Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-05-11 / 19. szám

1902. május 11. A halak társadalmában a középosztályt képviselő ponty vau a legtöbb üldözésnek ki­téve ; ez szenved legtöbbet az orvhalászoktól. A ponty rendesen az év legszebb szakában, a minden élő lényt mámorba ejtő májusban Kezdi meg ivását. Lusta vérmérsékletét csak a mele­gen tűző napsugár, a teljes pompájában diszlő természet, az enyhe meleg viz tudja csak pezs­gésbe hozni. Ez a tulajdonság azután sok ve­szedelmet zudit rájok. Az enyhe, meleg idő, a szélvizen bőven kí­nálkozó zsákmány seregestől csábitja az orvha­lászokat. Szép májusi napon, midőn a Balaton fé­nyes tükrét csak a rá-rácsapó sirályok és fic­kándozó kis halak borzolják fel néha-néha — a partmenti községben futótűzként terjed el a hir, hogy : fürdik a ponty ! Vau erre a hirre az orvhalászok közt készülődés • Előkerül biz­tos rejtekéből a szakállas szigony, a kemence­háló ; tapogatóvá lép elő a csibéstyukról a bo­ritó. Alkalmi eszközül jő ilyenkor a vasvilla, sőt a bunkósbot is. Az est beálltával ffeután a partmeuti sekély vizben minden szerszám mű­ködésben áll. A merészebb orvhalászok a félreeső része­ken nappal ott ólálkodnak, kémlelik a vizet, lesve a kedvező alkalmat. Csodálatos, mennyire vakmerővé tesz némelyeket a zsákmány-szerzés vágya. A mult évben Siófokon láttam a fürdőkö­zönségtől hemzsegő vasútállomástól alig egy puskalövésnyire, amint egy ember fényes dél­ben a viz szélén gázolva, szurkálta az ivó pontj'okat. Éppen amikor közelébe értem, szúrt közé egy kis torzsalkodó csoportnak; egy kilós nagysága pontyot ütött át, metyet a szi­gonyról letépve, a parton álló kis leán}' lábai­hoz dobott. A kis leány kendőbe csavarva a halat, elfutott vele a falu felé. Néhány perc múlva nagy sietve érkezett a parthoz más két szigonyos s miután átkutatták a kis öblöt, hár­man együtt kelet felé tartva, halásztak tovább a part, mentén. Az orvhalászoknak a Kis-Balatonban ós a Zala fotyó kiöntésében van igazi Eldarádójuk ; üldözésük és elfogásuk a legnehezebb. Az ívasi időszak alatt a pontyfélék nagy tömege vonul tel a Zalán a Balatonból. Rendes vízállás mellett egy részök a Kis-Balatonban marad, másrészök tovább vonulva a folyón, megivik árokban, patakokban. De ez ritkán történik igy, mert a Kis-Balaton és az azt szelő Zala folyó mentén annyira gyakoriak a tavaszi áradások, hogy uéha hetekig fekszik a viz az elöntött réteken, máskor 5—6 nap alatt elvonul. A rendes tavaszi áradások 2—3-ik nap­ján seregesen jelenik meg a kiöntésekbben a ponty. körülfekvő községek orvhalászai készen várják őket; elözönlik a kiöntéseket, a folyó partjait s kezdődik az orvhalászat minden szer­számmal. Most két éve április elejétől majdnem május végéig állott viz alatt az egész Zala­völgy és Kis-Balatonme'lék. A ponty már áp­rilis közepén kint jár a széleken, de még nem „főrödött", mint a hogy mondják. Meleg napos időjárás után azonban már április 20-ika táján megindult, az ivás. Mint érdektelen fél, kinek a dologhoz semmi köze nincs, részint vadászat kedvéért, részint a halászati ügy iránti érdeklődésből többször bejártam csónakon a kiöntéseket. Ilyen utak alkalmával azt láttam, hogy szélcsendes, meleg napokon mindig tele van az ártér orv­lialásaokkal. Nappal a Zalamentén sűrűen váltakozó kisebb-nagyobb erdők által védett, partokat, szigeteket tartják megszállva. Németek eme­lőznek a folj-óban, a szigonyosok pedig az ár­teret járják s ha feltűnnek a jól ismert jelek, azok a kis hullámgyürük, melyeket a felszínen haladó hal mozgása okoz, nagy sietve, de macska-óvatossággal gázol a halhoz. Aki lege­lőbb jut közelükbe, a kellő pillanatban, olyan­kor, midőn a hal annyira közel jár a vizszi­néhez, hogy hátuszója vagy háta kilátszik, kö­zéjük szúr s ha nem talál, vaktában szurkál össze-vissza a menekülő halak után. A vizszéleken a legártatlanabb arccal bandukol itt is, ott is, egy-egy nagybotos, ta­risznyás alak s mintha tévesztett utat keresne: szemlélődik. Ha a közelben halat vesz észre, mint a héja, ugy csap zsákmányára, botjával ver közéjük, sőt ha kell, még rá is hasal, hogy a préda el ne menekülhessen. Sőt még éjjel is népes az ártér, az emelő­és meritő-hálósok a mélyebb folyásokon pró­bálnak szerencsét ; a szigonyosok és tapogató­sok a sekélyest járják. Mert ilyenkor a halat meglátni nem lehet, nem szemre, hanem csak hang után dolgoznak ; a vizből felvetődő s az egymással játszó halak csobogása az irányító. A szigonyos vaktában szúr hol ide, hol oda, ahol a jelekből halat sejt. A tapogatósnak azonban egy-egy sikerült leboritás jobban megtölti a tarisznyáját, mint a szigonyosuak egész éjjeli keresete. Nappal az üldöző elől jó eleve kitér az orvhalász, de éjjel tart a meglepetéstől, azért még a más kompániába tartozó orvhalásszal szemben is bizalmatlan ; még fel nem ismeri, kitér előle. Ha a part felől csendőr képében veszély közeledik, a meglepett kompánia mind a mély viz felé menekül, átgázol még a nyakig érő vizén is, mert tudja, hogy a csendőrnek nincs kedve cakkompakkostól utánuk úszni. Ha csónakon jön az üldöző, a part felé menakül­nek, mert mig a csónakos kiköt, árkon-bokron tul vannak. Elfogásuk csak sok utánjárással sikerül, leginkább lesből, főleg ha a halászatról hazatérnek. Keieti Terenc. Közgyűlés. A Csónakázó és Korcsolyázó egyesület vasárnap délután tartotta meg rendes közgyű­lését a városház tanácstermében Csanády Gusz­táv dr. elnöklésével. Elnök a szép számmal megjelent tagokat üdvözli s a gyűlést megnyitván a mult, évi köz­gyűlés jegyzőkönyvét hitelesitik. Illés Ignác dr. a vigalmi bizottságnak ama jelentését, hogy az egyesületi pénztárnoknak ide értve a kamatokat is, a gyűlés napján 77 K. 85 fillért adott át, a közgyűlés örömmel veszi tudomásul. Elnök részletes jelentést tesz az egyesület mult évi működéséről. Örömmel emliti meg, hogy az egyesületi élet elég élénk s a forgalom nagj'obb volt az előző év forgalmáual, Az inté­zeti hallgatók közül nagyon kevesen iratkoz­tak be évdijas tagoknak, de azért közőlük is, mint nem tagok sokau haszuálták az egyesület hajóit. Jég hiányában a korcsolyázás szüne­telt. Az állandó vigalmi bizottságnak fárad­hatlan elnöke, Illés Ignác dr., a nyáron rende­zett, mulatságoknak tiszta jövődelme gyanánt 200 K. 88 fillért fizetett be az egyesület pénz­tárába. A mult közgyűlésen megállapított költ­ségvetés szerint, megállapított szükségletek 491 K. 84 fillérrel haladták meg az előirányzott' fe­dezetet. Pedig az előirányzott fedezet sem folyt be teljesen. 191 K.-val kevesebb volt a tény­leges bevétel, mint a mennyire a mult évi közgyűlésen számítottak. Az egyesületnek tehát csak az elodázhatlan kiadásokra kellett szőrit­szárdoD. Történeti följegyzések szerint 1076-ban fényes kísérettel ott töltötte a karácsonyi ün­nepeket. A szegszárdi apátság a mohácsi vészt követő közelebbi években szűnt meg a bencések birtoka launí. Utolsó apátjai voltak János előbb pannonhalmi bencés, ki történetíróink szerint, valószínűleg a mohácsi csatamezőn esett el és György, kinek 1628-ban nyoma vész. Valószí­nűleg a konveut, is akkor oszlott föl'. Ezen idő után az apátsági birtokokban egy ideig vilá­giakkal találkozuuk ; de már a XVI. század ha­todik tizedében az apátságot, javadalmaival eg} ütt érdemes egyházi férfiúknak adományozták. E birtoklásban Mérey közelebbi elődei : Teleguy György kanonok, Telegd\ János kalo­csai érsek és nyítrai püspök unokaöcscse ; Lo­va,sberényi Bársony György esztergomi kanonok, utóbb szepesi prépost és nagyváradi püspök, ki téritői buzgalmának esett áldozatul ; Gubásócy János esztergomi kanonok, utóbb nyitrai püspök és kalocsai érsek; Pöterffy András pozsonyi, majd esztergomi kanonok, novii püspök és a királyi tábla tagja. Ez utóbbit követte Mérey Mihály. Miután érsekújvári plébániájáról lemoudott volt, Szeg­szárdra költözött, a mi merész elhatározás volt mert ott sem talált kedvezőbb állapotokra mint a minők akár Esztergomban, akár Érsekújváron valának. Szegszárdot, mikor még a törökök hatal­mában volt, 1560-ban Horváth Stánsics Márk szigetvári kapitány fölgyújtotta és elpusztította. A keresztény hadak ismételték a pusztítást 1698-ban Ígéretet nyerve, hogy elmaradt zsold­juk pótlására szabadon zsákmányolhatnak. A beállott nyomort súlyosbította az, hogy az apát­iági birtokok jó részét e zavarói időkben világi sőt egyházi urak is hatalmasul magukhoz ra­gadták. Mérey nem rettent vissza a nehézségektől. Az apátsági székház el levén pusztulva, a me­gyeház déli oldalán lakóházat, építtetett magá­nak s tevékeny részt vett a megye ügyeinek tárgyalásaiban. Ekkor már javában működött, az úgyneve­zett neo-aqnisticu commissio. E bizottságot ínég Lipót király 1690. augusztus 11-ikéu a törökök­től visszafoglalt részekben a közben más ke­zekre került birtokok jogos hozzátartozaudósá­gának megállapítására állította föl. A kik a c .mmíssio előtt valamely eltulajdonított birto­kokhoz jogos igényöket. okiratilag be tudták bi­zonyítani, azt meghatározott pénzösszegért visz­szakapták. A kiknek joguk igazolására nem vol­tak meggyőző okirataik, de jogaik mellett ta­nukat állítottak, birtokukat kiválthatták ; ha pe­dig a birtokjogot sehogy »em lehetett kimutatni, az olyan jószágot a fiscus javára elárverezték. Az ily birtok kutatásokat, úgynevezett »investígatiókat« rendesen a megyén eszközöl­ték. Mérey nagy szorgalommal kutatta és gyűj­tötte az apátsága birtokjogaira vonatkozó ok iratokat. Fáradozásait siker koronázta. Az általa bemutatott birtok-levelek alapján a neo-aquis­tikai bizottság 44 birtokra nézve elismerte az apátság birtokjogát. Ezen elismerés mellett, Mérey királyi levelet eszközölt ki, melynél fogva e birtokok, a mennyiben azokat mások elfoglalták volna, az apátság tulajdonába visszabocsátandók valának. Ekként rendezvén a birtokállapotot, Mérey restauráltatta a szegszárdi> templomot; melynek költségeire az esztergömi káptalannál elhelyezett tizenötezer forintját fordította. Megalapította a sajnos, rövidéletű szegszárdi apátsági gíjmnasiu­mot, melyről részletes adataink ninosenek s csakis a máig fönmaradt ós a tolnamegyei levéltárban őrzött pecsétjét ismerjük. Valószínű, hogy e gymnasíum a közben beállott dunántuli Rákóczy­mozgalmak alatt szűnt meg. E fölkelési mozgalmakoan Mérey maga is résztvett. E részvétel az ónodi erszággyülásen vette kezdetét. Legtöbb olvasónk előtt ismeretes, hogy II. Rákóczy Ferenc 1707. január 22-iken Rosnyóról keltezett levelében a borsodmegyei Ónodra gyűlést hirdetett a pozsonyi királypárti országgyűlés ellenében. .Praesentibus mtimaljuk, mondja a meghívó levél, hogy igaz összeszövet­kezett, haza fiainak tartván magukat s edes ha­zájok sza badságát, velünk együtt munkálkodni kívánván, értelmes deputálandó hazafiak pleni­potentiáríus követjei által compareáljauak.« & végzetes gyűlés, melyben a Habsburghazat Ma­gyarországon trónvesztettnek nyilvánítói tak, má­jus elsején volt megnyitandó; de megnyitása a lázadások miatt Maro?-Vásárhelyen apnl b-ikan kelt levélben május 16-ikára elhalasztatott. E gyűlésre küldött esztergomi káptalan követek egyike Mérey Mihály volt, ki ugy lat­szik nem kényszerűségből, hanem meggyőződés­ből fogadta el a megbízatást, A harmadik ulesben öszszeállittatván a megyék sérelmeivel foglalkozó bizottság, ennek tagjaiul az egyhaziak részéről Mérey Müiály és Spáczay Gábor választattak. Bizonyosan nem tudni, mely évben, de valószí­nűleg 1709-ben Mérey a labancok fogsagaba esett, Ezen óv augusztus 10-ikén tudatta Jia­kóczv Bercsényivel nagy sajnálkozását a folott, hogy Mérey fogságba esett. .Valamennyi pap vanfirá, mind odaadnám Mérey ért.« Berosenyi kezdetben azt hitte, hogy Mérey a hontmegyei

Next

/
Oldalképek
Tartalom