Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-02-24 / 8. szám

2 _ kórházak, a menedékházak, a jótékony egyletek, az emberbaráti társulatok sat. saf. Nincsenek-e tudós férfiaink, nagy szónokaink, koszorús íróink ? ! És mégis mégis érzi mindenki, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik. Aki fig3'eleminel kiséri az utolsó ötven év történetét, az okvetlenül észreveszi, hogy a büszke XIX. század emberei képtelenek a nagy concepcióra, buzgóságuk felemésztődik a részletek kutatásában, a nagy, az általános igazságok megértésére nincs elég nj-ugodtságuk, arra keptelenek. A mai ember nagyon sókat dolgozik, lázasan ig}

Tekszik folyton előbbre jutni, de keveset gondolkodik, értve a gondolkodás alatt a históriai tanulságok leszűrését, a haladás törvén\einek igazi kutatását. Az egész társadalom olyan, mint az az ember, aki egyszerre, rövid idő alatt sokat és sokfélét olvasott. Minden dologról tud valamit, de kevésnek hatol a mélyére. Ez a baj. Emlitsünk-e tényeket ? ! Nos, hát vegyük csak fontolóra a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét. Vájjon abban áll-e a szabadság, hogy az embernek szabad legyen minden dőreséget igazságnak tartani és hirdetni ? Pedig ma a vélemény-szabadságot igy értelmezik. Vájjon azt jelenti-e az egyenlőség, hogy az ember dobja félre a tekintélyt, ne tartson senkit magánál jobbnak vagy bölcsebbnek s mindenki egyenlő joggal követelhesse magának a legelső hel}

Tet ? Hiszen ilyenformában az egyenlőség vagy lehetetlenség, vagy igazságtalanság. S a mai ember határozottan igy értelmezi. Valamint hogy a testvériség elve, a humanizmus is abban akar megnyilatkozni, hogy a királ}'gyilkosokat őrülteknek, a sikkasztókat paralizisben szenvedőknek, a csalókatbeszámithatat lanoknak mondja, a gyereket pedig felhatalmazza, hogy a tanítóját üsse vissza. Ez pedig nem testvériség, hanem az ököljog és a kisebbnulták, hogy a természet csak kegyetlen tusát üz iljenkor a virágokkal, madarakkal, emberekkel ; elhiteti velük, hogy vége a csúnya hideg télnek itt PZ édes szép tavasz; levetteti a téli gúnyát, a téli zordonságot, a téli aggodalmakat. S midőn legjavában örülnek az édes szép tavasznak : füttyent, sivít egyet a szél, elfújja a csalfa virulást, vidulást,, a díszletek megváltoznak egyszerre; a zöld fűre, fekete földre ismét fehér hó borul ; a vízzé olvadt hó újra jéggé fagy ; a pacsirták ismét dermedten hullnak az útszélen: az ibolya riadtan húzná vissza, illatos, hiszékeny fejecskéjét, de későn, az emberek dideregve keresik elő a bundát és a korcsolyát s egy kissé megsiratják a halvaszületett, tavaszt s ismét örülnek a mulatságos bálnak. A tél pedig kacagva rázza fehér szakállát, vigan sivítja ; • Szegény, hiszékeny bolondok ti!« Szegény bolond virágok, madarak, embrek ti ; ki mondta nektek, hogy higyjetek a csalfa verőfény nek? * * * Az egyiket Izabellának keresztelték, Bella néven hivták, Béczi néven becézték. A másikat Eleonórának keresztelték; Nórinak hivták — valaha ; most mér megint Eleonórának hívják. Két leány volt. Egy gyermek és egy hölgy. A hölgyet, Eleonóra kisasszony tanította, nevelte, becézte, a gyermeket, Béczit. Béczi szép, bájos már most is, mint a legtöbb gyermek ; hát még milyen lesz ! — mondogatják. Eleonorán még láthatók a hajdani szépség nyomai, melyeket a sok megalázódás, csapás meghagyott kellemes arcán ; milyen szép leheBALATON V

IDÉ

K _ cég terrorizmusának a szentesítése. Ugy, hogy a mai társadalom valósággal óriási erőfeszítéssel megy arra felé, ahonnét szabadulni akar. Mint a hajó, mely elvesztette kormányát és vitorláit, ide-oda hányódik a mai kor az eszmék hullámain, előre tör és nem akarja észrevenni, hogy munkája nem jár sikerrel. Hiába minden erőlködés, tagadással a tényt nem lehet megváltoztatni. A társadalom beteg, mert a, társadalom a maga egészében elvesztette lelke rugékonyságát, ítélete biztosságát, eldobta az egyedül szilárd alapot, egyetlen megbízható iránytűjét .... hitéi. A külsőségek megvannak, de a lényeg elveszett. Az ember nem tud megállápodni, nem tud betelni semmivel, amit ma megkívánt, azt holnap eldobja, semmiben sem talál gyönyörűséget, folyton uj és uj dolgokon töri a fejét, elkeseredésében gyűlöli egész nemét s boszus haraggal döngeti az Eget, amely pedig csak az imádság szavaira nj'ilik meg. Aki nem gondol arra, hogy porból van és porrá lesz, az természetszerűleg zsarnoki hajlamokat ölt fel s mig a nyugtalanság ölő mérgével szivében jár-kel az emberek között, lelke betegsége átragad környezetére is. A szegénység nem teher annak, aki hisz a túlvilágban. A betegséget könyn}

Tü szívvel viseli az, aki tudja, hogy a betegség vég őrök élet lesz. Alii tudja, hogy az élet csak olyan a lélekre, mint az aranyra nézve az olvasztó kemence, az nem-csüggedhet el. Aki tudja, mi a Kezdet és mi a Vég, az meg nem csalatkozhatik a tudományban. Aki tudja, hogy a gazdagság, az előkelő állás sem nem érdem, sem nem cél, az sohasem lesz nagjravágyó és sohasem lesz büszke. Mert a hit mindent pótol s a hitet nem pótolja semmi. A halál mindent elvesz tőlünk, de a halált nem távolítja el | semmi. tett ! mondogatják — mint majdnem minden nevelönőről. Amaz a jövő, ez a mult ; a mult nevelte a jövőt,. S mindketten nagyon szerették egymást ; Eleonóra már nyolcadik éye tanítja Béczit minden szépre

t jóra s gyönyörűsége, boldogsága telt, a fejlő, nyiladozó kedves lélekben. Béczike pedig ugy ragaszkodott hozzá, mint mamájához ; talán még jobban, mert anyuskája szomorú, gazdálkodás gondjait szenvedő özvegy vala, a ki nem ért rá Béozinek olyan szép meséket mondani; elég gondja volt neki két, nagy gimnázista fia ós a gazdaság, melyb e ugy csöppent bele, tapasztalatlanul, tudatlanul, férje halála után. Egy napon Béczi uj ruhát lelt reggel maga mellett. Orömriadallal öltötte föl ós csaknem elájult a boldogságtól, midőn fölfedezte, hogy ez az uj ruha egy arassszal hosszabb mint a régi. — Nagy leány vagyok ! Hosszú ruhám van ! tapsolt és ujongott elragadtatva a gyermek. Aztán bejött a mama, a két fiu ós a nevelőnő, mindnyájan keblükre szorították és megcsókolták. — Tizenötéves vagy ma, f lányom, — szólt anyja könyezve — a jóságos Ég tartson meg boldogságban sokáig ! A fiuk vicces versikókkel köszöntötték: Eleouóra pedig bas mosolylyal üdvözölte. — Isten éltesse, Bella ! Béczi megütközve nézett nevelőnőjóre. — Bella ? Hát a kisasszonynak már nem vagyok többé Bóozi ? — Nagy leány lett. . . . — De en Béczi akarok maradni. lt>01. febru

ár 24 Bölc&en jár el, aki az egyház figyelmeztetése szerint ezekről is gondolkodik : Mementó mori. Az Amor felosztása. A testet meg lehet ölni, de az eszmét nem Ezt az ezer eves igazsagot juttatja eszünkbe a mostani „ámori" hangulat. Jó pár esztendeje annak, hogy felszínre hoztuk az „Ámor" felosztásának eszméjét, Akkor, ha nem is mindenkinél, de tágabb körben helyesléssel találkozott az az eszme. Egy időre azonban — mint sok fontos dologgal szokott megtörténni — letűnt a felszínről ; de most újra felmerült. A „nép szava, Isten szava", ez a közmondás. Pár évvel ezelőtt magam küzdöttem ez eszme mellett s habár Keszthely város közönségének nagyobb része igazat adott nekem, a helyeslésnél tovább nem mentek. Most azonban már többet látunk. Megmozdult maga az érdekelt birtokosság zöme s ezek közt is leginkább maga a nép. ± z a nép, melyre a felosztás ellenségei abban az időben annyira hivatkoztak. Éppen az a nép akarja legjobban, hogy az Ámor felosztassák. Lehet, hogy ezúttal komolyan az élére áll egy választott bizottság ennek a mozgalomnak. Az Amor az őt nagyon megillető agrár kultura jótékony uralma alá kerül s lesz belőle — aminek az Isten is teremtette, — egy gyönyörű szőlős és gyümölcsös kert, majdan villákkal ékesítve ; de lehet, hogy a felosztás ellenségei elrontják az egész üdvös mozgalom eredményét» marad az Ámor egy haszontalan, gazdátlan sivatag avar, ami eddig volt. Várjon rá akár az egyik, akár a másik sors, nézetemet elmondom. Talán használhatok valamit vele a közügynek. Az Amor felosztásának ellenségei — ha ugyan még most is vaunak ilyenek, — tájékozatlanok ezen a téren ; mert, hogy az Ámor mostani rendeltetésének nom felel meg, a vak i« láthatja. Én, ki évek óta legeltetem az Ámort — s igy csaknem legelső sorban vagyok érdekelve arról az oldalról, hogy szarvasmarháinknak megfelelő legelőjük legyen, — mondom art, hogy az Ámort legelőnek használni 200 drb szarvasmarha alá — egy nagy

r csorda disznó mellett — nevetséges erőlködés. 50—70 drb marhának I megjárná, annyi megél ne, rajta, de 200 drb csak tengődik és kínlódik. Es szeretném látni azt — Kedves Bóczike ! . , . És sirtak hárman, meg nevettek boldogan. És jöttek sokan aznap gratulálni, immár nem Béczit, hanem Bellát üdvözölvén, a ki anyja ós kisasszony rábeszélése folytán már elfogadta az uj nevet tőlük. És jött végül egy szálas, életre virágos delén álló férfi is, Szirti Antal, a ki még most sem nevezte a leányt Bellának, hanem csak a régi nevén Béozinek. Megsimogatta szőke fejét, mint szokta ezen a napon, hanem nem csókolta meg többé, mint szokta. — Isten éltesse, Béczi! szólt egyszerűen. A leány elfogódottan állt a férfi előtt. Olyan különösnek tetszett előtte, hogy Szirti bácsi már nem csókolja meg. Akkor egyszerre eszébe jntott, hogy hiszen ő már nagy leány, és elpirult a gondolatra. . . Különös érzés lopózott szivébe. Szirti Antalban most egyszerre többé nem látott bácsit, hanem férfit, derék, szép, okos, férfit. Szinte szégyelte magát önmaga előtt, hogy őt eddigelé ez a férfi ugy becézte, mint anyja vagy nevelőnöje, ugy eljátszott vele, mint a gyermekkel szokás, mig Eleonóra kisasszony kézimunkájáról fel-felpillantott az évődökre. Midőn Szirti eltávozott, Eleonóra hevesen fordult Bóczihez : — Igazán nem osókolta meg magát, Béozi ? — N—em I — felelt a leány pirultan. — Igaz — hiszen . .. Egymásra néztek zavartan. Mindketten osodálkoztak, miként is lehetett ilyet kérdezni. Pi-