,., nagyratöiést, . . . hitet, bizalmat az emberek iránt, az élet szeretetét s most én is, felhő ve alakulva, itt lebegek a fenyvesek körül, hogy majdan bekövetkező végemmel a föld beljóbe hulljak vissza, a nyirkos napsugaratlan rétegek közé, honnan eredtünk, mint a patak. Ez így van. A valónak igaz képe igy fogamzik meg gondolatainkban. Példák szülik a tanokat s e tanok nevelik meg az emberben a bölcselgőt, mely mindig a kezdet és a vég problémáján bogoz, ha vájjon összeköthetné e két szabit s vele, mint valami Ariadné fonállal kihatolhatna a tapogatás világából Nem szabad ! ! A mi tanunk meg van ! Isten, a Kezdet és a vég; mi csak porszemek vagyunk, melyek láncolatát képezzük a remek alkotásnak, az égi misztikum talányainak, a többit e'végzi fölöttünk az Ur, a hatalmas, a mindenek fölött szent és csalhatatlan Alkotó. Hallgatom a zene hangtöredékeit, melyek a telep sétányairól ide szűrődnek erdei rejtekembe, mint, valami fájó sóhajtás a múltból, Nem is tudnám számon adni, milyen hatással van rám a zene?... Mintha minden haugfutamot ismernék, mintha minden akkord valamire figyelmeztetne a régidőkből. Szinte sírok és nem tudom miért ? . . . Azt kell hinnem, hogy a zenemüvek csupa reminiszcenciák halmaza, kissé megcserélt, ütemekben; — amint, felzengeni hallom, egyben elkapja emlékezésemet s viszi, ragadja magával messze időkbe, érzem, tudom, hogy nekem jelent valamit az a hangfutam vagy trilla, csak a mult kuszált labirintusából nem tudom kikeresgélni az időt s az eseményt, a mik együtt belejátszottak az én történetembe. Óh, a zene a múltnak a nyelve, melyben megszólal hozzánk s e?ek a hangok, a múltból s a múltról olyan fájók, olyan nagyon fájók! — — El temet kezem mólyebbjére a vad fenyveseknek, hogy még ez a kapocs se maradjon meg, a mi ebez a szomorú földi léthez vissza von, maradjon meg nekem csak a csend s az elmélkedés arról a másik léukörről, a hol vigaszt nyer lelkünk a a múltért, jelenért s egész földi vezekléseért. Óh, ez olyan megnyugtató, olyan édes létérzet, hogy a világnak összes hivalkodó örömei, gyönyörűsége elmosódnak mellette, mint valami silány', csalfa álom. S ezt te adod a szivbe, te felséges, te magasztos Hit, melynek szálai benyúlnak a távol felhőgomolyokba s oda vezetik a gyengéket, a hol Isten kegyelme s szét-