Balatonvidék, 1905 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1905-06-04 / 23. szám

2. BALATONVIDÉK 1905. junius 4 mutatja, hogy a legtöbb szülő szemében az iskolában eltöltött idő alig különbözik attól, amit a fiu kénytelen-kelletlen leszolgál a hazáért . . . mint baka. Szükséges rossz. Áldozat, amit a tanuló nem a hazának, nem a kulturának, hanem az iskolának hoz. Hát hogy ilyen körülmények között mi szükség van a szülők ellenszenvének mesterséges felkorbácsolására, annak csak az ég a megmondhatója. De arról se volna szabad megfeledkezni, hogy ma már a diák is olvas újságot és azokból az iskolaevő cikkekből ugyancsak fura dolgokat olvas ki. Hogy a többek közt egy kis ellenszenvet, utálatot stb, a saját tanárai iránt, arról most ne beszéljünk. Hogy ehhez egy kis ellenszenv ís járni a tanulás, a tudás iránt, azt is hagyjuk most. Ámbár az mégis csak valami, hogy e kettő együtt már igazán robottá teszi a munkát, melynek csak terhét érzi a tanuló s mely en.iélfbgva csakugyan lélekölő, idegsorvasztó. Hanem hát maradjunk csak a praktikum mellett. Az érettségi ezidŐ-zerint még csak járja. Helyes-e vagy nem ? ez a kérdés most mellékes. A tény az, hogy a lelkiismeretes, kötelességtudó tanár mindaddig, mig az »érettségi< intézmén}

re megvan, be is tartja a rá vonatkozó utasításokat és rendeleteket. Nem csinál beljle kinpadot, de nem csinál mókát se. S aki a követelményeknek meg nem felel, azt megbuktatja. Lelkiismerete és kötelessége szerint. A másik tény azonban az, hogy a tanuló lelkét, vag}

7 — ha ugy tetszik — logikáját a szenvedélyes és célzatos antí-matura cikkek valósággal megmételyezik ép abban az időben, mikor a vizsgálatokra kell készülnie. A sorok közöl, egyenes biztatást olvas ki arra, hogy ne tanuljon. Hisz ő áldozat, rabszolga, mártir, akinek felszabadítására mostvan folyamatban egy erős. hatalmas »moz galomc. Ez fogja őt megvédeni, ha véletlenül valami baj történnék is. Majd felkapják hatalmas szárnyaikra a >cserebogarak<, cikkezni fognak róla, a szerencsétlen áldozatról, a szánalomraméltó mártírról. No meg ettől eltekintve már csak azért se kell valami túlságosan komolyan venni a tanulást, mert hisz' a tanárok ugy se mernek buktatni, félvén a májusi kopogástól. Ilyenformán aztán meg-meg esik, hogy egy-egy iskoladöngető cikktől a pártfogolt ifjú feje törik be. Ami aztán élénk megelégedésére szolgálhat azoknak, akik az ilyen »esetben« is csak a cikk-témát látják, de hogy más valakinek öröme telnék benne, alig hihető. Nem egyáltalán nem kell a mi ifjainkat arra figyelmeztetni, hogy a sok tanulás árt az egészségnek. S nem szükséges őket félteni a túlságos megerőltetéstől. Arra se kell i o O « őket buzdítani, hogy a kötelességtudásukat mérsékeljék egv kissé. Nem ol}

Tan gyámoltalanok ők. hogy ezeket maguktól is ne tudnák. Segítségükre jön maga a természet is, hogy idegeik ki ne merüljenek. Sohase tessék attól félni, hogy a gyereket kimeríti a 4—5 óráig tartó folytonos, megfeszített ügyelem. Hiszen abból a négy-öt órából nagyon jó, ha hatvan perc telik el >figyelem<-mel, a többi bizonyosan játék, figyelmetlenség, csíntalankodás meg egyéb >szórakozással< telik el. Es kár azt az »érettségít< is olyan rémitően feketére festeni. Az csak rémregénybe való leírás, hogy a jelölt vért izzad, homlokára kiül a hideg verejték, szeme előtt elborul a világ, nyelve akadoz, nem talál meg egy szót s aztán . . . elbukik. Ez csak fantázia. Rémlátás. Amelyik fiu nyolcz éven át lelkiismeretesen dolgozott, annak az érettségi játék. S amelvikneK egy szó nem jut az eszébe, az praematurus lesz, még ha ötven-hatvan ilyen egy szó járul is ahhoz a mesebeli egyhez. Hogy akkor meg mirevaló az érettségi ? Ezer okot lehetne mellette felhozni. Csak egyet említek. Kitűnő eszköz arra, hogy aki nyolcz osztályon keresztül lavíroz (mind a nyolcat máshol végezvén), akit a szülők ötletessége, a tanárok humanizmusa hozzásegít a nyolc osztályú bizonyítványhoz, ne mehessen egyetemre, ha nem odavaló! flíszen úgyis általános a panasz, hogy sok az eszkimó A latin nyelv tanításáról is — most arra jár a rud — lehetne beszélni. Mert akik azt olyan nag)

7on ellenzik, megfeledkeznek arról, hogy az iskolának nem az a czélja, hogy bizonyos pályákra képesítse a tanulót. Hanem az, hogy általános műveltséget adjon neki, hogj

7 megtanítsa gondolkodni. S hogy e kettős cél elérésére épenséggel nem ol y haszontalan lim-lom a latin nyelv ismerete, mint ahogy azt sokan állítják. azt mindenki látja, aki nem leledzik elfogultságban. Annyi bizonyos, hogy aki igy májusban figyelemmel kíséri a fővárosi lapokban sűrűn megjelenő kemény támadásokat a ^rendszeres emberbutitás* ellen, szeretné megkérdezni az illető cikkek írójától, hogy 1) vajjen átesett-e ő is ezen Szeretőjét, várja, a deli Kocsárdot, A szelíd mosolyát, a szivére bátort. Szender ül szemére, elnyomja az álom, Leborul pih-Mini puha pázsit-ágyon A virágok közzé, testvérei közzé, S még fürtjei selymét illatuk füröszté — Mosolygó virágok fölébe bájolnák, Regélő ajakkal fülébe susognak ; Két kis pici lábát, csókjukkal tetézik, Gömbölyű karjait kacérkodva nézik. Pongyola habfátyla piliegő liókeblén Szétnyit, pajkos szel ő reája lehelvén ; S fölütve fejét egy kakukfü kecsessen, Keblébe kukucsál, hogy álmára lessen ; Csintalan napsugár pajzánul, lopot.t.an Csókdossa s gerjedő szíve nagyot, dobban; Szemhéja két, rejtet t gyöngye most kicsillan, Mintha sötét, égen csillag fénye villan. Gyors az idő szárnya, de oly lassú lomhán Megy, ha szivünk vágyat, ápol titokfor(máu . . . Koc:árd soká késik. Ugy várja jövésit, Mindennap eléje megyen a tószélig. — Mert mamódi könnyen tundérláuyt (nem adnak : Pogányvárra támadt élén dacos hadnak; S ha megöli Zágont., ha várát megvíjja, Melinda szerelme s keze lesz a díjjá. ZAgonnal kikötni, hajh, vészes egy játék ! Aki csalc próbálta, bizony pórul járt még ! Cud ar, züllött, sziv. ki kacagva nevet, föl, Hol szí vek szakadnak hangos g3

rötrelemtől ; Hogy szemet hiába vete Melindara, Lám az ifjú D trő vére lett az ára. A tündérleányok a tóra leszállnak, Vizet tlig érve mind hattyúra válnak, S ringva, mint habokra hullott fehér rózsák, Melindát, bűbájos dallal körülzsongják, S Kocsárdot akarják bohón megtréfálni: H'ittyura átválva tréfacsinyt, csinálni. Arany csónak imbolyg csillogó hulláaiou, Melinda pihen rajt hattyúpihe ágyon. Tündérek danája füleibe cseng még, S szemét a távolba veszti egyre messzébb E < kérdeni látszik: Kocsárd jön-e vájjon ? — Végre délszakon, hol az égív lehajlón Leborul a földre, egy lovag fölbukkan. S minthw az égbolton, nagy tájon borulton D icos vihart zúgva s águldani látnál, Gyorsabban repül a cikázó madárnál. Alig egy-két lépés, alig egy két perc még, Melinda csónakján mintha megrezennék, R megő pír futkos arcán haloványon : • Meghalt Kocsárd? meghalt,?! Ez nem ő, (ez Zágou . . .» Fürge hattyúk lobbal sze' k a hullámot, Zágon sebesebben tör, nvmul utánnok. Vércse űz galambot. Sze

t °..y kis galambok, Hiába, hiába, nem szabadu hattok I Eles szeme elől nincs mód menekülni, Gyilkoló véi'szomja ntánnaiok üldi ; Meddő igyekvéstek, nem lesz menekvéstek, Kifáradt pihegő, pici szivecskétek ; Hallszik visongása, szárnya suhogása, Jajh, fátylat e képre . . . Gyenge szív ne ('ássa . . . II. Tündérvár oly sí'ó ! Mintha zord vérná zon A tor ülő nép biís zomotorban gyászon . . . Szegén}

7 öreg Detrő, ma volt, ma nincs (lánya, Aggkoramitér, ha M-lindát nem lá'ja? Szertelen búiától alig-alig nesszen, Ciak sóhaj az ajkon, pergő könny a szem(ben . : . 0 ;z fejét, lehajtja s lelke ugy elréved Zátonyán viharzó búja tengerének. Oh tűndérleányok ! fájó kőnnyhullástok, Rejtsétek előle s fojloit zokogástok, Szemeitek könnyét, arcotok boruját, Hogy ne öveljétek még nagyobbra búját... Vitéz dalják jönnek, föl a. várba gyűlnek, Bosszú ég ajakán mindegyikőjüknek. Jajjos gyötrelemtül könnye pe'-g a vénnek, — Szilaj bosszú lángja ifjú leventéknek — Nétna mint az ó sír, nem vehetni szóját, Lampionok, kerti-diszitések, konfetti, serpentin — a legolcsóbb árak mellett kaphatók Sujánszky Jó ssef könyvkereskedésében.