Balatonvidék, 1903 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1903-08-30 / 35. szám
BALATONVIDÉK 1903. augusztus 30. költenek el párosunkban betegség, szerencsétlenség vagy baleset alkalmával megnyugodva néznének sorsuk elé egy a mai viszonyok s igényeknek megtelelő kórházban, mintsem drága pénzen magunkra hagyatva, vagy drága pénzen ós mégsem kellőleg kiszolgálva viselnék a betegség szenvedéseit. Mert, hogy Keszthely, mint fürdőváros, nemcsak a fürdőkre, de a balesetben szenvedőkre is elég, sőt mérgesen drága város, azt volt alkalmunk tapasztalnunk legutóbb. Mig ha rendes kórház van, a betegek, szenvedők legalább nincsenek kiszolgáltatva sem egyesek kapzsiságának sem az elhagyatottság keserves állapotának. Ott, hol akkora intelligentia lakik állandóan, ott, hol akkora ipar és kereskedelem van megfelelő számú ipari és kereskedelmi alkalmazottal, ott, a hol csak a nyár 2—3 hónapjában ezer és ezer idegen fordul meg, ott egy a város intelligentiája számarányának megfelelő kórház: nemcsak közegészség, de a humanizmus és úgyszólván a tisztesség szempontjából is szükséges volna. Mert az igazi humanizmus nem elégszik ám meg azzal a sablonos divatos »részvéttel«. mely könyeket hullat ugyan az éhezők nyomora, a szerencsétlenek balsorsa fölött, de egy darabka kenyeret, vagj r segitő jobbot s vigaszt nyújtani elfelejt s a bibliai levitával az útszélen hagyja elveszni embertársát. De hát mindezektől eltekintve ez a legutóbbi baleset egymaga is igazolja s halaszthatatlanul szükségessé teszi a kórházkérdésnek újból való napirendre hozását. Hogy miért szenved halasztást ez az ügy, azt igen sokan sejtik, sőt tudják is. Tudjuk mi is. Ha tovább késleltetik ezt az ügyet, elő is rukkolunk vele. Most csak azon csodálkozunk, hogy a vármegye ís, a minisztérium is ismeri a keszthelyi kórház mizériáit és mégis hallgat, olyan mélyen hallgat. A vármegye ezelőtt két évvel leakarta csukatni ezt a kórházat s most hallgat? A megyei főorvos ezelőtt két é?vel veszélyesnek jelezte ezt a kórházat és most hallgat! A minisztérium ezreket áldoz kulturális célokra, muzeumokra, könyvtárakra, de mikor egy ol} Tau elodázhatatlan közegé ^zsági intézmény, mint a keszthelyi kórház-kérdés kerül szóba — hallgat. Csodálatos ez a hallgatás. Hát kérjük szépen ne tessék hallgatni! Ha a közegészség okáért piacot, mészárszékeket, szódagyárakat, gyógyszertárakat megvizsgálja a hátóság, vizsgálják meg ezt a kórházat is. Csak vizsgálatot kérünk. Még pedig arra nézve, megfelelő-e ez a kórház a lakosság számarányának s annak e nagy, több ezerre menő idegen személyforgalomnak ? Megállhat-e tovább is ezen kórház a város kellő közepén s legnagyobb forgalmú utcáján ? A korházi beosztás, szük dohos cellái! A halottas kamra a kórház közepén stb. Az a levegő telve kórházi miazmákkal ? Tessék ezeket jól megvizsgálni s megfontolni,akkor a kórház ügye rövidesen dűlőre jut. Ha nem a város, akkor az állam költségen is ! Ha az államnak van pénze muzeumokra, mütárlatokra, különféle vállalatokra, ünnepségekre stb., akkor legyen pénze elsősorban adófizető polgárainak egészségi ügyére is. Mert utóvégre az egészség mégis csak az első dolog! Ezt minden okos ember belátja. Iskola és nevelés Neui egészen mesebeszéd ám az, bogy a régi emberek jobbak, lelkileg erősebbek, életmódjuk ós szokásaik szebbek voltak, mint most. Mi lehet ennek az oka ? / Az igaz, bogy még pár évtizeddel ezelőtt is sokkal könnyebb volt a megélhetés, az emberek jobbiu éltek s idegzetükéi. kevósbbe erőltetnék mag, mint ma. De ez csak általánosságban igaz. Voltak akkor is, kik erős szellemi munkát végeztek, s mégis megőrizték lelkük ruganyosságát. Es viszont igen sokan vannak nn is, kik az élet nehéz küzdelmeiben nem vesznek részt, da azírt hijávai vanuak mégis annak az egéssóges világfe'fogásnak, melyet a rági embarekbíti nem gyözüuk csodálni. Aligha tévedünk, mikor azt állítjuk, hogy ennek az általános esésnek, lelki desolatiónak okai az iskolában vannak. A paedagógiát teljesen hatalmába kerítette az az utilitaristikuí irányzat, melyet a legújabb korban is csak mérsékelni törekesznek, de nem alaposan átgyúrni. Pedig maguk a vezető körök is érzik már a tauit.ás tulteugését a mvelés felett ós enuek rovására. Fmáczy Ernő is megvallja az ő nagy, igen okosan magirt könyvében, hogy bár az iskolázás terén nagy a haladás s az uj, üdvös reformokkal sok szép eredményt értünk el, mégis észre kell vennünk, hogy a mai iskolázott emberből hiányzik az a befejezettség, mely meg volt a régiekbea s mellyel azok táu kevesebb de biztosabb ismeretüket a legszebb harmóniába tudták hoztii erkölcsi felfogásukkal. A mai iskola nem tud Vörösmarty kat, Eötvös Józsefeket, Arany Jáuosokat és Dsák Fereuceket nevelni. Es hát mi az oka ennek. A tanárok ép' olyan vagy még buzgóbb emberek, mint a régiek voltak. Képzettségük hasoulitii ataf l nul nagyobb, paedagogiai eszközeik tökéletesebbek, módszerük j >bb és céltudatosabb. Hol "an hát a hiba?! A túlterhelés, melyről utou-útfélen annyit beszélnek, csak kibúvó, de nem elfogadható magyarázat. Hiszen a régi diák — bár kevesebb tantárgyat — sokkal többet tanult Egy-egy vizsgálat igazi szellemi torna volt, ma úgyszólván formalitás. Az érettségi vizsgálat évről-^vről köunyeb ugy az anyag terjedelmét, mint kezelését tekintve. Hol van hát. a hiba ? Kizárólag és egyedül abban, hogy a nevelés, főleg a vallásos nevelés egészen háttérbe szorult. A liit,tan úgyszólván mellék-tantárgy lett, az érettséginek mag nem is anyaga. Miuden tárgyból vau legalább három óra hetenkint, némelyikből öt-hat de a hittanból csak kettő. És ez még csak simptoma. Csak jele annak, hogy a vallásosság az iskolában igen jelentéktelen kérdés. A valóság pedig az, hogy vallásos oktaValami szerencsétlenségnek kellett történni! Valami szerencsétlenségnek, a mi urainkkal ! — Csak semmit, sem gyorsan, gyorsan, lehet, tudni. Ugyanaznap következő távirat érkezett, az öreg Navarra kisasszony falusi kastélyába : _— Donna Angelica Navarra : Szükségem van Önre, jöjjön rögtön, mihelyt teheti. Ada. Navarra Angelica nem mondatta magának kétszer. Tanácsot tartott öreg tagjaival, s minthogy azok nem látszottak annyira gyengéknek, hogy a Turiaig tartó utazást ki ne birnák, megtette a szükséges rendelkezéseket, beszólította komornáját s szobájába vonult vissza Nem telt bele fél óra, s a Navarrák öreg lova, egy nálánál is öregebb uti kocsiba befogva állt, a falusi kastély előtt, lábával türelmetlenül kapálv a a földet, nem lehet tudni, vájjon az utazás miatt érzett boszuságáuak akart-e kifejezést adni, vagy azért volt dühös, mert kivezették uüs istállójából, melyet jóformán sohasem hagyott el. A legyek és darazsak feltüzelve az égető uap hevétől — mely megaranyozta a véu pej deresedő hátát — egész rajokban lepték el, s kegyetlenül összecsipdest.ék, csak fokozva ez által bánkódását kényelmes hüs istállója iránt, melyet el kellett hagynia. Gaudenzió — a parasztból előléptetett, kocsis — valódi buzgalommal s tőle kitelhető gonddal legyezhette a szegény állatot egy zöld ággal s fejér, vászon sapkával ékesil.ette tel. — Készen vagyunk Gaudenzió? kérdezte Donna Angelica, amint komornájától kisérve közeledett a kocsi felé. A komorna kezében t.ertottta az uti táskát, melybe becsomagolta azt a kevés holmit, a mire úrnőjének a kastélyból leendő rövid távolléte alatt, szüksége lehet. — Készen úrnőm. Mikor parancsolja ? — Rögtön. Nincs veszteni való időnk. Ha Ada hív, valami komoly dolognak kellett történni. Mikor indul a vonat? — Fél óra múlva. — Segils beszállni Gaudenzió. Egyedül képtelen vagyok rá . . . ez az én köszvényem. A komorba ós Gaudenzió segélyével sikerült beszálluia a kocsiba. — Idején érkezünk? — Megérkezünk idejében. Arról én felelek. Medoro öreg — szegény Medoro — de még mindig jól kilép. —Mire várhatjuk vissza asszonyom ? — Ki tudja azt? Majd meglátjuk. írok ... mindenesetre sürgönyözni fogok. Medoro, miután fejét nagy bölcsen megrázta, lassan lassan megindult, sovány lábait oly nemű mozgásba hozva , mely messziről lóléptekhez is hasonlított. A vén kocsi recsegett, ropogott, mind n pillanatban attól lehetett tartani, hogy zöldre mázolt, rozoga oldalai összeroppannak. Navarra Angelica két perccel kéj stóbb már szundikált a fehér poros országúton, ősz feje lölött zöld selyem ernyő tartott árnyékot. A Navarra család birtokát képező kis faluban — alig pár házból állott — nem kerülte el a figyelmet a táviratkihordó gyors megérkezése s Angelica uruö sietős elutazása; s az elutazóval váltott szívélyes üdvözletek után rögtön elkezdték magyarázni a különös eseményeket. — Mit, moudtam ugy-e ? Az a két fa szól nélkül rezgett! . . . szerencsétlenség- ! Nem lebet más, mint szerencsétlenség ! Tényleg jött is rögtön a távirat. S mikor már távirat keveredik a dologba, kevés jót, lehet akkor várni. — Mi lesz most ? — Angelica urnő nem mondott semmit. — Nagyon szomorúnak látszott ! — Azt mondják sírt is . . . — Mindjárt megtudhatjuk. Menjünk Georginához, az biztosan tudja. Elmentek Georginához, Navarra Augelica komornájához. De ö nem tudott, — nem akart semmit sem tudni. Az urnő elutazott, mert a kisasszony hivta. — Ada kisasszony ? — Igen Angelica urnő unokanővére. — Miért zavarta meg a jó öreget ? Georgina vállat vont. Mást, nem tudott. De már tudtak valamit — egy nevet. Ada évjuk meg - Téli ruháinkat, szőrméinket, függönyeink és szőnyegeinket moly-kár es por ellen, J melyet ugy érhetünk el, ha azokat Schweiger Sándor molykárelleni intézetébe nyári gondozásra adunk, hol azok igen jutányos áron biztosan lesznek gondozva.