Balatonvidék, 1905 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1905-02-05 / 6. szám

1905. február 5 BALATONVIDÉK nem ereszted ajkaidat. Pihenj tehát már csendesen ! A szeretet ragyogó angyala Őrizze siri álmodat ! Szeretetben éltél, sze­retetet hagytál magad után, szeretet kisért, sírodba, szeretetünkben fog élni drága em­lékezeted. Tizenegy év e'ött a véletlen ugy hozta magával, hogy én voltam az, ki elö szőr üdvözöltelek ; s most én. mondom az utolsó búcsúszót is hozzád : Isten veled ! L. V. dr. * Haláláról a család a következő gyász­jelentést adta ki : Alulírottak ugy a maguk, mint <>z összes rokonság és ismerősök nevében fáj­dalomtelt szivvel jelentik Burkovits Lajos keszthelyi kai h, főgimnáziumi r. tanárnak, a leggyöngédebb férjnek, szerető apának, élele 49-ik, tanárkodásának 26 ik, boldog házasságának 3-ík évében f. hó 29-én a haldoklók szentségének ájtatos felvétele uten, a hajnali órákban történt gyászos el­hunytát. A boldogult földi maradványai f. hó 30-án délután 4 órakor fognak a szen f­Miklósról nevezett sírkertbe örök nyuga­lomra tételűi, lelki üdvéért pedig ;,z en­gesztelő szentmise áldozat ugyancsak 30-án reggel 9 órakor fog a helybeli plébánia templomban az Urnák bemutattatni. Áldás és béke lengjt-n drága porai felett ! Keszt­hely, 1905. január 29-ón. Csuszka Konrád após és neje szül Kovács Eva anyós. Öz­vegy Burkovits Lajosnó, szül. Csirszka Vilma ueje. Burkovits Lacika fia. Burkovits Mária férj. Perr Ottóné, Burkovits Hermin férj. Császár Józsefné, Burkovits Sándor test. vérei. A főgimnázium tauáii kara pedig a következőt: >A Keszthelyi Kath. Főgimnázium Tanári Testülete fájdalmas megilletődéssel jelenti, hogy szeretelt kartársa, Burkovits Lajos főgimnáziumi oki. rendes tanár férfi­kora leijében, 50 ik és buzgó tanügyi szol­gálatának 26-ik évében, a haldoklók szent­ségének ájtatos felvétele, rövid de kinos betegség után, folyó évi janu-r 29 ón lel­két visszaadta Teremtőjének. A boldogult hűlt tetemeit január 30 án délu'án 4 óra­kor fájdalmas szivvel kisérjük a szt. Mik­lósról nevezett sírkertbe, az enge-zfelő szentmi-e áldozatot pedig ugyanazon na­pon d e. 9 órakor mutatjuk be lelki üd­vééit. — A tauíntézet nagy műveltségű s kiváló szakképzettségű buzgó tanárt, mi kedves jóbarátot, az ifjúság atyai gondos­sagu, lelkes vezetőt, a társada'om nemes­szivü embert veszit^tt el a megboldogult­ban. Keszthel}', 1905. január 29-én. Áldás körül i és kegyeletes emlékezésünk lengje porait !« Temelóke január 30-án volt. Olt, volt az egész város, hiszen a i csak egyszer is érintkezel t vele, az iga/áll megszerelte lenne az igazi férfit, az egyéni jellemességet, az egyenes emberi ; ki hosszabban érintkezett vele, szerette a jó, hü odaadó barátot, a kedélyes embert . . s mindez volt, nincs ! A temetés napján d. e. ünnepélyes Requiem volt, molyet Gönczi Ede, Vargha István és Peér Leo tanárok segédletével Pákor Ador­ján prémontrol kanonok, tanár celebrált. Ugyanő végezte ugyanazon tanár urak as­sisteuciájával a temetést, is, mely re az egész ifjúság, Várady Károly dr. főigazgató, Bu­rany Gergely dr. c. főigazgató s a tanári kar vezetése alatt, kivonult. A megható gyászszertartás után Lakatos Vince dr. prémonirei kanonok, íőgimn. tanár mondta el mély érzéssel-bucsubeszódét, melyül meg­hatottság nélkül nem hallgatott senkisem. Sok szem úszott, könnyben, sok sziv merült keserű fájdalomba a búcsúbeszéd ala t. A beszéd a következő volt : Mélyen tisztelt gyászoló közönség ! Szivem legmélyéig megrendülve ál­lok itt e gyászos koporsó mellett, mely az élettel soha ki nem békülő halálnak un már gazdag aratása lón. Elet, halál! Mily lávol állanak egymástói je entésre, s mily igen keskeny a küszöb, mely egyik­ből a másikba vezet. A te megrázó, gyászos véged is e szomorú igazság bizonyítéka, kodves, el­költözött barátunk ! Lám, te is, ki csak nemrég kezdéd érezni a családi'boldogság áldó melegét; ki miudig szerető szivvel öle'ted nemes kebledre édes hazám tanulni vágyó ifjú­ságát s mig csak a lesújtó kór tanitó székedről ágyba nem vetett, híven, egy hős katona kitartó erejével, teljesítetted magasztos, de nehéz tanítói ós nevelői kötelességedet ; ki, miut e koszorú erdő bizonyítja, maga voltál a jóság, a szere­tet, az önzetlenség, te is oly gyorsan ol­hagytál bennünket és hirtelen távozásod oly rémületbeejtett mindnj ájunkat, mely­ből, hej, ki tudja, mikor fogunk vagy fogunk-e felocsúdni ? A te kimúlásod a tragikus hős meg döbbentő elbukása, ha csak emberi szem­mel, emberi értelemmel tekintjük vegedet. Oh, de a sir sötétségénél oly ki­csiny, oly paiányi az ember ! Mit mond­tam ? A sir sötétségénél ? Hisz már a betegágy gyötrelmei ékesen szóló tanúi — s Mztár újra hozzáfognak a fárasztó munkához. Az egész jégpálya, ugy a korcsolyá­zók mint a parton szemlélődök érdeklődé sének tárgya egy ici pici édes kis terem­tés, ki elég ügyesen mozog már a síkos talajon és ügyesen kerüli ki a feléje köze­ledőkkel való összeütközést es kedvesen beszélget közben azokkal, kik szóba állnak vele vagy pedig a legnagyobb közvetlen­séggel maga szólítja m g egyik-másik is­merősé'. A csónak egylet mó óján pedig a gar­de-des-dames ok csoportja s a nézők verőd­nek össze tarka sokféleségben, ha nincs nagy hideg V»GY TŐS szól és hangos be­szélgetéssel vagy fejeiket összedugva, utána nagy kacagással töltik az időt. Egyszerre óriási dördület, mintha az öreg ágyú torkából jönne, s utánna sivító, éles, hosszan elnyújtott hang rázza meg a léget. A teremtés ara, az ember egyszerre elhallgat. Mély csend lesz s mindenki a hang irányába fordul, miutegy vezényszóra. Megmozdult az öreg Balaton és életjelt, ad magáról: «rianás» volt. A másik percben élénk lesz njra az élet. Elfeledik az ese­ményt s tovsbb foly a mulatság, mig osak le nem száll az este. Ilyen a jégpálya képe. S ez érdekes téli képnek van is ám sok nézője ! Ha közben valakinek a lába megfázik, bemegy a kis meiegedő szobába s inuét gyönyör­ködik lovább. Nézzünk szét egy kissé benn is. A szobában bömböl a kályha. Ez a mamák és a garde des dames-ok egy részének ta­nyája. Itt telepszenek le, szépen elbeszél­getnek, meghányják-vetik a n>pi esemé­nyeket s ha megunták a beszédet, ki-ki tekintgetnek a homályos ablakon és Ar­gus-szemekkel őrzik a rájuk bízott kis anyalkákat. De nem is zavarom tovább őket: jobb szeretek továbbra is a korcsolyázók­ban gyönyörködni, kik kipirult arccal, ka­cagva siklanak a jégen, mig csak le nem száll az est. Aztán pedig nagy korcsolya­törtetve vonul haza a társaság, fáradtan, hogy holnap újra kezdjék a szórakozást, ha tél apó meg nem irigyli a mulatságot. Hazamegyek ón is, sajnálom, hogy már vege Rafael. annak az igazságnak, hogy az ember csak ember és sem n i egyéb. Jövel tehát, égi Fényesség, áraszd be ragyogó sugaraidat a sir borzalmas sötétségébe s mondd meg nekünk, miért az élet, miért az életnek ezerféle gyöt­relmei, vágyai, szenvedései ? Vajon a sir néma éjjele \ éget, vet mindennek ? Oh, nem ! Némuljon el hát a vég megítélésé­nél a panaszos, tökéletlen emberi ajak s beszéljen a csalhatatlan Isten mindenható ajaka, mely egykor harsogva zúgta a ki­alakuló, világ felelt : >Legyen világos­ság !« Es lön ! s mely hang egykoron ugyanolyan erővel fog zengeni a sírok néma birodalmában »Támadjatok fel és jöjjetek atyai keblemre, szeretett, gyer­mekeim ! Én vagyok a feltámadás ós az élet ! Ki hisz bennem, ha meghal is itt e földön, föl*amad és élni fog az mind­öt ökkön.« Ez az igazság zeng vigaszlalólag a nagy költőnek ezekben a biztató soraiban : „Bizton tekintem inélu sírom éjjelét; Zordon, de oh, nem, nem lehet az gonosz, Mert a té munkád ! Ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják." Igen, a halál az Isteu munkája, mely ellen zugolódnunk, méltatlankod­nunk nem lehet, nem szabad, habár a kin, a gyötrelsm egész óceánja zúduljon is sajgó szivünkre ! Lejz idő, szent hi­tünk a csalhatatlan tanú, lesz idő, mi­dőn a dicsőséges fényben feltámadottak megvigasztalódva, soha nem tűnő örven­dezéssel fognak felkiáltani : >Oh halál, hol vau a te győzelmed, oh halál, hol vannak a te szúró t,öviseid?« Ezekkel a keresztényi gondolatok­kal bocsátunk téged utolsó honi utadra, szeretett tanártársunk, elköltözött bará­tunk ! Rövid életed fáklyája, melylyel so­kaknak világítottál s mtlya múlandóságé volt, kialudt de vár az örökkévalóságnak soha nem fogyó, soha ki nem alvó, min­dig ragyogó szövótueke, melyet már e földön meggyújtottál magad számára szi­ved szeretet ível ! Ennek a fénye ragyog­jon áldott emlékeden ! Isten veled ! A beszéd elhangzása után az ifjúság énekkara remekelt, Eckhaidt Antal veze­tése alatt adván e'ő ugyanannak egy meg­ható, gyönyöiü gyászkarát. Utána pedig megindult a szomorú menet. Elül az Ipa­ros Dalkör teljes számban, gyászlobogója alatt, kiknek kegyeletes megjelenését itt külön is kiemeljük, mint a tisztelet és ra­gaszkodásnak igazán megható jelét ; utána a polg. leányisk. a tantestület vezetése alatt, az if|U-ág, majd ;i szertartást végző pre­montrei kanonokok, a gyászknesi a gyá­szoló családdal, egy kccsi a koszorúk egy nagy részével s végül impozáns nagyságú közönség. A koszorúk nagj r számából a kö­vet,ke. őket sikerült, feljegyeznünk * Edes jó Batyikámuak — Vilma, Lacika. Szeretett testvérünknek — Mari, Hermin, Sándor. Felejthetetlen jó vónknek — Apus, anyus, Szeretett kartársunknak — A főgimnázium tanári kara. A kesz heh'i m. kir. gazdasági tanintézet tanári testülete — kartársi sze­retettel. Szeretett osztályfőnökünknek — a VII. osztály tanulói Felejthetei len taná­rának — a főgimnázium ifjúsága. Kedves jó tanárunknak — II. osztályú tanítványai. Feledhetetlen jóbara iut.knak — Dezsényi család. Az igaz barátnak Párkányiék. Fe­lejthetetlen jóbarátunknak — Elvira ós György. A jó barátnak — Gaálék. Felejt­hetetlen jóbarátunknak — Bandiók. Szere­tett barátjuknak — régi asztaltársai. Vé­gül volt, még egy remek élő virág-koszoru csupa caladiumokból, nagy szalaggal, fel­irat nélkül, Festetics György gróftól, egy­kori tanítványától. Azután kiért a lassú menet a temetőbe ; két, oldalt nyolc tanii­ványa kisérte égő szövétnekkel egészen ki, I # ^ • I rr I I Keszthely, Balatonpart és környékéről rendkivüli nagy válasz­k onoc íuq ű7(i lonni/ tékb a° ^pt^^ IXCPGO lüVGlClU'lapUK Sujánszky József

Next

/
Oldalképek
Tartalom