Balatonvidék, 1904 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

BALATONVIDÉK 3 azt mondják, bog}' innét eredt az a fehér lap, a mivel úrnőmet a nyomorba taszította. — M>.ga dicsekedett egyszer, hogy kezében van a pallos, csak sújtania kell. Megmutatta az uraságunktól kapott kitöltetlen, de aláirt váltót, mit valami »szivességért» borozás közhen kicsikart tőle. Azután rászoktatta a Kártyára, azután Melina kisasszonyt ajánlotta Lacika mellé, azután — — de ne sirjon lelkem, úrnőm, — csitítgatta az ö^eg Ágnes. Lacika a kapott piros almák között panaszosan szólott az örökösen siró szegény kis mamáról. Az asszony sietett letörölni az előtolakodó könyeket s érezte, hogy valami erős akarattal sikerül elnj'omni fájdalmát, panaszát, sajgó szivét. — Beszélj Ágnes szólt — én azt hiszem mindig, hogy egy gonosz álom játéka ez velem. El kell hitetned, hogy én ébren vagyok. Az öreg cseléd aggódva nézett az asszonyra s az arcán kigj-uló pirosság sejtette vele, hogy láz rázza. Ágnes sietve kezdett a, beszédhez : Én tudom, hogy Bánáth}- uraság nem is sejti azt, hogy családja hova jutott. Mert az a —- -- csak moit lépett »jogaival« elő. a mikor nem volt pártfogó. — De miért? — hüledett az asszony. — Azért, hogy Un elhagyatva, a nyomorban megtörve a visszautasított kéz után nyúljon. — Nem, nem ! — kiáltott fel az asszony — dolgozom ezután s én a sirig esküdtem egykor hűséget — és tudod, hogy a hol legnagyobb a nyomor, legközelebb van az Isten... Hangja melegen, hittel csengett s a kis fiu figyelni kezdett : — Isten ? az ám, mama, holnap jő a Jézuska ... — és gyorsan elszórta az almákat e gondolatra s elszántan lépdelt az ajtó felé, hogy ott künn imádkozzék. Gyermek észszel ugy vélekedett, hogy imáját jobban meghallja a Jézuska az ég alatt. Az ajtó ép benjúlt a pincelakás egyik asszonya előtt s minden feltűnés nélkül kisurranhatott a kisfiú. A munkásnő félénken közele dett az urnö felé, nem tudva, hogyan kezdje el mondókáját. A dolgokat tudó Ágnes kisegítette a zavarból és megmagyarázta jövetelének okát: Holnap karácsony lévén, az a sok jó, mi ilyen alkalommal Bánáthy uraságné kegyeiből asztalukra került, élénken van még emlékezetükben, most egy tőle tellő morzsával megkisérlené viszonozni. Az úrnőt ugy meglepte ez az őszinte ragaszkodás, hogy nem nézte a kőztük lévő rangkülönbséget, meghatva ölelte át. Es magukkal mi lesz, Barabásné, ha mmdeuét nekem hozza el ? A jó asszony valami ostoba hazugságot mondott, csaichogy vissza ne utasítsák ajándékát. Az urnő igazgyöngy füzérét lecsatolta nyakáról s erőszakosan gyömöszölte bele a szabadkozó asszony kezébe. — Nincs pénzem, lássa, ezek a gyöngyök érnek valamit, vegyen kicsinyeinek helyettem hajasbabát. Egy ilyen nemeslelkü nő, mint maga, lehetetlen, hogy ne szenvedjen annál a gondolatnál, hogy gyermekeinek holnap szomorú karácsonyuk lesz. Mig ezt mondta, ő kétszeresen szenvedett mert eszébe jutott Lacika . . . * Lacika pedig ezalatt rövid kis imádság után, mit a Jézuskához mondott, kitévedt az utcára, hol meg se érezve a hideget, ragyogó tekintettel nézte a fényes kirakatok kincseit. Vágyai netovábbj clj 81 hintaló, ott volt a többi közt s mohón kisérte minden mozdulatát a kereskedőnek, midőn az a kis Jézus helyettesének, egy prémes bundás papának ajálgatta. Az ajtó njdlásához simult s hangos sikolylyal nyúlt előre, amidőn az inas a hintalóval kilépett urával az utcára. — Papám, papám ! Az ur a hangra hátrafordult, a gyermekre tekintve, a rémület, öröm, bámulat kifejezésével kiáltott fel: — Lacika ! te itt ? ! A gyermek megismerve apját, ki őt ölébe kapta, kedvesen dörzsölőzködött hozzá, de a paripa után kérdezősködött. A biztató »igen« után egy felületes csókot lehelve a lióderes fekete bajuszra, kapálódzó lábbal igyekezett le a földre mielőbb. — A puskám, menjünk a mamához. Az inassal összefogózkodva neki iramodtak a lépcsőknek, mig az apa gondolkodva, idegesen tépelődve követte őket. A berohanó boldog gyermek láttára az anya ijedten eszmélt föl: — Te künn voltál ? Lacika, hol voltál ? ! Felelet helyett halványan lépett az ajtó küszöbére az apa — a férj. A lndeg szobán mintha nyári röpke szellőcske sóhajtott volna végig ugy rezgett a két szó két ajakról : — Eliz Károly ! A kis fiu minden szentimentális érzés nélkül, betelt vágyától elragadtatva, teljesen megfeledkezett arról, hogy kivüle mások is vannak a világon ! A férfi egész lényén meghatottság látszott s szemeiből néma könyörgő bocsánatkérés ragyogott ; s a nő azért volt nő — — hogy megbocsásson ! Az öreg Ágnes a meglazult fonatu hintaszékből lassan felemelkedett s dragonyoshoz illő merevséggel lépett elő. — Nem érti uraság az összefüggést ? ! —- Hát bizony megmagyarázhatom. És nagyon is kimagyarázta, ugy, hogy a férfi megsemmisülve rogyott a kanapéra, mig Ágnes oly flegmatikusán hallgatta szavait, mint akinek rendben van a szénája. — Eliz ez sok. Hogy birtad ki ezt a nyomort ? A nő vonagló ajakkal vette át a vigasztaló angyal szerepét. — A szegénység, Károly, nem oly kétségbeejtő, ha az Isten, a remény s a megelégedés velünk van. A-i férjet a nyugodt hang legyőzte. — Eliz, igérem, holnap ugyan nem, mert karácsony lesz, de azután rettenetes számadásom lesz vele. . . Neked boldognak kell lenned boldogok leszünk ! S megindulva folytatta: — Oh, ha tudnád, mily vágygyal lestem az első hópelyhet, a karácsony közeledésének hírnökét ! Igen ! mert én kértem, hogy a kis Jézus hozza meg számomra bocsánatodat. E hintaló fiam számára bizonysága annak, hogy rátok, reád gondoltam s haza menni akartam. Á kis Lacika Ágnesra tekintve, bölcselkedve szólalt meg : — Ugyan, hogy tudsz te — pityeregni ? ha éppen annyira szeretnéd, ráülhetsz ám a lovamra, rá, megpróbálhatod ! E percben megszólaltak a székesegyház harangjai szent áhítattal Ave Mariái a. A kis szobán eg3'hangu zsongás hullámzott végig : hálás szivek imája szárnyalt fel a hópelyhes égbe.. Melina kisasszon}' pedig ma is várja Bánátliyt. Hátha visszajő ? ! Megszületett. . . Kigyúlt keleten az égi fény ! Ragyogó világánál az emberiség szive dobban meg s milliók alvó lelkiismeretét riasztja fel tespedő álmából a harangok ércszava, mely zúgva szántja a fagyos léget ! Á templomokban, hova özönlik a tömeg, felzeng ismét az ének, mint angyal ajkakon egykor ; »Dicsőség az Istennek, békesség az embernek!« Az ablakokból kimosolyog a karácsonyfa sok pici lángja s legjobban örvend az emberiség szebbik, jobbik fele : a gyermek . . . Megszületett ! El az Ige, az Isten ! Nem fűben, fában, kőben, él a szivekben ! Megszületett . . . Mily soká kellett várni e napra, amidőn az Ég és Föld ölelkezett ; az Istenség és a vánszorgó emberiség újra találkozott Bethlehem rozzant kis jászolánál ! Megszületett ! . . , Ami hang az örömről beszél megint ; ami érzés, az reménykedve tör az ég felé ; ami imádság, az hálát rebeg ! — Örvendezzünk ! Hogy örömünk bensőbb legyen, hogy annál jobban megértsük a karácsony magasztos fenségét, repüljük át a gondolat gyorsaságával ama nagy idő folyamatot, mely megelőzte a világtörténelem e nagy eseményét az emberiség életében. Mindenki valami nagyot, valami hatalmasat várt, ami átalakítsa az egész világot. Tudta és érezte min-