Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-07-14 / 28. szám

V. évfulyam. Keszthely, 1901. julius 14. 28. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hstilap. Megjelenik heteiiUint egyszer: viisivnin j». SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, a volt f?azd. tanintézet épületében. 7 Kéziratokat a 87.Hrkesy,tJ'>só|í tiniére, |ién/.tfu- | utalványokat. hirdetési inegliizitsokat és reklamációkat a kiailóliival.atlios kérOnk Kéziralokal nem aűiinli VICBV.B I.Al'TlII.A.inONOS SZERKESZTŐSÉG MII.III.Gs S/.HUKÍ^SZTO BONTZ JÓZSEF. It I A 1) ó SUJÁNSZKY JÓZSEF. felöiU«l4sl árak : tgitat dire Fél évre Negyed évre . Egyes síéin érn !U kórján « 1 „ SU pil ... 20 „ Nyllttér petltsorn alku szerint. Pályaválasztás. (—) Sok szó esett már arról, hogy az ifjúság pályaválasztása nemcsak ő rá magára, hanem a nemzet életére is élet­bevágó kérdés. De azért erről a tárgy­ról — fájdalom — még mindig alkalom­szerű beszélni. Óriási veszedelmek mag­vát rejti magában, sőt immár érezteti is romboló hatását az a körülmény, hogy a magyar tanuló ifjúság rendkívüli nagy aránj'ban sz egyetemekre s általában az ugj-nevezett »lionoratior« pályákra tódul. A szocialismus bölcseleti rendszeré­ből hiányzik minden erkölcsi hatalom s a társadalom is. Minden az állam s az állam minden. Ez a hatalom, ez a ke­nyér, ez a családfő, ez a nevelő és a pap. Az állam mindenhatósága a szocia­lizmus alakja. S az utolsó évtizedek története ennek a felfogásnak a terjedé­sét mutatja. Mindenki az államtól várja boldogulását. Alig van munkakör, mely független volna az államhatalomtól, melynek óriási hivatalnoki kar áll ren­delkezésére s alattvalói hétről-hétre sza­porodnának. Nemsokára idejutnak az évszázadokon át független megyék is. Minden az államé, aki tehát kapni akar valamit, az csak az államhoz fordul. De hog} ? ennek az irányzatnak mi van a végén, iaog\- micsoda rémes örvénybe visz ez az ut, a történelem már nem egy nemzet életében nem egyszer ma­tatta meg. Ahol nincs független, gazdag, erős, müveit polgárság, ott csakhamar felüti fejét az önkény, az igazságot és jogot sárbataposó féktelenség. Az ország minden java csakhamar egy-két család birtokába jut s az irgalmatlan hatalmas­kodás a protekciósok kénye-kedvére bizza a polgárság sorsát. Aki ismeri a mai viszonyokat, az tudja, hogy már is ebbe az irányba terelődtek a társadalmi állapotok. És ez természetes is. Aki életét ugy rendezi be, hogy mindennapi kenye­rét csak pgi/ ember szolgálatában tudja megszerezni s ha az az egy meghal, vagy őt elbocsájtja, akkor nem tud mi­hez fogni, az ilyen ember valóságos rab­szolgája urának. Főleg ha versenytársai is akadnak. S vajmi keveset kell e ké­pen változtatni, hogy az állam hivatal­nokainak helyzetét is hűen tüntesse fel. Hogy példával világosítsuk meg a dol­got, ki merné tagadni, hogy bizonyos értelemben például egy kereskedő-segéd sokkal függetlenebb, sokkal szabadabb, mint például egy miniszteri tanácsos. Az egj Tik le van kötve, kénytelen eltűrni rengeteg sok keserűséget s szubordina­tiót, a másik szabad, mint a madár. Pe­dig mennyi kedvező körülménynek kellösz­szejátszani, mig valaki — mondjuk—mi­niszteri tanácsos lehet. Ötven-hatvan titkár, fogalmazó, jegyző stb. közül egy kettő viszi ennyire. A többi ott marad az ut kezdetén. Ellenben minden keres­kedő inasból segéd lesz s egy kis szor­galom, ügyesség egy kevés szerencse A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA. Piros rózsa. Piros rózsa az ut szélen Szőke leány legény térdén, Mindakettö ugy nevet : Szereti azt a helyet. ííuff Andor. Az árva. Irta : Palatinugz József. A nyirkos piucelakás penészvirággal borí­tott ablakán át uehóz sóhaj hallatszott ki. Bent, kemény szalmavánkoson beteg nö feküdt ; mel­lette rozoga széken ült egy beesett szemű, hal­vány, sápadt arcú leányka. Könyes szemmel nézett a betegre, lélegzetfojtva figyelte anuak mozdulatait. Az asszony fénytelen szemei a fölötte függő istenember kopottas képén révedeztek, mintegy esdekelve, hogy könyörüljön meg rajta, szabadítsa meg az élet nyűgétől. A síri csen­det a beteg nehéz, fuldokló köhögése törte meg. Keble zilált, üvegesedő szemei nagyra ki­tágultak s aszott kezeivel levegő után kapko­dott. A lányka orvosságot nyújtott neki, hogy fájdalmát csillapítsa, de a beteg már nem fogadta el. Köhögött hosszan, majd felkapaszkodott, de erőtlenül rogyott vissza. Nagyot lélegzett utol­jára s szemei lezárultak. Épen megszólalt az esti harangszó, a halot­tak harangjai, imára hiva fel a gyarló embert. Szomorúan rezgett a hangja; mintha sirna. A lányka keserves zokogással borult drága halott­jára ; ölelte, csókolta, édes szavakkal költögette. De hiába ! A hideg ajkak, a lezárult szemek nem beszélnek. Letérdelt mellé, kezeit összekul­csolta s szemeit a keresztfán kiszenvedett Isten­ember képére emelve, zokogó hangon imád­kozott. — Jóságos Atyám, az árvák, az elhagyot­tak Atyja, ki a gyöngéket bátorítod, a védte­leneket oltalmazod, nyújts vigaszt árva szivem­nek ! Ne hagyj el, adj elegeudő erőt e csapás elviselésére. Azután ismét ráborult a kihűlt tetemre és sírt, sírt. hosszan, keservesseu. Tudta, mi vár ez életben az elhagyott árvákra. Mig élt a jó anya, mig el-eljárt dolgozni, addig csak volt kinek elpanaszolni baját, elzokogni szenvedését, de ^ most ! . . . • Már az ég derengni kezdett, egy-egy árva napsugár betévedt a dohos piucelakásba, pajko­san ugrált a cserepes pelargonia megfagyott levelein. Dd mintha megbánta volna tettét, csakhamar kisurrant. A lányka fölkelt halottja mellől, véresre sirt szemeiből és szenvedő arcá­ról letörlé a fájdalom köuyeit s megigazította kopottas karton ruháját. (Pedig tél volt.) Fakult kendövei bekötő a fejét ós körülnézett a szobá­ban, mialatt bánatos hangon susogott: Nincs már semmi ! Mindent elvittem, hogy orvosság legyen, hogy meggyógyuljon ... Még a szent, kép volt az egyetlen tárgy, melyért még talán adtak volna néhány fillért. De azt nem viszi el, nem, semmi esetre ! — inkább azt a valamit. . S azzal kinyitja a kor­hadt ládafiát, kis fekete papirdobozt vesz elő belőle, melyben boldogult anyjától örökölt bár­sonyfedelü imakőnyve s talán egynéhány sár­gult rózsaszirom is van. De még .valami. Szaka­dozott kis selyemkendő bekötött csücskéből egy fényes tárgyat vesz ki. Nézi, nézi s újra sirni kezd. Valamikor adta neki egy valaki, ki azt ígérte, majd egyszer eljön érte, De az most távol van, el is feledte az őt már régen. Ö is lehúzta, ujjáról a gyűrűt. Minek viselje, úgyis mást ke­resett az magának, mást, ki se nem árva, se nem szegény. Gyors elhatározással a zsebébe csúsztatta s elindult.

Next

/
Oldalképek
Tartalom