Balatonvidék, 1904 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1904-04-17 / 16. szám
8 . ránk jó dunántúliakra is szép kis | részlet esik. És ha már a fizetségben mi is részt veszünk, ugyan gondoskodottc a kegyes kormány a mi \ eruházásunkról is, legalább a quóta arányában ? Int-e abból az összegből ránk is valami ? Mert bizony egy kis beruházás a mi szűkebb hazánkra is ráférne. — Itt van a szépséges Balaton kulturája, a balatonparti vasút rég vajúdó ügye, a balatoni hajózás intenzivebbé tétele, a balatonvidéki nép ügyének fölkarolása, vármegyénk állattenyésztésének, gazdasági ügyeinek föllenditése, városunk kórházának segétyezése stb. stb. Sok létesíteni, kiegésziteni, tatarozni és beruházni való van nálunk is ! Magunk csak foltozgatjuk a mi kopottas nemzeti öltönyünket. De mi is szeretnénk ujat is cserélni abból a nagy beruházási öszszegből. Jut-e belőle ? Mondjuk ugy általánosságban, amolyan morzsalék-féle. Egy pár hid, néhány kőzut kikövezése, talán gazdasági életünk is részesedik néhány fillérben s ezzel a mi beruházásunk ki van meritve. Mig a Felvidék, egyes vármegyék pl. Bihar, egyes városok pl. Szathmár, milliókban részesednek, addig Vas, Veszprém, Somogy, Zala stb. vármegyék semmiféle tituluson nem szerepelnek a beruházási javaslat arany koronás előnyeiben ! Mig egyes kormánypártmenti makrancos folyócskák milliókat kapnak szabályozás cimén, a szelid nyugalmas és fodros hullámu Balaton s kulturája egy poltúrát sem érdemelt ki a magas kormánytól. — Ugy kell neki, mért nem nyelt el szőröstől bőröstől minden eleven néppárti, vagy ellenzéki voksolót ! Mért nem szállítanak a fodros hullámok, minél több mameluk képviselőt a szabadelvű kör egyedül üdvözítő biztos révpartjába ! A többi ellenzéki izü várme- I gyéknek is hasonlójókat kiván a I — Emlékezzetek a halálra »is« ! . . . — Oh, de hát mit bántuk mi ezt! mit törődtünk mi a halállal ! Elindultunk. Pille módra haladt a kis alkotmány. Haladt . . . haladt . . . Életemnek legszebb, leggyönyörűségesebb álma volt ez. Egyszerre csak egy durva hang felébresztett belőle, mely ilyen formán hallatszott: — Tudja meg a tekén te tes ur, hogy kelmedó sem lesz Lili! . . . Hatalmas lökés és egy velőt rázó jajkiáltás; viz alá merültünk . . . Hogy azután a partra miként kerültünk, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy ugy feküdt ott Lili, mint egy letört, alélt virágszál. Azt sem tudtam, mit csináljak. Hát reménytelenül ráborultam, mint a búcsúzó nap a hegy ormára. Sirattam . . • és keltegettem . . . Semmi, de semmi válasz, csak egy utolsó fohász: — Jöjj utánam! . . . jöjj ... Elég ! — szóltam most erre a szerenosétlen ifjúra — feküdjék le, mert magának ártalmas a beszéd! — Nem, nem, — tiltakozott ingerülten — még nem ; fejeztem be. Még beszélni akarok ! Érti ?! Még beszélni akarok! Tudjuk magunkról mi betegek, hogy BALATONVIDÉK kormány, de a beraktározandó mii- | liókból nekik nem juttat. Grondoskodjanakmaguk, ha beruházkodni akarnak. Színművészeti akadémiára egy millió jut. De próbáljuk meg, jut-e ebből a rengeteg pénzből pl. csak a mi kórházunkra is valami ! A vers vége tehát a régi. — Adózó fizess. Ha ruházkodni akarsz akkor is csak fizess. Ha pedig a beruházási milliókból egypár foltravalót akarsz — akkor lapulj meg és küldj mennél több mamelukot — olyanokat, kik se nem tesznek, se nem beszélnek, de annál többet szavaznak. Ugy hisszük a legújabban megnyilt országgyűlés is sok mindenféle tett és beszéd helyett abban fogja kimeríteni nemzetboldogitó munkásságát, hogy szavaz-szavaz. Azután pedig, mint aki jól végezte dolgait, szétmegy üdülni. Különös, az igaz nagyon különös. De hát nálunk ugy képzelik a parlamenti életet.— Felvenni a jó fizetést, aztán szavazni a szakadásig ! Kivándorlás és a kormány. (N. J.) II. Tisza István, Nagymagyarország miniszterelnöke és örökös ura adja tudtára mindeneknek akiket illett, kiknek t. i. még volna egy düledező viskójuk és talpalatnyi földjük, bogy az alulírott helyen és napon megkötötte a szerződést az angol Cunard Line hajóstársasággal, melynek értelmében kötelezi magát vagyis Nagyma^yarországát, hogy mától kezdve minimum 30 ezer magyarnak muszáj kivándorolni, mert a magyar kormány enynyit garantirozott a társaságnak. Muszáj 30 ezer magyarnak kivándorolni, mert különben az államot anyagi veszteség éri. Az Adria hajótársasággal közeli komaságban levő Cunard-társaság ugyanis, minden kivándorló f«jóre 10 koronát azaz tiz koronát fizet az államnak s igy II. Tisza számítása szerint 27.300 kiváudorló után már 273 ezer korona bevétel esik az ál'am kaszszájára. Ha azonban nem vándorolnak a magyarok, 27 ezertől 30 ezerig esö kivándorló után befolyó kivándorlási állami jövedéket káriórités cimén elveszt az állami vagyis elesik egy cíomó jövedókiŐl. Es mily hideg számítással mondja el ezt mind II. Tisza ! Nem a 27.000 -30.000 velünk nem jó ellenkezni, tehát hajlottam szavára s beszélni hagytam. — Bocsásson meg, mondá megbánólag aztán — ón nem akartam goromba lenni ... De lássa . . . — Tudom, tudom, — vágtam szavaiba — csak folytassa. Es aztán eltemettük . . . Ott nyugszik, ott fekszik a hideg göröngyök alat f a hol vele együtt elhervadt vidám ifjúságom . . . s a hova megvénült testem is lepihenni vágy ! Oh, ón érzem, hogy közéig már a vég . . . Meglátja, nem sokáig szenvedek . . Még csak egy órám van háát—ra—a. Beszélt volna még sokat, nagyon sokat, de a köhögés elfojtotta. A kápolna órája tizenkettőt- vert, mikor rá tudtam birni, hogy lefeküdjék. Egy darabig csendesen volt, de csakhamar kitörtek belőle ezek a szavak — Utánad megyek, Lilim, utánad, mert nálad nélkül élni nem tudok, mert te azt ugy kívántad ! . . . Egy mélységes sóhaj, s megvált a szenvedések Oolgothájától. Elaludt, örökre elaludt. . . • Éppen négy óra volt, mikor kész lett ez a hetes számú beteg ennek a szomorú történetnek az elbeszélésével. Én 11904. április 17. ig eső elmaradt, vagy itthon a hazában maradt magyar fölött örvendez, hanem a 27.000—30.000 közt elmaradt kivándorlási jövedék elesését sajnálja! — Teringettét! ez aztán igazán az apja fia ! — Megvallotta II. Tisza, hogy az alma nem esik messze a fájától. Ugyanis boldogult papája gondolkodott ilyenféle merkantil szellemű módon Pl. az állami jövedékekről szokta mondogatni, mikor a magyar főid pusztulásáról és idegen kézbe jutásáról siránkoztak egyes desperált képviselők: Mindegy az akárkinek a leezón vau is a birtok, csak adót adjon ! Ki hitte volna ! Boldog Nagymagyarország, de irigylendő is vagy te ! Minő. eddig nem is sejtett forrásokból bugj'ognak elő ujabbnál tljabb állami jövedékek ! Ki gondolta volna, hogy a kivándorlás is állami jövedék, mely 10 ezüst vagy arany kemény koronás bevételekkel teliti az államkasszát ! Mehetsz most már magyar a tengeren túlra. Megvan a te távozásod fölött a 10 koronás vigasztalás. Tessék ! Ki hitte volna, hogy az a sok kivándorlási kongresszus, ankóttezés ide lyukad ki ? — Hová ! ? Hát egy ujabb állami jövedék forráshoz ! Beh kár is volt azért a sok kongresszusi pezsgőért, — Hiszen az a kivándorlás nem is olyan nagyon rossz valami, mikor még hoz is valamit, az államnak. Ugy van ! Ha már az itthoni nyomorúság, sok adólicitálás stb. más okok miatt el is vesztünk 30—40 ezer magyart, lesz legalább egj'pár százezer korona jövedék.^ És milyen nagy nemzeti vívmány ez ! Minden kivándorló feje után kapunk, az az pardon! kap az állam 10 koronát.J — Pedig ugy farkasjárás idején valamire való ord*sra is többet szoktak kitűzni. — Nem satyrája ez a XX. századnak ? De hát a hideg számítás azt mondja, jól van, amit elvesztünk a vámon, megtérül a fiumei réven. Ne féljetek ezentúl magyarok ! Gondoskodik rólatok az állam. Ha itthon a nyomorúság miatt már nem tudr.ok megélni, majd elvisz bernieteket a Cunard — Amerikába ! Csakhogy nem ugy lesz ám, mint volt régen! Nem repültök ám 8—10 nap alatt a képzelt arany Eldorádó hazájába. — Meg is kell ám azt érdemelnetek. — Ha jót akartok, szenvedjetek érte 18—20 nap. Nem is olyau sok. Mert a Cunard nem visz előbb benneteket Amerikába. De a dolognak még itt nincs vége ! Maga a miniszterelnök sajnálkozva vallja be, bogy a kivándorlók szima meghaladja a 100- ezeret. Mennyi haszna lehet az egyes hajós társaságoknak ebből, mikor a Cunard 30 ezer után is százezreket meg ígérni az államnak ? pedig, szép idő lóvén, a kórházból a legközelebbi ligetbe mentem, hogy napi sétá mat megtegyem. Előttem vagy üusz lépésnyire egy 17 —19 évesnek látszó szerelmes pár haladt, kik, a mint beszédjükből kivettem, a szerelmet latolgatták. — Erzsike ! — szónokolt, az ifjú gyerek, szeretlek én szerelmem egész valójával, mely . . . — De Pali! , . . Ugy látszik mind a ketten zavarba jöttek, mert elhallgattak. S mint, a hogyan az ébredő nap sugaraival pirosra festi a szendergő égboltot, ugy ennek a fiatalembernek is a szerelméből jött szavai ógö pirt vetettek Erzsikének szűzies orcájára. — De, Pali! — szólt újból a leány — lassabban, hiszen mindenki meghallja! . . . — Nem bánom, édes ! Az én szerelmem nem erdei patak, mely bujkál, kanj'arog, hanem ryilt tó, melynek tiszta tükrén mindenki látja boldogságomnak édes ringását ! Tovább nem hallgattam őket, hauem önkénytelenül utánuk siettem s az ifjú mellett elhaladva, hangosan mondtam: Mementó mori I