Balatonvidék, 1905 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1905-10-15 / 42. szám

2 BALATONVIDftK 1905. október 15. Hanem a nag}

7 nemzeti viaskodás mellett ugyan e napon szemlélnünk kellett egy másik, de már igazán szánalmas viaskodást is. A zsebkendő lobogtatókét íme ! Mig a nemzet többsége élethalál harcot viv : alkotmányért s szabadságért : a zsebkendő lobogtató vitézek dacosan s értjük, keserű szívvel tüntetve, mmt hü szabadelvű támadva támogatóhoz illik, kivonulnak a nemzeti küzdelem szinteréről, az országházból s mennek nyílegyenest a szaszabadelvü klubba. Ott magukra csukják a'z ajtót s összeállnak programmot készíteni. Nekik a haza és alkotmánya mellékes, csak ők élhessenek. Harmincnyolc évig élősködtek a nemzeten s most ime ők akarnak a nemzet táplálói lenni, < hogy örök időkig a nemzet nyakán ! élhessenek. Hozzáfogtak a fekete I sárga nemzeti eledel alvás programúi 1 készítéshez. Vag}

7 kilenc csoport politikai szakácsot küldtek ki, hogy fő/.nék ki, mi is esnék jól amagvarnak, kinek gyomra már tul van terhelve eddigi kotyvalékukkal. Tisztelt szabadelvű urak. kár a sietségért. még kárabb a fáradságért, azon egyszerű okból, mert szabadelvű nemzetellenes eledelükből ugy sem fog kérni a nemzőt. Sohse törjék afejüket! Sohse viaskodjanak programmjukért. A' nemzetnek megvan a programmja, a mellett marad meg ha megkérdezik százszor is. Kár tehát a gond és fáradságért ! — Biztos forrásból vesszük a liirt, hogy Festetics Tassilo gróf a szabadelvű pártitól már szeptember havában kilépett; egyelőre azonban egyik párthoz sem csatlakozott. Kemenes Ferenc. (*) A veszprémi egyházmegyének ünnepe volt az simult, héten. Ketnenes Ferenc praelát us, püspök helyettes, veszprémi káptalani nagyprépost, a kitűnő egyházi szónok és lánglelkü költő ünnepelte áldozárrá szent,éltetésének ötvenedik évfordulóját. Vele ünnepelt e napon m-gyéspüspökünkkel élén az egész egyházmegye, mely büszkén vallja Ö magáénak. Hosszú csendes, de annál munkástibb s áldásos tevékenységében : elejét, nagy tud isát, egyházmegyénk és hazánk javárt kamatoztatta, költői alkotásai psdig nevóuek országos hírt, s dicsőséget szerzettek. Amilyen csen des és példás élete, oly csendben folyt le az emlékezetes jubiláris évforduló. De meleg és bensőséges Azzá tette megyés püspökünk ünnepi szózata s az a sze etetteljes ragaszkodas ós tisztelet, mely az aranymisés

( praelátust egyházmegye szerte környezi. Áldásos tevékenysége sokkal ismertebb, mintsem gyönge szavunk annak méltatására hivatott, volna. A legilletékesebben rajzolta meg ezt megyés püspökünk a jubilánshoz intézett főpásiztori, nielegazet etet tői áradozó üdvözlő soraiban. A tui szavunk csak gyenge visszhangja lehet a ua^y főpásztor méltató sorainak. Szívvel lélekkel csatoljuk Ö.iaayméltóságáuak üdvözlő sorailioz a miénket, kérve a Mindenhatót, hogy aranymisés nagy

7préposninkat egyházunk javára s a magyar haza s irodalom diszére még igen sokáig megtartsa, hogy láng*zavával s lelkes költeményeivel a jelen nemzedéket s a jövő reménységét, az ifjúságot hit és honszeretetrn oktathassa és buzdii hassa. Neve neiE csak a most élönemz.edék szivébe és emiékezelébe, de egyházmegyénk s a magyar irodalom történeiében is aianybetükkel vau és le*z beirva. Lánglelkének költői alkotásai akkor is ragyogni fognak, mikor iná" a mi gyönge szavunk majd elnémult. Tartsa I«ten Öméltóságát sokáig, Szerény üdvözlő sorainknak pedig nem adhatnánk méltóbb epilógust, minthogy lile gyés püspökünk üdvözlő soraival zárjuk s szavait visszhangozzuk. Alálib közöljük megyés püspök Urunk melfgszeretettől áthatott sorait: Néhány nap múlva Méltóságod amaz iinnepélyej nap félszázados évfordulóját üli, melyen, mint az Ur felkent, szolgája, első szent, mise-áldi>zatát, mutatta be Anuak. Aki, mint Mébóságod, e hosszú időközben mindig csík •zent hivatásának élt s aki e hivatásn ik, a papi és polgári pálya terén az egyház és a ha'/.a iráut lerótt, nemes, buzgó es Önfeláldozó szolgálatok hosszú sorával oly fényes tanújelét adta, az jutalmát, önmagában T-I álja, s K?OII lélekemelő öntudatban, hogy nem hiába élt, mert hivatalos ^s emberberáti működésének nyomait a közéletben, szive és elméje szüleményeit az irodalomban a késő utókor is mimi g hálásan fogja emlit^ni és méltó elismeréssel és dicséret tel tisztelni. DD ez nem ment fel minket, a kortársakat,, hogy M god elévülhatlen érdemeit. mi is hangosan ne dicsérjük, főt ez épe'i becsületbeli kötelességünkké teszi, i '"') akik ama sz-rencsében részesülünk, hogy Méltóságod, mint, szeretetünk és nagyrabecsülésünk méltó központját körünkben tisztelhetjük, e ntpon őszinte szerencsekivánatainkkal közeledjünk Méltóságodhoz, hálát adva a Mindenhatónak, aki oly kitűnő testvér

1; adott nekünk s hő imávHl kérve őt, hogy még soká tartsa meg számunkra, az Egyház és haza javára egyaránt. Kérem Méltóságodat, hogy ezeket, mint igaz meggyőződésem s az egyházmegye kormányzatit körül évtizedek óta nyújtott megbecsülhetetlen támogat íjáért, vaió hálám kifejezését fogadni méltóztassék, ki a legőszintébb nagyrabecsüléssel maradok Veszprémben, 1905. szeptember 27. Méltóságodnak szerető testvére az Urbau KÁROLY püspök. Szezon cikk. Kesztliely, október 14. Övan. A lralló sárga levelek halomra esnek a kopaszodó fák alatt, maga a természet, siet az ő csendps birodalmába, hogy hirdesse az enyészetet. Megszűnik az élet a dallos erdőkön és ilyenkor, mintha az embert is megszállná valami intelem. Ember ! E1<1 át az életet olyan gazdag termésekkel, mint a harmonikus szép re'uni vaksággal megáldott feleség legkevósbbé sem akad fenn. — Hiál a, c-ak fenséges Ízlésed van ! — jegyzé meg reá. — Jó iz'ésem ? Nekem ? — zavarodott fel a férj. — No, igen, ez a rétes ! Ej, ej, kezdem' hinni, hogy uem is tudod, miféle rétes az, a mit ma ettünk ? évelődött gyengéden a nő. — No persze ! Hát meg mit, ? Végre még azt hiszed, hogy nem ismerem a mandulás rétest. ! — Mandulás rétes ! — csattogott fel a nő és szegény nem tudta hogyan és miképp, egyszerre csak férje nyakán csüngött két karja ; a férj arcát pedig nehéz leírni. — Hisz ez a te kedvenc tésztád ! — toldá meg a nő és rózsaujjai most már a férj hajeatát gerebélyezték. — Kedvenc ételem? Ugyan eredj már ! — izetlenkedett a férj. — Sárgarépás rétes ! harsogá a nő s most már a férj szakállát, simitgatá édesdeden. — Hogy tetteti magát ! SArgarépás rétes, a mit, leggel rendeltél. — Vagy ugy ? Reggel ! Igen, igen ; hol is van az a, hogy is hivják ; adsza csak még- belőle. Evett még egy darabot belőle és azután megcsókolva feleségét, távozott. Azóta valahányszor a férjnek ecetes ugorka arca támad, az asszony megcsinálja neki •kedvenc ételét*, amire szent lesz megint, a béke. Hazatért türdövendégek. Nem nevezem meg a fürdőt, ahonnan visszatért. Az a kiszolgálás ! Három álló napig — mondja barátom — nem tett egyebet csak csengetett, csak azért is csengetett ós csak negyednapra kapott — ágyneműt, akkor is tévedésből a szobaleány elvétette az ajtót — sötét éjjel volt már akkor. M*r most, megvolt az ágynemű, de nem volt szoba. Késő éjjel ejjy asszonyság, vagyis inkább egy grótuő érkezett meg, s mivel mindent magával hozott, erős főfájást, tiz láda kalapot, három inast, két gyóntat,ót, szobát, azonban egyet sem, s mivel barátom, mint minden fiatal házasulandó, annyi fényes jelét adta udvarias lovagiasságának, át kellett engednie szobáját az újonnan érkezet,t vendégnek. A fürdőigazgató azt mondta, hogy ez a fürdői szabályokban igy meg van irva. Barátom meghúzódott, a, fürdőkádban egy éjszakára, azután kocsira ült és elvágtatott. Szomorúbb kimenetelű volt reám nézve egy másik hazatérő barátommal való találkozásom. Nem éjfél volt, akkor, hanem, fájdalom, dél tája. Éppen ebédre mernem, mihor elfogott é ez is tele volt panasszal. A fürdő gyönyő

1' ien használt neki, hanem a többi ! Bete^ . ien jött haza, mint valaha ! Kérdem, mi baj. 5 — Azt c- t a ió Isten tudja ! Alig érzem magam, — válaszolt fájdalmas arckifejezéssel. Igjekezi ui a vendéglőbe kísérni szegényt. Megrendeltük a levest, az én szegény barátom evett ugyan, de panaszkodott, engem egyre iobbau elfogott, a szánalom ; egyszer csak ugy érzem, hogy nagyon éltes vagyok; eszemb-" jut. a leves ; nincsen ; kérdem, hová lett? A pincér mosolyogva szegény barátomra mutat. Es a hus ? — É-< a tészta ? — És a pecsenj e ? — A pincér minden kérdésemre csak mosolyog, szegény barátomra mutatva, a ki most is mindig csak evett ós panaszkodott. — Hogyan, hát a nekem szánt adagokat, is ? — A pincér csak mosolyog és akkor szegéuy barátom is kezd föleszmélni, hogy biz az nem éppen lehetetlen, hogy a nekem szánt adagokat is ö et te mag ; mióta haze jött,, nem tesz egyebet, csak eszik s mindig éhes ! ez az ő betegaége, ho^y nem tud jóllakni s ezt a betegséget a fürdőről hozta magával ; akkor nem tudta, de mo.st rájött,, hogy az éhenhalástól való félelem űzte el a fürdőről — Hogyan, hát nincsen ott vendéglő? — Sőt, az a baj, hogy van ! A régi dökben nem volt ób az emberek hoztak nf.gukkal egynehány szekér élelmiszert ; de most, hogy vendéglő vau, nem hoznak s a vendéglőben, ha adnak, ha uem adnak az ember egyformán, nem tud jóllakni ; akkorák az adagok, hogy ha a szembe esnek, se Miet meglátni s nem is igen adnak ; — panaszkodott, az én szegény barátom, egyre magába szedve az Isten és a pincér adományait, liogy nekem alig jutott. S'.egény barátom ! Juratus.