Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-09-01 / 35. szám

BALATON V1U EK 1901. szeptember 1. Nézzük már most, hogy állunk a gyakorlatban ? A törvény rendelkezése szerint megtörténik a tankötelesek összeírása. Szeptember havában pedig mint minden iskolánál, az eleminél is megtörténik a gyermekek beirása. Előkelőbb,jómódú s okos ember e tekintetben semmi akadályt sem gördit a tanügyi hatóságok útjába. Elviszi jól nevelt, kis gyermekét az iskolába, beíratja s gondja is van rá. hogy a gyermek szorgalmasan látogassa is az iskolát. Igy tehát nincs semmi baj ós fennakadás. De csak agy tekintet városunk utcáira, különösen a tanév elején és vége felé ! Mily elszomorító kép ! Toprongyos, züllött kinézésű gyermekhadak csapatosan rójják az utcákat. Kik ezek ? És minő nemzetiséghez tartoznak? Fájdalom, ezek is a mi véreink, nemzetünk gyermekei. Csakhogy a legalsóbb rétegekből, melynek tagjai a mindennapi kenyérért küzdenek. Es igen, abból az osztályból gyakran a legerősebb munka mellett is aligképesek napi élelmük árát megkeresni. Főkép, ha e mellett még az alkohol ós iszákosság rabjai is, mint ez ezen néprótegnól sajnos, oly igen gyakori. Ezek a szegény emberek ily körülmények között gyermekeiknek a nélkülözhetetlen napi élelmen kivül mást alig képesek nyújtani. Foszlányos ruhában járassa gyermekét iskolába — társai gunyjára ? Könyvet sem tud neki venni, miből tanuljon. No, meg aztán az az 50 krajcártól 4 frtig stb. terjedő büntetéssel való fenyegetés is csak mesebeszéd. Ugy sem hajtják azt végre ! Meg ha végrehajtják is, azt az egy füstös vánkost meg egy pár talpalatlan rossz csizmát vigyék el ? ! Mit nyernek vele ? Bizonyára igy gondolkoznak sokan szegény polgártársaink közül. Gyermekeik összeírását azért csak megengedik. Hűségesen bevallják a család tanköteleseit. De beíratni ós iskolába már — el nem viszik. Ez a magyarázata, legalább egyik legelfogadhatóbb magyarázata annak, hogy ily kisebb lakosságú város, minta mienk, rendes iskolalátogató gyermekserege mellett feltűnő az iskolakerülők száma is. Csak a mi 7000 lelket számláló városunkban, 150—200 gyermek nő fel a nélkül, hogy a népoktatás áldásaiban részesülhetett volna. Hasonló nagy száma van azoknak is, kik beirat koztak ugyan, meg is kezdték az iskoláztatást. Egy-két osztályt látogattak, de már a 3-ik osztály elől a törvényes kor hián3'a dacára megugranak. Hogy az iskola nélkül felnőtt magyarok számát szaporítsák. Hol van itt a hiba ? Józanul ki okozhatná itt az iskolát? Ki a tanítói testületet ? Hisz ott az impozáns elemi iskola, tárva-nyitva tartja kapuit mindenki befogadására ? Vagy talán nem férnek el egyes osztásokban ? De hisz ott vannak a párhuzamos osztályok. A szegény, de szorgalmas gyermekek évenkint szép segél}'ben is részesülnek. Télire ruhát, lábbelit kapnak ajándékba. Tankönyvekkel is segélyezi az iskolai hatóság őket. Szegénység és ruhátlanság miatt sem bántja őket senki, lóvén az iskola az igazi értelemben vett demokratikus érzés és gondolkozás otthona. Mert ha valahol, itt érvényesül elsőben is az igazi demokratikus elv : az egyenlőség elve. Pedagógiai szempontból is. Ennyi kedvezmény mellett mégis száz számra akadnak városunkban is iskolakerülők. Mert száz számra találkoznak hanyag, gyermekeik jövő boldogságával nem törődő szülők ! De itt még nem akadunk a hiba igazi kutforrására. Kutassunk tehát tovább ! Van népoktatási törvényünk, mely büntetésekkel sújtja a gyermekeik tanításában hanyag szülőket ? Vájjon az elmúlt iskolai évben hány esetben hajtották végre e törvény büntető záradékát, hogy a hanyag szülőket kötelességeik tudatára ébresztilk azt az élvezetet, mit nyújtott,. Változatos kilátások utáii, többször áthaladva hazánk leghosszabb sodronykötél pályája alatt, szemlátomást élénkül, szépül a vidék. Oly helyeken kapaszkodunk fölfelé, hol kedvünk kerekedik a kocsiról leszállva tolni azt, látva a szegény lónak erőlködését. Már értjük, miért, tart, oly sokáig oda az ut,. Egy-egy völgynyilásnál nem győzzük egymást figyelmeztetni a szépségre, magas, az ég kékjébe vesző hegyoromra, a völgy feuókeu meghúzódó fal vacskákra. Megkapó erdőrészletek, kopár sziklák változatos ellentéte utau megnyugszik a szemünk a buja legelőjű liegyháton, hol évszámra terelgeti a juhász hófehér nyáját, csak nyíratni hajtja le a völgybe. Mindig fölfelé igyekezünk padló simaságú kőutakon. Hja, könnyű nekik, akaratlanul is kövön kell járniok, bezzeg adhatnának a szegény Alföldnek. H

eg}'g«'iueen vezet az országút áruyaserdö között. A vágásokban, mint valami óriási ablakon át látjuk a vidéket,. Megállítjuk a kocsit, az országút szélére állunk egymásba fogózva s tágra nyitott szemmel bámulunk le a mély hegykatlanba. Ott van a fenekén Lobsina kockaszerü pici házaival ; temploma nem nagyobb, mint egy szivardoboz ; szélvonalai élénken válnak ki a napsugáros tiszta levegőben. Jókora darab földet látunk smaragdzöld fényben úszni , zeg-zugos vonalban átmenve, a hegyeken már párázatos levegőégbe ; a csodálkozástól nem jutunk szóhoz, vagy nem akarjuk zavarni a hangtalan csendet. Koosisunk egykedvűen néz bennünket, azon gondolkozhatik, mi nézni valót találunk mí ezen, s csak azt fűzi hozzá, de ilyen ez valamennyi. Általában a köznép tudatában sincs rídóké elragadó voltának, mert megszokott, erős munka helye nekik „z, nem a szórakozás, élvezet paradicsoma. S az ember azt hinné, csupa szék ? Avagy vagj'ontalanság miatt hány esetben nem volt alkalmazható a kellő büntetés ? Ha tehát csakugyan igazolt szegénység oka annak az igazán elszomoritó állapotnak ? Akkor itt bármi módon tenni kell. De mit ? Be kell hozni a szegény nép javára az i>igt/ni iskoláztatást. Kérem ne tessék megijedni. Igaz, hogy ennek a kijelentésnek kissé szocialisztikus szaga van, de azért még sem veszedelmes elv ez. Mert hisz «zek a szegén}' emberek is nem magyarok ? Nem honfitársak ? És ha a rokonságot velük, mi müveit s iskolázott magyarok meg nem tagadhatjuk, vájjon az ő elmaradottságuk, müveletlenségük nem hat-e hátrányosan nemcsak reánk, de egész közművelődésünk ós kulturális haladásunkra is ? És vájjon nem nyílt veszteség-e az, mikor száz számra nőnek fel, kik a betűt is alig ismerik. Vagy a kik már a második vagy harmadik osztályból elmaradozván, a legelemibb ismeretek hiánj'osságával lépnek az iparos pályára ? Számtalan esetben, meg a rendes tanköteles kor eltelte előtt ! Vájjon ezek minő mértékben fogják ipari haladásunkat előmozdítani? Lehetnek munkás emberek, de, hogy a mai szédületes versenyben szakszerű képzettség nélkül valaki kellően megállhassa helyét — bajos dolog. Ezek az iskola nélkül felnőtt heloták lesz.iek a társadalom elégedetlenei. Az ilyen műveletlen és neveletlen emberek sokasága az a meleg ágy, melyben a vallástalan és felforgató eszmék termékeny talajra találnak. Ezek a vallás ós tudás nélkül felnőtt egj'ének azután kevésbé sem válnak díszére nemzeti művelődésünknek. Hazafias és nemzeti érdek, hogy a társadalom minden osztálya, tehát a legszegényebb nép gyermeke is részesüljön az oktatás áldásaiban. Ha máskép a bajon segíteni nem lehet — akár a teljesen ingyenes oktatás behozatalával is! élet,, piros-pozsgás a fenséges levegőtől, fenyves ílla.t.ól ; s iuie fakó színűek, betegesek s panaszkodnak, hogy* csak három hóig tart, a jó idő, kilencig fáznak. Mert. hát a levegő, az jó volna, csak az ennivaló silány ; zab, krumpli. Kocsisunktól kérdeztük, hogy ez e a hires sztracenai völgy, mit most, láttunk, mert, hogy ennél szebb is lehessen, nem hisszük. Mosolyogva rázta fejét, hogy ez még kis Miska se ahhoz képest. Biztattuk, hogy szóljon, ha odaórüuk. Intett, rá, hogy jól van. Le mi nem uyugodt.uuk ineg egykedviiségében, féltünk, hogy megfeledkezik róla, váltig ké dezgettük nem ez-e, mert Ítélőképességünk meg volt ingatva, sok helyre reáfogtuk volna, hogy az a sztracenai völgy ; azután pedig attól tartottunk, hogy csupa tréfából arra fogja reá, a melyik nem az s felültet bennünket. Le végre is megunván szünös-szüntelen ismétlődő kérdésünket, azt, fel.lte, megismerik azt az urak anélkül is, hogy szólnék, olyan az, hogy' én is elámulok rajta, pedig szép sokszor járom ezt az utat. Ily töprengések közt értünk a Göluic völgyébe elbámulva Koburg herceg óriási vasgyárán, mely e világ végen ütött tanyát, hol csak hegyet, erdőt "éltünk végesvégig láthatni. A faházak egész falva osoportozott egy nagy gyárat, a kötélpályán bennünket hűségesen követő kutyák (szén és vasért hordó csillék) végállomását s láttuk, mily szapora munka folyik itt ; a kristály vizű patakban ruhát mosnak, a haragos ké^>ü cselédleány fát apróz, a férfi nép vasércet talicskák, döoögö alkotmányok hordják a nyers ós kikészített anyagot. Tehát itt is pezsg az élet, egy külön világban, e csendes zugban. Kocsink hegyszorosba kanyarodik. Szük, a patakmedertől elhódított ut.on kígyózunk szorosan a partján, kerülgetve a hegyóriásokat, melyek meredek falaira borzadálylyal nézünk föl. Egy kanyarulatnál aztán vége szakad Htunknak, ne tovább; meghökkenve nézünk a kocsisra, no ez zsákutra tévedt, szépen visszafordulhatunk. Épen szólni akarunk neki, mikor meglátjuk a szikla-óriás alján a kaput, s a kopár, vad sziklacsoportot, melynek meredek hegykoloszszusai mint templomtornyok merednek égnek. (Eleskő.) Eláll a szavunk, csakugyau templomban, a természet fölséges templomában érezzük magunkat annak nagyszerűsége, bizarrsága által megkapatva s bámulunk az erőn, a művészeten, mely mindent felülmúlóan alkotá. Hatalmas, felleghasitó, csúcsbau végződő sziklatornyok állnak sorfalat, a két, fenyvessel benőtt hegysor között, (Hollókő, Sziklavár) mintegy őreiül a völgynek, melyet elvárnak. Valaha csak az alattuk rohanó pataknak volt itt átjárása, talán az tanitá meg az embere a kapu-nyitásra. A sztracenai sziklakapu alagutszerü, világos átjáró a félelmetes sziklák alatt. Mögötte még csodásabb, még vadabb a völgy. Mintha az alvilág kapuján lépnénk be, jobbról egy magános patakmosta magas kopár szikla áll, (a Sólyomkő 1158 m. magas) mintha őrszem volna. Az anyatermészet, csodálatos szívósságát látják rajta. Csúcsán, éleiu egy maréknál nem több földben ól, a fenyőszál daoolva széllel, viharral. Hány pusztulhatott el a lótérti nagy küzdelemben ? A meredek sziklafalak ugy állnak két oldalt, mintha tegnap váltak volna el egymástól egy rettentő repedés következtében. Visszatekintve eltűnik a kapu, mintha szikla sir zárult volua be mögöttüuk, melyuek osak fölfelé van megmászhatatlan kijárója. A rohanó patak követ görget. Utunk annyit kanyarog, hegyet kerül, patakot szel, mint sehol eddig. A magas hegyek levágnak egy darabot a felhőből